PLESKONICS ANDRÁS

„- Nyugodtan meghalhatunk bármelyik percben, csak egy gáz van, hogy szeretnek. Ilyen szempontból talán jobb lenne, ha nem is szeretnének.” – mondta Pleskonics András, vagy ahogy mindenki szólítja „Plesi”, szegedi rádiósként és televíziósként ismert biológia-földrajz szakos tanár. Aki találkozott már vele, az tudja, hogy a zenét oxigénként szívja magába. Olyan, mintha – az amúgy nem létező – Rocktörténet Tanszék létező tanszékvezetője lenne. Az óráin mindenki kikapcsolhat és elrepülhet egy másik világba: „dr. Rock” zenevilágába.

 – Honnan jött a rocktörténeti kurzus ötlete?
Pleskonics András: – Mielőtt ezt elkezdtem, egy nagyon kedves ismerősöm, volt tanárom dr. Galli László, az Ökológia Tanszék vezetője Molnár Gyulával – aki ismert madártanos, természetfotós és a Molnár Dixiland névadója – indított a TTK-n egy jazztörténeti kurzust. Nekem még akkor volt olyan ismerősöm, akit én készítettem föl arra a vizsgára. Egyszer odacsöppentem, és elájultam, hogy mennyire tele van az előadó hallgatókkal. Rendkívüli figyelemmel követték, pedig egy viszonylag távoli dolog volt. Ők főleg a korai jazztörténetet mutatták be. Azóta fészkelt bennem ez a gondolat. Egész életem arról szól, hogy előbb a zene, azután a villany, ha hazamegyek. Nálam alapvetően zeneorientált életműködésről van szó. Mikor még biológia tanár voltam, akkor is vittem be a lemezjátszót az órákra. Valami késztetés ez bennem, hogy nagyon szeretem, és szeretem továbbadni. Ezelőtt 30 évvel volt jazz klubom is. Ez is talán előzménye a kurzusnak. Ha kollégiumi tanár voltam, akkor fülelő zeneköröket tartottam a gyerekeknek.
– Miként sikerült elindítani a kurzust az egyetemen?
P.A.: – Valahogy a végére összeállt a dolog. Egész konkrétan az egyetemen dolgozó tanszékvezető ismerősömmel beszélgettem és feldobtam ezt a témát, hogy én középiskolákban tartok önismereti foglalkozásokat, és kialakult egy érdekes saját módszerem: a drogprevenciós előadásokba a rocktörténelmet is bevonom. Bemutatom azokat a sorsokat, akik áldozatai lettek a kábítószernek, italnak, vagy bármi másnak. Általános- és középiskolákban igen nagy sikerrel művelem évek óta. Megfogalmazódott bennem, hogy kellene egy kortárs nevelői tantárgy is, ami a 20. század második felének nemcsak a zenei életét, hanem általában kitekintve a művészeteket, a társadalmi jelenségeket tárgyalja. Összeszedtem a gondolataimat, és kaptam egy ajánlást, egy oktatási rektor helyetteshez betisztelegtem. Ő először elég furcsán nézett rám az ötletemmel, de kiderült, hogy neki is van egy rockzenész lánya, és abba maradtunk, hogy én is a gyermekeimhez legjobban a zenén keresztül tudtam eljutni. A rossz zenék világából a jó zenék világába hoztam őket. Most már együtt járunk koncertekre és fesztiválokra. Megadta nekem a bizalmát végül, de azért kellett még 1-2 kört futnom. Egyszer csak ott találtam magam az Audmax -ban, az Ady téren. Meghirdetéskor a kurzus állítólag két óra alatt betelt, 300 fő volt a határ. Az első órára amikor mentem föl láttam, ott állnak az emberek, de azt gondoltam, hogy sokan szoktak lenni az egyetemen. A teremben előkészítettem a technikát, kinéztem az ajtón, és gyorsan vissza is csuktam: „Jézus Mária! Ez mind ide jön!” Ekkor tudtam meg, hogy mennyien jelentkeztek a kurzusra. Az évek elteltével már a bátorságom is megjött és ezen a nyáron adtam elő tömörített rock-történetet különböző fesztiválokon.
