Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy az 1989-es magyarországi rendszerváltás előtt, majd azt követően a hazai belpolitikai viszonyok átrendeződése milyen hatással volt a paraszti gazdálkodásra. Kutatómunkám során elsősorban a földek visszaadásának a problématikája izgatott, és annak a következményei.

Hungarian poor farmers receiving ownership rights to the landlord's land.

– Ön megélt három rendszerváltást, bár 1945-ben – amikor a földosztások voltak – még csak 11 éves volt…
– Amikor a Kommunista Párt nyert. Korábban a mi családunk csak kínlódott, addig nem ment annyira. Oszt akkor erővel behajtották a népet. Volt olyan ember – a Tomolyának az apja –, aki analfabéta volt, nem tudott semmit az egy élő világon, osztán elment szavazni. Volt egy csomó gyerek, aztán, hát ugye proletár volt, oda kellett volna húzni, de ő meg olyan buta volt, hogy nem tudta, hogy mi a helyzet. Volt függöny, vagy fülke, bement oda szavazni. Mert hát ugye azért van ottan – gondolta ő. És akkor nem adtak neki lisztet meg élelmiszert, meg a falun végigkiabálták, hogy milyen imperialista, mer’ az izében szavazott, mi az isten, fülkében, a függöny mögött. Így nyertek ők, hogy nem volt szabad máshol szavazni, csak ahol látták, hogy a kommunistákra szavaz.
Ezért volt 99,9 százalék.
– Igen. Mint általában minden nálunk. Na de előtte volt vagy kétszer úgy, hogy a kisgazdák óriási többséggel, tehát a beszervezett emberek szavaztak a kommunistákra.
1945 előtt az Ön családja mennyi földdel rendelkezett?
– 30 hold körül volt, de nem tudom már pontosan, mert volt olyan, hogy két könyv volt akkor, amikor ez a veszélyes dolog volt.
Hát ez nem tartozik ide, de a titkárnőnek, aki a falut vezette, Poráczki Annus, az parancsolt mindenkinek, mindent az intézett. Nahaj Feri volt a bírónak választott tanácselnök, mert még bírót választottak először. A nő intézett mindent, de a szülei nálunk arattak és – hogy mondjam – senki nem volt a faluban aki, akivel jóba lett volna az anyja neki. Olyan asszony volt, hogy mindenkit kikezdett, nagypofájú. Azt énekelte, hogy: „Én Istenem fordítsd meg a csillagot, hagy bassza meg a szegény a gazdagot.” Csak azért mondom, hogy megismerd. És nálunk, kérlek szépen nem volt vele, mindent kaptak, jó volt minden. Volt olyan, hogy eltörte egy tinó a lábát, nagy részét elhordta a húsnak, sose fizetett érte, de nem volt belőle probléma, ráhagyták.
Na de ez az Annus, aki tanácstitkár lett, illetve a falu „igazgatója” volt ő, de tán a tanácson titkár volt, az jóindulattal volt a szüleimnél fogva. Az apja rendes ember volt különben, csak az anyja volt ilyen. És akkor a nagyanyám még élt, nyugodjon békébe, volt a dusnoki határba, szentpéteri határ volt az akkor is Dusnokon vagy 10-15 hold föld, és azt külön az ő nevére írta, és így a beszolgáltatás nem avval volt számolva, hogy egybe van, tehát külön-külön volt számolva ez is meg az is. De még így is volt olyan, hogy a tanácselnöknek az apja is Csóré András volt, akit mondtam, hogy bírónak választottak az lett a tanácselnök. Nem az apja volt, hanem a nő húgának a férjének az apja, tehát a húgának az apósa volt Csóré Sz. András. „Sziráczki” volt a mellékneve. Apám meg Felső Csóré András volt, mert ő lakott legfeljebb, többen voltak. És a komám volt akkor már, a tanácstitkár? Párttitkár? A Viszlai Máté. Tanácstitkár volt ő, már még feljebb volt az egész felett ez az Annus, és akkor kérlek szépen, küldtek olyan papírt, – de 12 ezer forint ki volt fizetve 52-be, vagy 51? 51-be. Igen sok pénz volt.
