A „2068 Éld az életem!” csak az első látásra detektívregény. Persze akár annak is lehetne olvasni, sőt, annak is jó – az utolsó pillanatig vannak váratlan fordulatok a cselekményben, és egészen a végéig nem tudjuk meg, hogy ki a gyilkos. De a könyv ennél jóval többről szól, mert olyan kérdéseket vet fel egészen komolyan, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak: működőképes-e még a demokrácia a huszonegyedik században; hová vezet a média totális uralma a fiatalok lelke felett; lehet-e egy társadalom egyszerre biztonságos és szabad? E kérdésekre nem feltétlenül találják meg a szereplők a választ – néha csetlenek-botlanak, néha nosztalgikusan tekintenek a tízes-húszas évekre, néha vitáznak egymással – felvillantva több lehetséges választ is. Minket most az érdekel, hogy maga a szerző mit gondol a jövő társadalmáról? Szűcs Tamással (azaz: Örkényi Ádámmal) Varga Mihály beszélgetett. 


– Klímaváltozás, klímaválság, klímavészhelyzet, klímasztrájk, klímakatasztrófa… Hogyan tükröződnek ezek a fogalmak és az egész folyamat a regényben?

Szűcs Tamás: A klímaváltozás már ma is mindennapos tapasztalat – folyamatosan érkeznek a hírek, hogy most volt az évszázad legmelegebb szeptember-októbere, hogy az évszázad vihara tombol itt meg ott. Az emberek pedig a fejlett világban egyre érzékenyebbek a témára – főleg persze nyáron, amikor kellemetlenül meleg van. Ősszel, amikor kicsit tovább lehet polóban sétálgatni, és élvezni a napfényt, mérhetően csökken a zöld pártok támogatottsága. Szóval klímaváltozás van, klímahisztéria lehet, a klímakatasztrófa viszont nagy valószínűséggel elmarad.
A 21. században az emberiség összességében elképesztően gazdag és lenyűgözően nagy erőforrásokat képes mozgatni. Az emelkedő tengerszint nyilván nem fog elmosni milliós nagyvárosokat, mert a tenger nyilván nem egyik napról a másikra emelkedik meg, bőven lesz idő, ha kell, mondjuk, gátrendszereket építeni, amelyek megvédik a városokat és környezetüket. Velencét nyilván nem fogja elönteni a tengervíz – ha kell – építenek köré egy öt méteres üvegfalat. Melegebb lesz nyáranként, amihez majd az akkori fiatalok hozzá fognak szokni, és nem lesz olyan hideg télen, úgyhogy az öregek még nosztalgikusabban fogjak siratni a „régi jó fehér Karácsonyokat”, mint most. A szubtrópusokon a fejlett országokban lehet, hogy általánossá válik, hogy egész városrészeket, sőt teljes településeket légkondícionálnak.
Dohában már most gondolkodnak ezen, de például éppen magyar tudósok dolgoznak egy olyan rendszeren, amelyik tudná irányítani ezeken a tájakon a felhősödést, és segítene valamelyest kizöldíteni a Szaharát

“Szimbiózis” – by Margaréta Turós (Kahawa, 2013)

Egyrészről sok tízmillió klímamenekülttel számolnak a borúlátók Afrikában – másrészről viszont pontosan tudjuk, hogy rendelkezésre állnak azok az eszközök, amelyekkel ezek az embertömegek a klímaváltozás ellenére is képesek lesznek/lennének ellátni saját magukat – szárazságtűrő hibridek (akár GMO-növények is), intenzívebb mezőgazdasági eljárások, öntözési technikák, ráadásul a világ  termékeny, de mezőgazdasági művelésbe nem vont földjeinek több, mint a fele Afrikában található. Én bízom a kapitalizmusban – sokkal drágább lenne százötvenmillió embernek új városokat építeni a hegyekben, mint gátakat építeni, sokkal bonyolultabb százmillió afrikai menekült sorsát megoldani – ez politikailag is sokkal komolyabb problémákat vet fel –, mint öntözőrendszereket telepíteni, és elfelejteni a GMO-ellenességet. Nagyjából ezt írom le a könyvemben is: egy olyan világot, ahol az öregek folyton izzadnak, és nyavalyognak a meleg miatt, ahol van globális felmelegedés, de az emberek élik az életüket, idomulva az új feltételrendszerhez.  

Forrás: Copernicus (NASA)

– Milyen víziói vannak a táplálkozási szokások megváltozásáról? A vegán életmód és világszemlélet mennyire lesz elterjedt? 