– Hogyan kell elképzelni egy-egy előadást?
P.A.: – Előtte én 20-30 órát készülök. Még az elején elkészítettem a 16 CD-ből álló válogatást az akkor hozzáférhető zenékből. Végigköveti az ’50-es évektől kezdve a ’90-es évekig. Onnantól már nagyon parttalan a dolog, és nem is történelem annyira.
A készülés a legizgalmasabb része: zenéket összeválogatni, koncert illetve klipbejátszásokat. Ebben mondhatom, hogy az első félévtől kezdve gyakorlatilag többszöröse az, amit én a hallgatóktól kapok, mivel lelkesen hozzák: másolják a szakirodalmakat, könyveket kapok ajándékba. Szóval annyira jó dologba nyúltam, nem is gondoltam volna, hogy ilyen zsákmány lesz a hozadéka. Gyakorlatilag egy rocktörténelem tanszék működtetéséhez szükséges zenei anyag, áll már rendelkezésre. Íratnám a szakdolgozatokat, és dolgoztathatnék 3-4 tanszéki munkatársat.
– Ezt mikor fogja megvalósítani?
P.A.: – Merjünk álmodni! Amilyen képtelenségnek tűnt 3 évvel ezelőtt, hogy ezt így megcsinálom, és 900-1000 főt levizsgáztatok belőle. Amilyen képtelenségnek tűnt ez akkor, miért ne merjem elképzelni? A jelenlegi oktatási helyzet és a közállapotok nem nagyon erősítenek ebbéli ambícióimban, de én nem is az a típus vagyok, aki a valóság dacára ne merne álmodni.
– Mit és hogyan tanít a hallgatóknak?
P.A.: – Az előadásom gyakorlatilag egy vázlat. A zenék, amiket összeválogattam egy-egy előadásra. Közben tanulom meg magamtól ezt a módszert. Feldolgozni egy hatalmas óceán minden kis áramlatát, minden kis szigetét, folyócskákat, amelyből az összeáll. Úgy szoktam ezt bemutatni, hogy ami a víz körforgása a természetben, az ugyanaz a zenékkel is az óráimon. Van egy egész nagy zene, és azon belül minden zene összefügg, mint a víz a természetben. Én szellemet, szemléletet akarok bemutatni. Élvezd a zenét, a jó zenét! A kurzus pontos címe is az, hogy Rocktörténelem és az ezredforduló szelleme, alcím a 20. századi jó zenék története. Nem én mondom ki, hogy mi a jó zene, hanem mutatok egy csomót, aztán majd eldöntik, hogy ugyanaz-e, mint ami nekik.
A zenehallgatás kultúra, ízlés, esztétikai nevelés a szándékom. Felhívni a figyelmet a zenékre. Amikor vizsgáztatok, akkor is a zenét mutatom be és arról írnak valamit. Amit beszéltünk róla, vagy amit õ gondol. A stílust magamból hozom ki, és a témához adaptálom. Nem látom a többi egyetemi oktatót, hogy hogyan tanítanak általánosan művelő kurzusokat, de ennek azért van egyfajta könnyed hangvételű rocker stílusa.
– Az Ön számára mi a „jó zene” definíciója?