Ez volt az adó?
– Igen, az volt az adó. Attól eltekintve az utolsó tojástól kezdve, hízót, tehenet, mindent kellett adni. Tehát nem volt olyan termék, amiből nem kellett volna teljesíteni a beszolgáltatást – azon kívül 12 ezer forint adó. És akkor olyan papírt küldtek a tanácstól, hogy mivel Sz. Csóré András nem tudja fizetni az adót, így adóját átírtuk F. Csóré Andrásnak. Ilyen szöveggel.
Elmentem a Tanácsra, a koma volt bent, oszt odabasztam neki az asztalra, az orra alá. Mondom: Olvasd el ezt, mert alá vagy írva. Ha úgy küldted ki, hogy nem olvastad el, akkor azért baszlak le, ha meg elolvastad, akkor meg azért, hogy lehet ilyen szöveggel papírt kiküldeni, még akár milyen kommunizmus is van.
Hát, kérlek szépen, elnézést!”– mondta. Mondom nincs semmi elnézés, le vagytok baszva. Nem is voltunk oszt komák, csak Janinak volt keresztapja, a többinek nem, mer’ aztán összejöttünk ezen. Hát látott valaki ilyen szöveget, hogy ennek ki van fizetve, osztán a másik meg nem tudja fizetni, hát ezt is odabasszuk neki?
Most is kurva világ van, de azért – bár ki tudja, lehet, hogy most is megcsinálják. Úgyhogy ilyen világ volt. És amennyi föld kellett neki a sógornak – ennek a fiának, az gazdálkodott nem az öreg. Nem az Sz. Csóré András, hanem a fia, Miklós gazdálkodott, oszt a sógora, a tanácselnök, ahol kellett, minden az ő földjei voltak.
Ezer forint volt akkor egy mázsa árpa, mert ilyen száraz idő volt, nem kelt ki az árpa, nem volt termény előtte évbe, oszt vetőmagnak adtak ezer forintot egy mázsa árpáért. Oszt az a helyzet, hogy neki meg volt, mert annyit termelt amennyit akart, a legjobb földeken, és az apja meg nem tudta kifizetni az adót. Vót neki valami 800 vagy 1800 forint adója – a 12 ezerhez viszonyítva. Földje lehet, hogy nem volt annyi, mint nekünk, de amennyit akart, vagy bírt megdolgozni, annyi volt.
tehen-es-saroglya
Magángazda volt?
– Hát mindenki „magán” volt akkor még. Nem volt téesz. Téesz 60-ba alakult meg. Hát vót neki saját földje, mondjuk 3 hold, vagy 5 hold, vagy 10 – mit tudom én, meg a sógora által szerzett földek, ami ilyen alkalmi földek voltak, vagy elvitték oda a rács mögé a gazdáját építeni, ha nem bírta már fizetni az adót, aztán elvitték Berentére, vagy a Borsodi Vegyikombinátot megépíteni. Okos politika volt ez Rákosi Mátyás részéről, mer’ akinek nem volt semmilye az tapsolt, hogy: Éljen! Mert lökött a népnek, akinek volt valamilye attól meg elvette, oszt azzal építette az országot, meg adta ezeknek, úgyhogy ez meg volt szerkesztve. Most is látod, hogy tapsoltak Rákosinak. Akinek addig nem volt semmilye sokkal jobb volt akkor. Akinek meg volt, attól el kellett szedni. Azt mondta Rákosi, kérlek szépen, hogy nem bírtak a paraszttal a hajcsárjai – összefogdostatott tíz verebet az embereivel.