SzT: Először is szögezzük le: én nem vagyok vegán, lelkesen fogyasztok mindenféle hústerméket, imádom a disznótorost, a mangalicaszalonnát. A könyvben viszont olyan világot írok le, ahol ezek az ételek már nagyobb rést tiltólistán vannak – egyszerűen azért, mert úgy látom, valóban ebbe az irányba mozdulunk el. Az étkezés – mint sok minden más – már nem létkérdés, a bőséges étkezés már nem státusszimbólum – így lesz az étkezés is morális probléma, a kérdés már nem az, hogy mit engedhetek meg magamnak anyagilag, hanem, hogy mit engedhetek meg magamnak erkölcsileg, mi az az étel, amivel „a legjobbat teszem a világgal”. Az állati eredetű élelmiszer megtermelése nagyon jelentős környezetterhelést jelent – óriási vízigénye van az állattartásnak, és nagyban hozzájárul a széndioxid-kibocsátáshoz. Ehhez járul az is, hogy egyre erősebben tabusítjuk az állatok elleni erőszakot, az állatkínzást – és a nagyüzemi állattartás azért valóban nem egy állatbarát tevékenység. Sőt! Ezek a tényezők együtt mutatnak a jövő felé, amit a könyvben igyekszem bemutatni, ahol a vörös húsok fogyasztása ugyan nem tilos, de korlátozott, és a fiatalok számára egyszerűen gusztustalan. Alapjaiban változik már most is, az, ahogyan általában az étkezésre tekintünk: jellegzetes különbségek vannak a baby-boomerek és a millenniálók étkezéskultúrája között. A baby boomerek, a világháború után születettek még sokan a szegénységből jutottak valamiképpen a középosztályba, – náluk a bőséges étkezés még érték, a jólét jele, a hús ennek a frissen megszerzett bőségnek a szimbóluma. 

Turós Margaréta felvétele a szenegáli tengerparton

A millenniálók számára már a bőséges étkezésnek nincs – mondjuk így – sportértéke, az étkezés részint élményszerzés, másrészt az egészségmegőrzés feltétele, és egyre több benne a morális elem – „boldog csirkék” tojásait akarjuk enni, és komoly tudományos cikkek jelennek meg arról, hogy mik a boldogság jelei a háziszárnyasoknál, ez a kérdés nagyszüleink idejében egyszerűen röhejes lett volna, ma milliárdos üzlet. Persze mindez a fejlett világra, Európára, Észak-Amerikára vonatkozik – a világ más részein éppen ellenkező folyamatok játszódnak le, ahol korában azért nem ettek húst, mert nem futotta rá, ott most kezdenek rákapni – ez viszont azt is előre jelzi, hogy pont ötven év múlva már ott is eljutnak oda, hogy inkább az egészségre és az étkezés morális dimenzióira figyeljenek. Ha pedig egy iparágra globális szinten tekintenek úgy, hogy „káros”, „erkölcstelen”, „gusztustalan” – ugyanakkor (ha máshonnan nem, az akkor öregedő mai millenniálók részéről) megmarad valamiféle kereslet, akkor az komoly iparági átrendeződést hoz: a termelés alacsonyabb presztízsű, szegényebb országokba tevődik át, átalakul a tulajdonosi kör, a fehérből a szürke-fekete zónába kerül a termelés, megjelennek az illegális csatornák. Erről is szól a könyv. 

A nyers vegán étkezés választéka

– A globális menekültválság hatásai is megjelennek a műben? 