P.A.: – Egyrészt másnak szól, nem a magam élvezetére. De ennél is fontosabb az, hogy ami marad. Kicsi koromban egyszer homokot lapátoltam egy szénás szekérre, amit fa lovak húztak kint a kertészetben. Rakosgattam rá a homokot, és csurgott le a szekérről kétoldalt. A nagyapám barátja nézte, hogy mit csinálok. Egyszer csak megszólított, hogy „Rakod azt a szekeret, Bandikám?” „Igen, Jóska bá.” – válaszoltam. „De hát egyem meg a szíved, lecsorog róla!” -mondta. Állítólag akkor felnéztem az öregre, és azt mondtam neki: „De marad is rajta!”. Később rájöttem, hogy ez az életem metaforája: sok mindent lapátolok, és marad fent annak ellenére, hogy sok lecsorog. A zenében is lapátolja mindenki, de ott a szekéren marad fent valami. És ez a maradandóság. A rockzene a legelejétől arról szól, hogy siker, pénz. A másik oldal azt mondja, hogy nem kell a siker, hanem meg akarja csinálni a maga hallhatatlanságát ebben a dologban. A rockzene arra tanít meg, hogy fontos lesz a zene számodra, és arra, hogy nem jó, ha megunod. Akkor keressél jobbat. Így kapaszkodunk feljebb a csúcsok felé.
– Mi volt élete legmeghatározóbb zenei élménye?
P.A.: – Talán Hajnalka tanár néni, a zongoratanárnőm óráján történt. Csoda volt, amikor a Tavaszi zsongást, vagy a Forradalmi etűdöt Chopintől eljátszotta. Élőben láttam, hogy olyat csinál a kezével, hogy hihetetlenül borzongató volt. Ez nagyot ütött, pedig klasszikus zenei hatás. Sajnos buta voltam, a foci érdekelt jobban, és nem folytattam később a zongorázást.
Utána Kovács tanár úr csinált velem olyat, mint amilyet most én csinálok másokkal. Kis faluban Beethovenről, Mozart, Schubert Befejezetlen szimfóniáját mesélte. Akkor láttam a tv-ben Bernsteint, aki a zenéről regélt egy sorozatban a ’60-as években.
Egy nagyon általános, hogy a Szabad Európa Rádióban hallgattam a tiltott zenéket, mint mindenki más. A napokban abba gondoltam bele, hogy 1961-62-ben 9-10 éves voltam. Az én esetemben nem úgy történt, hogy fogták a kezem, és hallgattam, ami másoknak is tetszik. Én ezt a zenét kaptam el rögtön. Láttam a tévében koncerteken, hogy tombolnak, őrjöngnek a fiúk, a lányok széttépik a foguk között a zsebkendőt. Egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy miért olyan jó nekik? Itt kezdődött, és utána olyan fontos lett, hogy betűrendes füzetbe regisztráltam az új számokat. Előtte ugyanezt csináltam a focicsapatokkal. Első élőzenei koncertélményem pedig az Atlantis együttes volt. Pusztafalun kigomboltam az ingemet, megszaggattam a ruhámat, és üvöltöztem.
– Szemmel látható, hogy a hallgatók nagy rajongói. A zene lenne a titok nyitja a korosztályok közötti kommunikációnak?
P.A.: – Ez engem igazol. Én vagyok az idősebb, én kezdtem a tegeződést is. A legfontosabb az, hogy ezzel egy pedagógiai attitűdöt is mutatok a becsontosodott tanároknak. Sajnálom, hogy nem tudnak egy könnyen ledönthető gátat a gyerekekkel túllépni, megkerülni. Oda kell menni egyszerűen a gyerekhez, és beszélgetni kell vele. A legnagyobb vívmánya az én pedagógiámnak a természetesség. Én olyan vagyok a mikrofon mögött, mint mindig: egy hülye, jópofa, máskor elérzékenyülő és a hetedik szférába elszálló moralizáló, vagy spirituálisan gondolkodó ember. Ez így együtt 20. század végi jelenség, hogy próbálom magamat megtalálni, és a legjobban a rockzene hatására sikerült. Azt is tanítom, hogy a rock látszólag a nemzedékek elleni munkálkodása eredményeképpen születik meg. Egy adott esetben én pont azt találom ki, hogy mai időkben a nemzedékek közötti kommunikáció csodája. Én most ennek hatására fiatal lettem, tökéletesen tinédzser, maximum huszonéves fiatalként élek. Zavarban vagyok, ha a korosztályommal kell beszélgetni, kivéve, ha rocker az illető.