„Hozzátok ide!” Odavitték. „Kopasszátok le! Teljesen csupaszra.” Lekopasztották, meghúzódtak a sarokba a verebek, meg se mozdultak. „Na, lássátok: így kell a paraszttal bánni!”
Míg van valamilye, addig nehéz vele, de ha már nincs ennivalója se, akkor már…
Maga miért ment a Fűrészüzembe dolgozni?
– Azért, kérlek szépen, mert megnősültem 57-be és nem volt biztosítva a megélhetés. A 25 vagy a 30 hold földből nem lehetett „böcsületesen” megélni, családot alapítani, mert mindent be kellett adni. Az apám volt a gazdája a földnek, meg ő neki volt fogatja, meg holmija, és hát én is besegítettem. No, közbe előtte én katona voltam, mert 54-be bevonultam, 56-ba szereltem volna, de januárba voltam vagy februárba leszerelni 57-be. Akkor ősszel megnősültem, illetve, igen ősszel és elmentem dolgozni. Mert üres volt az eklézsia. De még mink aránylag meg is voltunk, voltak szegényebb emberek is. Azért 2-3 tehén volt, az anyám – Isten nyugtassa, szegényt – meg olyan volt, hogy ment. Felkötötte a batyut, aztán voltak ismerősei Izsón, aztán elvitte a tejterméket, ami megmaradt, amit a csarnokba nem vittek el. Apám meg jó lovakat tartott, még abba nem volt korlátozva, hogy az Állami Gazdaságnak, meg ilyen cégeknek eladja a lovat, ahol fizettek érte.
fuvarosok
Ő fuvarozott velük?
– Nem, mert a földet művelte. Nem is könnyű volt annyi földet két lóval megművelni. Azelőtt, a háború előtt, még volt úgy, hogy volt a legelőn hat tinó, oszt akkor befogtunk kettőt a tarlószántásba. Egy vaseke volt csak, a másik fagerezdes volt, vagy gerezdeny, de az alja igen jó – mi a fene – tűköracél volt. Csak azért volt faeke, mert amin támaszkodott a taligára, az volt fa. És akkor befogtuk a tinókat is, oszt akkor tarlót szántani erdőn betanítottuk, oszt akkor drágábban lehetett eladni, mert jármos volt. Azt arra vették, hogy avval művelték oszt a földet.
Apám, nyugodjon, megvette kisbornyú korába – ez az egész legelő volt itten mind végig – és akkor kikerültek a legelőre. Ha jó év volt nőttek, ha nem akkor visszanőttek a nyáron, de utóvégre csak – 3-4 éves korukra – fogatba való marha lett belőle. Akkor eladta és abbul vett kisebbet. Úgy mondták, hogy elszakít belőle. Akkor mondjuk amilyen tetszett, vagy megtetszett neki, oszt olcsó volt, megvette. Ezeket elvitték, mert jók voltak mindig. Úgy választotta őket. Magyar, nagyszarvú tinók voltak. Jártak a Felvidékről is nálunk a legelőre nézegetni, mert jó marha volt. Itt is a faluban, volt két-három olyan ember, ilyen ökrös gazda, akinek volt 8-10 hold földje, oszt ökörrel művelte, oszt a jót szerette, kis tinókat megvett, 3-4 évest – nem kicsi volt az már, de nem fejlett ökör volt – 18 mázsásra kinevelte, eladta és megint vett kettő kisebbet.
Így ezekből a dolgokból. Meg azért olyan volt, hogy elvittek az Erdőgazdaságnak két lovat – már 50-51-be? Mert már előtte az oroszok soroztak Moszkvába rendőrlovakat, rendőr hátaslovakat a rendőrségnek. Akkor elvitték az elsőt három és fél ezer forintért.
Még előtte eladtuk maszekbul. Két muszka csikót vett apám, ilyen kisnövésűt. Az egyik volt csak muszka, ez a huculnak nevezett, a másik meg igen jó keresztezésű, de nem nagy az se.