SzT: Ma már tudjuk, hogy a kétezer-tízes évek „nagy története” a közel-keleti politikai földindulás, és az ezt követő migrációs válság volt. Ennek nyilván meglesz – közvetetten – a hatása ötven év múlva is. A tízes évek eseménytörténete viszont jó messze lesz már  akkor, annyira messze, hogy a mai kérdések már nyilván irrelevánsak lesznek. Hogy értsük, mire gondolok: kérdés-e ma, hogy lehet-e „emberarcú” a létező szocializmus? Nyilván nem, pedig ötven éve az 1968-as prágai tavasz után ez egy fontos kérdés volt a keleti blokkban. Tudjuk, nem lehet emberarcú, de már nem is létezik a létező szocializmus. Megváltoztatja-e a hippimozgalom a világot? Hol van már a hippimozgalom? Konvergál-e a két világrendszer? Mi az a két világrendszer? Ötven év múlva azok a politikai-társadalmi kérdések, amik most megosztják a társadalmakat és hatalmas vitákat kavarnak ugyanilyen érthetetlenek, értelmetlenek lesznek. Nyilván lesznek olyanok, amik egyszerűen ledőlnek. 1919-nek még nagy kérdése volt, hogy restaurálható-e a Habsburg Monarchia, vagy, hogy kitörhet-e a „világforradalom”. 1969-re ezek már nem voltak kérdésesek, egyértelmű, hogy nem és nem.
2019-ben ugyanígy kérdés, hogy megmarad-e az Európai Unió. 2069-re ez már biztosan nem lesz kérdés. Vagy túlélte a mostani válságát, vagy nem. Én azt gondolom, hogy inkább igen, de nem mernék rá megesküdni. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy a legutóbbi tízes évek „nagy története” ötven év múlva történelem lesz – filmet/videók/kalandjátékok fognak születni, amikor ezt a történetet dolgozzák fel, iskolai tananyag lesz, és az ötven éves évfordulókon majd lesznek megemlékezések. Ez a válasz egyik része. A másik, ami magukra a migrációs folyamatokra vonatkozik – amiről most rendszeresen elmondjuk, hogy „ha így megy tovább…”, csak közben azt nem tesszük hozzá, hogy, biztosan nem így fog folytatódni. Az emberi migráció egyre inkább egyéni döntéseken alapuló folyamat, az ilyesmi pedig elég változékony. A gazdasági-politikai átalakulások alig néhány év alatt képesek megváltoztatni a vándorlási folyamatok irányát. Ötven évvel ezelőtt Dél-Korea fejletlen, túlnépesedett ország volt, magas születésszámmal, így egyértelműen kibocsátó ország volt, sok koreai települt az Egyesült Államokba, Kanadába. Azóta drámaian zuhant a születésszám, nőtt az életszínvonal, és Dél-Korea ideális célországgá vált – amivel a koreaiak egyelőre nem igazán tudnak mit kezdeni. A könyvben leírt Európa inkább kibocsátó, mint célterület – az akkorra már komoly munkaerő-hiánnyal küzdő, de gazdaságilag dinamikusabb ázsiai országok szipkázzák el az európai munkaerőt, Európa pedig egyfajta globális nyugdíjas-otthonná és turistalátványossággá alakul.  

Bruno Barbey felvétele a mauritániai határ közelében

Miként képzeli el a jövőben a gazdag és szegény társadalmi csoportok küzdelmeit?

SzT: A tízes évek másik „nagy története” a fejlett országok középosztályának válsága, elbizonytalanodása. Átfogóan az elmúlt két évtized egy komoly jóléti robbanást hozott – Kína, India, jó néhány afrikai ország középosztálya, sőt szegényei gazdagodtak drámaian, és szépen kerestek a milliárdosok is, különösen azok, akik a 21. századi iparban vagy a pénzügyi szférában mozognak. A fejlett világ középosztálya viszont szinte egyáltalán nem gazdagodott, amit a legtöbben szegényedésnek érzetek. Szögezzük le: itt nem tökéletes szegénységben élő emberekről van szó, sőt, olyanokról, akik ma is – a szó klasszikus értelmében –, jól élnek. Jó minőségű lakásuk van, van autójuk, amit (talán ritkábban, mint régen, de rendszeresen) cserélnek, nyaralni járnak, rendszeresen vesznek új ruhát. Csak éppen bizonytalanok, rosszkedvűek, mert nem nő az életminőségük, és folyamatosan nő bennük a félelem. A jövő nagy kérdése, hogy ezt a többszázmillió embert hogyan lehet úgy boldoggá és elégedetté tenni, hogy közben ne nőjön meg lényegesen a fogyasztásuk – mert az megterhelné a bolygót, és különben sincs már igazán hova nőni, hogy hogyan lehet kezelni az ésszerűtlen félelmeiket, és elhitetni velük az igazságot, azt, hogy ők egyáltalán nem szegények és szerencsétlenek. Ha lesz feszültség, küzdelem, az nem a valódi szegények és gazdagok, hanem a bizonytalan, aggódó középrétegek és bárki más között zajlik majd.

Túrós Margaréta kambodzsai árvaházi felvétele.