– Nekem már volt szerencsém látni háztartási eszközökön játszani! Meséljen ezeknek az eszközöknek a világáról!
P.A.: – Az a baj, hogy ezt sem én találtam ki. A Benefit zenekarban játszom, ahol a „jethru tull” műfajt képviseljük. Ott én háztartási ütőhangszerekkel kerültem be a zenekarba. Általában a kukából szedem ki a dolgokat, mert hangjuk van. Ez „new age” szemléletet ad vissza. Ha kell, ellopom otthonról az edényt, mert megtalálom benne azt a hangot. Most legutóbb a vasalódeszka mondta fel a szolgálatot, kitört a lába. Szétszedtem, és iszonyú jót jazz-eltem. Arra a spirituális dologra hívom fel a figyelmet, hogy a tárgyakban lélek lakik. Ha hangja van, akkor a lelkéből már valamit megszólaltattál, és a saját lelkedből is valamit felszabadítottál. A játék az örök törvény, amit sokszor elfelejtünk vagy elveszítünk. A kocsiban most is ott vannak a legutóbb használatos kütyük. Mindig tartok magamnál, mert sohasem lehet tudni, hogy mikor lesz rá szükségem. Szeretem tanítgatni az embereket a ritmus élvezetére. Mert ugye ez a legősibb dolog. A ritmus az egyik alapelemünk.
– Híres a fiatal amatőr zenekarok fellendítésében, pályájuk elindításában végzett munkájáról. Milyen tanácsokat szokott nekik adni?
P.A.: – Legrövidebben úgy tudom meghatározni, hogy: „repülj, de ne szállj el!” Én annak vagyok a mestere, hogy hogyan lehet a félszegséget, a gátlásokat leküzdeni. A Rock-történet kurzust meg tudtuk hosszabbítani egy klubbal, amit B-klubnak nevezünk. Egyik alcíme, hogy Rock-pöri, a hallgatók Paradise citynek becézik, mert pont ez a szellem uralkodik ott. Én a discopult mellett nyomom a zenéket, olyan disco-radio keverés jó zenékkel. Ez a hely alkalmas arra, hogy zenekarok bemutatkozhassanak, és ilyen intézményesen én ezt sohasem csináltam. Most szépen sorban jelentkeznek a fiatalok, decemberig be is van töltve. Mindenképp’ fellépési lehetőséget tudok biztosítani az amatőr zenekaroknak.
– Felfedezte például a Volvox zenekart. Amikor Wiegand Gyula (aki a Volvox és a Sun City énekese is volt), halálos autóbalesetet szenvedett, mit érzett?
P.A.: – Egy baráti társasággal beszélgettem, és a lányom küldött egy üzenetet, hogy mi történt. Úgy elkezdtem bőgni, hogy nem tudtam elmondani a körülöttem ülőknek, hogy mit tudtam meg. Az volt érdekes a dologban, hogy utána felhívott a zenekar. Én a Volvox – Gyuszi másik zenekarának – névadója voltam, és nagy rajongója lettem. Arra a lehetetlenségre kértek föl, hogy én mondjam a beszédet a temetésén. Rögtön mondtam, hogy ezt nem fogom tudni megcsinálni, mert egy szentimentális kis filmen is elbőgöm magam. Végül lelket öntöttem magamba, leültem és írtam 4 oldalt. Az Isten adott erőt, hogy a temetésen el tudtam mondani.
Ezt tanítom, hogy rockerek, néha fogjátok meg egymás kezét, és álljatok meg. Senki nem tudja előre, hogy esetleg elindul, aztán soha nem jön vissza. Az alapelv az, hogy nem kellene rohanni, pusztítani magunkat. Gyuszi egy lélekbeli emlékmű ilyen szempontból. Bármennyire is így lett vége, ő egy nagyon jó ember volt. Ha mással nem is, azzal vígasztalom magam, hogy boldog élete volt: tudta, hogy mi a zene, és nagyon át tudta adni. Tehát ilyen szempontból nyugodtan meghalhatunk bármelyik percben, csak egy gáz van, hogy szeretnek. Ilyen szempontból talán jobb lenne, ha nem is szeretnének. Én már sokszor voltam boldog és annyi jó történt velem az életemben. Ezért félek a haláltól, mert tudom, hogy rossz lesz azoknak, akiknek fontossá tettem magamat. Azt kellene most mondanom, hogy jobb lenne léha embernek lenni, de ez hülyeség, úgyhogy kérek még egy sört!