Azt már beszéltem biztosan? Hogy Miskolcon ott volt még a vásár ahol a húszemeletes van most, ahogy megyünk be bal oldalt. Elmentünk a vásárba, apám ment lovat venni a komának – Kaulics Illés, már meghalt régen, a kántornak volt a bátya – és akkor hajtottak keresztül a lóvásáron két igen jó ökröt, aztán beszélgettek, hogy milyen fasza csikók. Azt mondja: ha eladjuk az ökröt, megvesszük – azt mondja. Az egyik mondja: ő már tudja, hogy mennyire mondják. Apám ötezer négyre mondta, hogy ötért eladjuk, öt négyet kért érte. Mondja tótul, hogy: „Pétytipicse zdentupit” (?) – hogy ötezer hétszázat kérnek érte. Mondja a másik: „Én megveszem, ha nem is engednek belőle”. Aztán szaladtam apámnak mondani, hogy ha jönnek, akkor nem öt négyet kell mondani, hanem öt hetet. Elértették. Bükkszentkereszti tótok voltak, fuvarozni vették a lovakat. Nem nagyok voltak, de az egyik igen jó volt.
A lényeg az, hogy elmondtam neki. De el is adták az ökröt, mert igen jó ökrük volt. Már jöttek visszafele, már ittak is a sátor alatt – mert középen volt a sátorsor, a marha meg a lóvásár között. Áldomást akkor ittak az emberek, ha eladtak. Aztán jöttek. Azt mondja: „No gazda, mennyi akkor az ár?”. Azt mondja apám, hogy ötezer hétszáz forint. „Endedjen!”. Hát nem enged ő egy fillért sem. „No próbáljuk meg, el van kelve!”
De akkor, hogy az az ötezer hétszáz mennyi volt, hát azt mondja, hogy vettem két borjút, magyar borjút – én vettem ki – még a gulyában volt, Viszlai Jánostól, 1050 forintért megvettem két tinót, olyat, hogy szegény ember belökte a járomba oszt boronált, meg tette, amit kellett.
gulya
– Harangozó Feri gátőr volt és felakasztotta magát. Hogy történt ez?
– Nyíregyházán vett egy csikót, oszt szekérrel volt a Szemán Joáchim, utána kötötték a csikót. 2300 forintért vette a csikót. Nagy, derék, jó kinézetű, nemigen kövér volt. Három éves sötétpej, nyári fekete volt. Igen félt az autótól, ha mellette ment. Elszakította a kötőféket, ahogy jött az autó és a fenekére esett, és volt ekkora (kéttenyérnyit mutat) dumó a farán, ahogy hazajött vele. Volt ott hátul nekik, a kereszttel szemben lakott, ahol Kuruc Misiék laktak, az volt akkor a Harangozó háza. A másik udvar mögött volt egy kis régi ól, alacson ól, istálló, oda bekötötték. Csak nyerített, verte a fejét a plafonba. Elmentem megnézni. Inas voltam, 50 táján volt, 16 éves voltam. Mondom neki, hogy: „Idefigyelj Feri! Mondok én neked valamit. Nem jó ez neked itten.” Láttam, hogy jó a csikó. „Jobb volna neked két tinó.”Jó bizony – azt mondja – csak hogy csináljuk?” Mondom: „Gyerünk a gulyába, van nekem kettő, most vettem tegnap.” Megnézte. Jó lesz az neki. Az egyik ilyen vöröses volt, nem volt egészen olyan nagy magyar, a szarvai is kicsit másabbak voltak, oszt az sokat számított, hogy néz ki elölről. A lényeg az, hogy a tinó jó volt, hát toldjak neki ezer forintot. Tudta azt is, hogy 1050 forintért vettem. Mondom: „Tudod mit, Feri? Ha nem sokat teketóriázunk 800 forintot toldok neked, oszt Isten áldjon.” Jó – azt mondja, oszt átvezettük a csikót. Ugye 1050 forint helyett nekem 1850- be volt nekem a csikó. Ő az akkori pénz szerint bukott vagy 400 vagy 500 forintot, meg a költség, meg minden, de örült neki, hogy megszabadult tőle. Vettünk egy derest hozzá. Csodálatosan tudtak menni. Az úgy ment, mint a repülő.