Visszautalva az Ön előző kérdésére: ez is egyike lesz azoknak a témáknak, amelyek ötven év múlva már nem lesznek lényegesek. Addigra az a nemzedék, amelyik megtapasztalta a nyolcvanas-kilencvenes évek nyugati szárnyalását, majd elbizonytalanodását, már kihal – a derékhadat pedig azok a millenniálók alkotják majd, akik már ebbe az új bizonytalan korszakba születtek bele. Ha azt akarjuk látni, hogy milyen lesz az a közeg, amit a 2050-es, ’60-as évek fiataljai nem szeretnek, és avíttnak tartanak, akkor figyeljük meg, hogy milyenek a mai tízen-huszonévesek politikai-társadalmi preferenciái Nyugaton. 

A 2010-ben született Laurent Simons épp jegyzetel az Eindhoveni Műszaki Egyetem felsőfokú műszaki alapképzésén, ahol 2020-ban villamosmérnöki diplomát fog kapni.

– Megváltozhatnak gyökeresen a nők és férfiak közötti különbségek? Milyen jövőt képzel el a feministáknak? 

SzT: Nem akarom lelőni a poént – de annyit elárulok a könyvről, hogy ez a történet egyik alapkonfliktusa. Persze ez is a tízes évek egyik „nagy története” – a Meetoo mozgalom, ami valójában jól több mint pusztán a zaklatások feltárása, és az incel mozgalom, amiről csak akkor hallunk, ha egy-egy frusztrált fiatalember elkezd nőket ölni. Úgy gondolom ezek a mozgalmak meg fogják határozni az elkövetkező ötven évet. Az incel mozgalom – azok a férfiak, akik úgy érzik, nem jutnak nőhöz, mert ők csak amolyan béta férfiak, akiket a nők nem választanak, és ettől frusztráltak lesznek, és nőgyűlölők – ma még értetlenség és nevetség tárgya. Ahogy tovább fog változni a világ, ahogy a nők részéről egyre elfogadottabbá válik majd az asszertív magatartás (jogom van nemet mondani bármikor, jogom van tévedni, jogom van megváltoztatni a véleményemet, és ezt nem kell megmagyaráznom), úgy nő majd a frusztráció és – valószínűsíthetően – növekszik az erőszak is. Azt az átrendeződést, amiben már most is élünk, hogy lebontsuk a nők érvényesülése előtti korlátokat, felszámoljuk a még létező üvegplafonokat, akár kvótákkal is alakítsuk át a cégek-állami szervek vezetésében a nemi arányokat, bizonyosan lesznek, akik nem a privilégiumok lebontásaként, hanem egy újfajta diktatúra megjelenéseként fogják értelmezni. Ugyanakkor Európában, Észak-Amerikában, Kelet-Ázsiában a csökkenő munkaerő-kínálat – az elöregedés – egyértelműen arra fogja kényszeríteni a cégeket s az állami szerveket is, hogy minél több lehetséges munkavállalót, vezetőt vonjanak be a munkába – így a nők elhelyezkedése, előre-jutási lehetősége már a puszta racionalitás miatt is javulni fog. A feminizmus – mint minden politikai mozgalom –, át fog alakulni. Sok szempontból, nagy valószínűséggel okafogyottá válik – hiszen mint láttuk lassan már nem csak a jogi és politikai, de a gazdasági, kulturális egyenlőség is elérhető lesz. Hogy ezek után hol, miben találják meg a céljaikat, az jó kérdés, de az is, hogy hogyan fognak a feminista mozgalmak aktivistái megküzdeni az incel-mozgalom sérültjeivel, miként reagálnak majd arra a helyzetre, amikor már ők lesznek kvázi hatalomban. 

A 2018-as torontói csoportos gyilkosság tíz női áldozatára emlékezve

– „Élhető országnak” képzeli el Magyarországot a jövőben?