– Ha visszagondol: változtatna valamit az életén?
P.A.: – Csak az utóbbi 15 évben, de nem életelveket. Nem vagyok rendben azzal, hogy nem tudok ebben a világban élni, megélni, érvényesülni. De hát, ha egyszer nem az a célom. Ellenáll bennem minden, hogy meggazdagodjak, sikeres legyek, hogy politikai karriert csináljak vagy éppen vezetői állást keressek. Azt kell, hogy mondjam: ránézésre derűs és örök optimista vagyok, de én is csak egy szerencsétlen csomagként lebegek a világban. Nem tudom megvalósítani, amit ebben a korban az embernek, már készen kellene produkálni és dicsekedni kellene vele. A 35 éves érettségi találkozónkon hallgattam az osztálytársaimat, hogy ki milyen világi dolgokat tud nyugtázni. Mindig én szoktam „feleltetni” és mindenki elmondja, hogy mi van vele. De én nem azt akarom, hogy azt mondják el, hogy mekkora nyaralójuk van és jachtjuk, hanem hogy mi az, ami a régi énünkből megmaradt. Én ilyen szempontból állom a feleletet magam előtt, pont azért, mert nem másztam bele semmi rosszba. Apám mondta, hogy csak a gatyád mindig tiszta legyen. Ezt nagyon megjegyeztem, ezt köszönöm is neki sok más mellett. Igazából semmit nem csinálnék másképp, jobban oda kellene figyelni. A jóhiszeműség, a feltétel nélküli bizalom – a mai világban –, főben járó bűnöd lehet. Nem jó, hogy ennyire balfék vagyok, mert majdnem a szüleim háza úszott most el egy ilyen dolog miatt, amibe nekem asztalt kellett volna borogatnom ezelőtt fél évvel és én nem tettem. Ez az egyetlen komoly vitám magammal, de én ebből nem fogom soha azt a következtetést levonni, hogy igenis szemétnek kell lenni, törtetőnek és erőszakosnak, meg állandóan balhézni. Sőt nagyon is inkább az, hogy ilyennek kell lenni, mert Krisztus meg Buddha óta azért csak a jobb emberek azok, akik nem borogatnak, hanem békítenek. Ebből a szempontból én maradnék is ennél az elvnél és tiszteletben is tartanám magamat.
– Hogyan látja magát a következő években? Milyen tervei vannak?
Pleskonics András: – Egyszer kialudnám magam. Az életelvet, azt, hogy pedagógus maradtam, csak nem a katedrás változatban. Ebből egy olyan módszer legyen, amit át tudok adni. Könyvet, tankönyvet, illusztrált anyagok, amiket a tanároknak adhatnék, amiket én eddig összegyűjtöttem.
A „csetres-zenéléssel” szeretnék olyan szintre eljutni, hogy mindeni komolyan vegye, és ezt is átadom másoknak. Jó lenne, ha nekem is lenne több időm zenélni tanulni. Szeretnék egyszer úgy élni, hogy alapvető egzisztenciális feszültségeim ne legyenek. Itt a számlákra gondolok, a megoldhatatlan gyakorlati problémákra. Minden csak a pénz miatt van. Karinthy mondta: „Miért is van az átkozott pénz? És ha már van, akkor miért nincs?” Tényleg utálom a pénzt, és ellene is vagyok nagyon. Azt szeretném megélni, hogy végre az emberi értékek: a tudás, a munkálkodás többet érjen mindennél.

Author: Modok Anna