Soroztak május táján. Nem májusban volt, később – na, mindegy. Lovakat soroztak Edelénybe az oroszoknak. Moszkvába vitték hátasnak. Volt sok szép ló már akkor. Hát hármat állítottak be a körbe. Volt elővezetőjük, elővezette a lovat, amelyik tetszett nekik félreállították, oszt akkor az egészet végignézték, ami olyan volt, hogy elővezethető volt. Már előre jártak a szekerek mellett, hogy melyiket lehet, melyiket kell elővezetni, és akkor körbe ment a három ló. Na, meg még mikor vezette ez az ürge – jól tudott vezetni, olyan félcigány fiú volt – úgy a sarkára lépett, majd leverte a fülit, úgy ment a csikó. Igen belehabarodtak a muszkák. Meg magyar is volt velük, egy százados, vagy őrnagy volt, ilyen a régiek közül, aki nem volt olyan nagyon reakciós. Hát, azért kellett valaki, aki értett hozzá. A lényeg az, hogy 3000 forintot fizettek. De apám keveselte amazokhoz képest a 3 ezret. Azt mondta, hogy 3500 az ára neki, ha kell jó, ha nem vezesse az ürge vissza a szekérhez. Vissza is kötötte. A Bizottság nem szokott olyat csinálni, de egy ürge jött, hogy vezessék vissza, megnézik még egyszer. Na, oszt az lett belőle, hogy megadták a 3 és fél ezer forintot, és akkor, kérlek szépen, 4 ezerért vettünk – 4100-ért – kettőt. És a másik kettő, amit megvettünk ezért, következő télen – januárba vagy februárba – Putnokon soroztak Erdőgazdaságnak meg állami gazdaságoknak lovat. Az egyiket elvitték a salgótarjáni Erdőgazdaságba, a másikat pedig Boldvára kocsilónak. És, kérlek szépen, 14 ezer forintot fizettek a kettőért. Szép pénz volt, de ráfáztunk, mert két és fél éves volt a csikó. Igen nagyvérű volt, ment, mint a repülő. Addig hajtották, míg meg nem betegedett a kocsiba. Három hónap után szóltak, hogy vigyük vissza a pénzt az állatforgalminak, oszt takarítsuk el a csikót a telephelyről.
lovasa-02
Ilyet lehetett?
– Persze hogy lehetett. Aztán én elmentem a Kazincbarcikán Aranyosi (nem tudom mi volt a másik neve) állatorvoshoz, mert amikor adtuk át ő vizsgálta meg, hogy egészségesek a lovak. Amaz el is ment, nem is tudtunk róla többet. Azt mondja, hogy: „Idefigyeljen fiatalember! Én elmegyek magával megnézni a lovat, de előre megmondom, hogy én semmit nem fogok bizonyítani, mert nekem állásomba kerül, maguknak meg úgyis ki kell a ló árát fizetni.” De azért elvitt. Ilyen lemezvillás motorja volt, még akkor az nagyon ritkán volt az is. Elmentünk, megnézte, hát azt mondja, semmi remény hozzá, ennek vége, de ő nem tud mit tenni, mert félti az állását. Paraszt származású ürge volt az is, osztán lehet, hogy az apja kulák volt, vagy mit tudom én mi volt… Könnyen rávertek akármit na, még ha nem, akkor is, de főleg hogyha…