SzT: Nyilván. Bár jelentősen más lesz a klímahelyzet, mint most, de biztosan nem annyira szélsőséges, hogy élhetetlenné tegye az országot. Algéria élhetetlen? Omán élhetetlen? Nem azok, pedig nagy részük sivatag, olyan sivatag, amilyen az Alföld ötven év múlva sem lesz. Gyakran hallom, ahogyan értelmiségi ismerőseim dobálóznak ezzel az „élhetőség” kifejezéssel. Botswana is élhető ország, Pakisztán is, Laosz is – hiszen emberek élnek benne. Ötven év múlva is azok lesznek, hiszen akkor is élni fognak ott is emberek. Nauru talán nem lesz az, mert elönti az emelkedő tengerszint. Hogy ki hol menyire élvezi az életet, az sokszor nem az országtól, és végképp nem annak a politikusaitól függ, hanem csakis az illetőtől saját magától, a családjától, barátaitól, szűkebb lakókörnyezetétől. Ha jól érzi magát az ember a bőrében, van családja, vannak jófej szomszédai, barátai, akkor élhető helyen él függetlenül az éghajlattól, és a mindenkori politikától. Ezt nem, vagy csak alig befolyásolja, hogy kevesebben fognak élni az ország területén, mint ma, átlagosan öregebb lesz a társdalom, ami azt is jelenti, hogy egyes területeken jelentősen csökkenni fog a népsűrűség. Lesznek elnéptelenedett falvak, és olyan kiüresedő lakótelepek, ahol már nem nagyon lakik senki – jó esetben a tízemeletes házakat visszabontják emberi léptékűre. A könyv szereplői közül van, aki nagyon is élvezi itt az életet, van, aki elvágyódik, és van, aki rühelli a 2060-as évek magyar fővárosát, pontosan úgy, ahogy most is. Ez pedig akkor is leginkább attól fog függeni, hogy ki hogyan érzi magát – aki szeretve érzi magát, jó társadalmi beágyazottsága van, szerető család veszi körül, az fel van dobódva, és élhetőnek látja a környezetét, aki elmagányosodik, nem tudja, mit kezdjen magával, az a helyet is sokkal kevésbé látja élhetőnek, ahol él. 


– A legtöbb disztópikus alkotást általában elembertelenedés, elnyomó, totalitárius rendszerek uralma, természeti vagy társadalmi katasztrófa jellemzi, ami a társadalom drámai hanyatlásához vezet. Gyakran ínség, szegénység, elnyomás, erőszak, járványok, szennyeződések lépnek fel. Ebben a regényben is így van ez? 

Szűcs Tamás: Tudom, hogy a műfaj klasszikusai gyakran nyúltak az ad extremum extrapolálás eszközéhez a jövővel kapcsolatban Aldous Huxley-tól Ray Bradbury-n át, George Orwell-ig. Ez egy kiváló eszköz lehet arra, hogy felhívjuk a jelen problémáira a figyelmet – hiszen Huxley, is Orwell is a saját korának társadalmi – politikai problémáit vetítették bele az általuk elképzelt rendszerekbe. A Szolgálólány meséjének átütő sikeres is nyilvánvalóan reakció a Trump-jelenségre: egyre többen látják úgy, hogy Atwood disztópikus világa akár valósággá is válhat. Ilyen szempontból érdekes Margaret Atwood legújabb könyve, a Testamentumok, amelyikben már nagyon sok a mai áthallás, a „nézői igény”. Tehát értem én az írói szándékot is a disztópiák teremtése mögött, valóban hatásosan lehet a jelen társadalmi-politikai-gazdasági gondjaira rámutatni, ha túlzásba visszük, és karikaturisztikusan mutatjuk be azokat. Azt hiszem nekem egyszerűen a habitusomhoz nem illik ez –ugyanúgy, ahogy nem tudnék romantikus regényt vagy horrort sem írni, mert nem szeretem azokat a műfajokat igazán, a disztópiák sem az én világom. Mondjuk azt, hogy jó értelemben földhözragadt vagyok – annyit foglalkozom napi történésekkel, tényekkel, hogy, ha kitalált elmeszüleményt írok, akkor is szükségét érzem annak, hogy valószerű legyen. Azt éreztem, hogy az általam elképzelt jövőben egy ilyen történettel kell felhívnom a figyelmet a mai nézeteltérésekre. Bármilyen, a közeli jövővel foglalkozó sci-fi ugyanezt teszi, amit akár valóságosnak is láthatunk. A disztópiák pedig mindig bizonyos helyzetek erős sarkításán alapulnak. Az újságírói műfajok közül nem a hírekhez, hanem a publicisztikához állnak közel, amit szintén nem érzek a sajátomnak. Amúgy pedig a jövőt mi alakítjuk, ha a könyv világát disztópikusnak érzi valaki, ha azt gondolja, hogy nem szeretné, ha a gyereke, unokája – ifjabb olvasó esetén ő maga – olyan világban éljen, amilyet a könyv felvázol, akkor tegyen róla. A jövőt a mi egyéni döntéseink teremtik meg, azok a döntések, amelyeket szabad akaratunkból hozunk, hová költözünk, mit vásárlunk meg, mit eszünk, mire tanítjuk a gyerekeinket. 

Ha nem akarunk disztópiában élni, és azt szeretnénk, hogy a gyerekeink se éljenek abban, akkor igyekezzünk őket olyanná tenni, amilyennek a jövő emberét szeretnénk látni.