Hát osztán nem volt mese, apám elvitte a 7 ezer – tán az volt a drágább, mert 16 valamennyit adtak, azért adtak többet. 7 ezer 200, vagy mit tudom mennyi forintot befizette Miskolcon az Állatforgalminál. Elment a lóért, olyan állapotban volt, hogy meg sem akart mozdulni, már meg volt merevedve, állt, meg volt dagadva itt a tokája alatt, meg a szügye alatt. A lábai dagadtak voltak. A marhaistállóban állt, ahol melasszal étették a, hizlalták az ökröket vagy teheneket – szóval szarvasmarhákat. Úgy döntöttünk osztán, hogy evvel az Illés komával elmentünk. A szekérbe raktunk lóherét, meg egy fél zsák zabot, hogy átvigyük a haverjához, a koma járt ilyen mezőgazdasági iskolába, arany kalászosba, oszt ott lakott az ismerőse. Elmentünk, kérlek szépen, ott állt a ló szélen, oszt olyan rettenetesen nézett ki. Ja, még találkoztunk Fain Bandival, (ő volt az előző állatorvos), akkor jött onnan motorral. Megállt az úton, hogy találkoztunk. Azt mondja, hogy: „Igen rossz állapotban van a csikó, de most adok neki egy injekciót, lehet, hogy egy kicsit meghozgassa.” Tehát, hogy meg fog tudni mozdulni. Hát, kérlek szépen, ott állt, se nem eszik, se semmi. „Na oszt itassák, vagy adnak neki vizet, vagy valamit?” Hát azt mondja: „Ebből szoktuk.” Félig volt az alján ez a melasz, a cukornak a salakja, oszt úgy engedtek rá vizet. A ló nem olyan állat, hogy azt megigya. Adtunk neki oszt zabot, oda a beton jászolba. Úgy kínosan elkezdi babrálni, aztán úgy óvatosan megmozdult. Végigvezettük a placcon – nagy placc volt középen – oda-vissza, aztán kivezettük, elvezettük a vályúra, húztunk neki két veder vizet, behúzta. Olyan szomjas volt, oszt a faválúból meg jólesett neki. Na, de hát ne vigyük a havernál, hanem megpróbáljuk hazahozni. De ugye ezek a csikók ugráltak már, mint a bolond. Ki voltak. Három hónap telt el, Nyíregyházáról hoztunk két pej csikót. Azt is tudom, hogy 5 ezerért vettük a kettőt, ezért meg 6 valamennyit kellett. De már olyanok voltak, mint a sőre. Én vezettem gyalog a csikót, ahogy tudott jönni, a koma meg hajtott. Mindig elhaladt, de megvárt. Így értünk estére Szirákra. Sziráknál megálltunk a kocsmánál, felhajtottuk a zsákos zabot a lónak, mi meg bementünk a kocsmába. Na de osztán ottan annyi haver volt, hogy mink ott tán még nótáztunk is. Már utána nem vezettük, hanem próbáltunk lassan jönni, oszt jönni kellett neki, ahogy tudott. Ott ahol van a lejárat elengedtük, hogy hazatalál-e. Hát még meg is mozgatta nagy keservesen a fejét, úgy örült, mintha ugrani akarna. Otthon nem fért, tele volt az ól, átkötöttük nagybátyámhoz. Apámnak az edelényi állatorvos haverja volt. Elhívta, hogy valamit csináljon vele. Horvátinak hívták, az is egy ilyen fekete, cigányfiú kinézetű öregember volt. Eljött, megnézte. „Tudod mit, Andris – azt mondta – Ennek minden annyit ér, mint halottnak a csók, vagy ördögnek a szenteltvíz.” „Jól van Laci. Ha ez van, akkor ez van.” Nem is adott neki injekciót se semmit. De a mi lovunk, kérlek szépen, se le nem feküdt, se nem evett. Aztán valahol apám szedte, hogy meg kéne etetni tormával. Vadtormát reszelni zabba.
– Honnan jött ez?
– Vagy emlékezett régebbről, vagy mit tudom én, csak lényeg az, hogy reszeltünk tormát zabba – vagy egy liter zabba – odatettük. Hát, először immel-ámmal, de annyira jót tehetett neki, hogy kétszer naponta megett egy litert belőle. Vagy egy hónapig csak úgy állt, ezt megette kétszer naponta, le se feküdt.
Tavasz jött, mert a lucerna fakadt a kertbe, kivezettük, elkezdett csipegni. Egyszer csak kifakadt neki a lába alatt, meg a torka alatt. Kifolyt, de sokáigbeteg volt, mert ha rájött a belső fájás elkezdett rohanni, mint a bolond, nekiszaladt a csűroszlopnak, oszt összeesett. Olyanokat csinált. Aztán kikerült a legelőre. A vége az lett, hogy azok közül az egyiket eladtuk – amit Nyíregyházáról – a másik fekete, sötétpej volt, avval igen jó párosak voltak. Még azon a nyáron, aratás után, vagy hordás után a terményt be kellett szekerrel hordani. Olyankor nem adott el a paraszt lovat. Az Ózdi Köztisztasági Vállalatnak adta el apám kocsilónak
Hát ilyen volt a paraszti élet. A lótartásból. Hogy mindenhogy volt. De mondom, száz forintért adott volna száz forintot, hogy takarítsák el, mert kötelességünk volt eltakarítani. Úgy se kellett, oszt értékes ló lett belőle.
A környékről jártak venni, nézni, tudtak róla, hogy így járt, és már a ménesbe volt, annyi vevő volt rá. Mert igen szép kanca ló volt. Csikó. Akkor volt három éves, azon a nyáron. Igen fiatal volt még. Azt mondták, akik a szomszédba laktak, a gazdaság mellett, hogy: „Csoda, hogy még él ez a ló!” Mert a párjával – egy szürkével, idősebb volt – úgy mentek a hintóval, hordták az urakat. Megálltak, füstölt, tél volt, oszt se le nem takarták sohasem.
Petecskórnak állapították meg a visszaadásnál ezt, hogy petecskórja van. De olyan nincsen, hogy három hónap után vissza lehessen adni. Azt mondta ez az Aranyosi is, hogy ő tudja, hogy egészséges volt, meg állíthatná, ha merné. De ez volt. Ilyen világ volt akkor.
Na, szóval ezekből a dolgokból azért mindig le lehet faragni adóra. Úgyhogy nem került rács mögé apám. A másik szerencse meg az volt, hogy két néven volt a föld. Tehát egy kis protekció volt ezeknél, akik kepések voltak.
Mit jelent a „kepés”?
– Évről-évre, ha eljön az aratás ideje, neki áll és aratja a terményt. És akkor van olyan egyezség, hogy – volt – hogy keresztből, mind búzából, minden tizedik kereszt, vagy tizenegyedik, vagy az árpából volt tizenegyedik, búzából volt tizedik kereszt az övé. Be is hordtuk neki. Vagy pedig volt úgy, hogy mázsára, mert a géphez is jött segíteni a kepés. Meg volt egy darab földje kukoricának adva neki, meg krumplit ültetett magának, és azért nem fizetett bérletet, hanem a kepésségért az járandóság volt. Olyan volt, hogy csépléskor minden tizedik mázsa az övé volt. Ez volt a kepés.
arataskor
A fűrészüzembe mikor ment el dolgozni?
– ’57-be. Aztán ahogy leszereltem az volt a helyzet, hogy még ezekkel a dolgokkal valahogy ki lehetett volna húzni, no de jöttek a gyerekek, meg előre gondolkozik az ember, hogy ha ez így megy, akkor semmi értelme a földet művelni. Akkor én elmentem oda, de apámnak ugyan úgy dolgoztam tovább, mint addig.
Így lehetett csak állása…
– Igen. Hát eleinte fűrészeltem, aztán később faátvevő voltam, úgyhogy nem volt kötött. Akkor csináltam meg a munkámat, amikor ráértem. El tudtam menni vásárba is délelőtt. Kötött lett volna, mert 8 óra munkaidő volt előírva.
Az, hogy mikor kezd, az nem volt kötött?
– Nem, mert nem figyelte senki. Aztán 65-be lett kocsim is, akkor még nem volt a főmérnöknek se kocsija, egy parasztinas volt, zubogyi. Kőműves volt a fiú, oszt elment mérnökire, értette a szakmáját, hát üzemvezető főmérnök lett ott a Kettesen. „Na, öregem, megyünk Zubogyra?” Építkezett. Beültünk, ha ott voltam, oszt akkor mentünk Zubogyra. Ő intézte a dolgát. Volt egy bátya neki. Az paraszt volt, de ott dolgozott az is a bányába, a Kettesen. Aztán elmentem, elborozgattunk, amíg a Gyula intézte a dolgait.
Beszélt nekem akkora marhaságokat, de ez nem tartozik ehhez. Hogy olyan lovai voltak, mint a villám, úgy jártak. Egyszer Miskolcon beért a Tetemvárra – a Tetemvár az, ahol a Petőfi szobor volt, ott árulták a szenet, holmit, fát. A szekerek ott áltak, oszt összeesett a nyerges ló, ahogy beért. Hívt állatorvost gyorsan, megvizsgálja, mondja: „Jóember! Ez már Szentpéteren meg volt dögölve, csak a shung behozta.”
– Ilyeneket mesélt? Akkor ez egy Háry János-szerű ember volt…
Konyha Pista. A bátya volt ennek a Gyulának, a mérnöknek. Ezt arra mondtam el, hogy sokat számított az embernek. Jártunk a szállítókhoz – Bánhorvátiból volt egy Nagy Ervin nevű szállításvezető, akik fát szállítottak – meghítt minket az erdőbe szalonnasütésre, meg piálni. Beültünk hárman-négyen.
jani-bacsi
– Ezekből lehetett profitálni valamit?
– Hát sokat nem. Annyi, hogy, mondjuk az ember egy-két kocsi fát elküldött. Hogy mondjam neked? Úgy volt, hogy amit ők leküldtek, hát arra kellett vigyázni, hogy passzoljon. Volt úgy, hogy úgy küldtük be a bányába, hogy nem írtuk be, mert többlet volt. Ha meg nem futotta – mert volt olyan, hogy kevesnek bizonyult – akkor szorítottuk, írtuk neki, hogy nem ment csak két csille kettőötvenes lombos – mert lombosnak hívtuk a mi a fenét, keményfát – és beírtunk négyet. De nem volt gond, mert ha besúgták volna is a főmérnöknek, vagy ennek, vagy annak, hát nem számított. Szóval nem volt veszélyes a dolog.
Aztán meg, kérlek szépen, később meg úgy nézett ki, hogy felajánlották nekem, hogy beléphetek a pártba elvtársnak. Fel is mondtak nekem 60-ba. TSZ-alakítás volt és… Na, először próbálkozott a helyi szervezet – Tokaji Feri volt a tanácselnök – nem tudták megalakítani Múcsonyba a téeszt. Jártak apámhoz, hogy elnök lesz, meg ez lesz, meg az lesz, írjon alá, de nem tárgyalt velük. Aztán átvette a téeszalakítást a bányaüzem és akkor avval megfogták.. Mert általában nem csak én mentem el, hanem sokan úgy voltak vele – parasztfiúk voltak – hogy az üzemnél dolgoztak, mert a földből nem lehetett megélni jóformán. Meg sok legényember is volt. Nem azt mondom, hogy mi igen gazdagok voltunk, de nem voltak megélhetési gondjaink e miatt a lovak miatt, meg hogy anyám hordta a tejterméket Izsóra. Hiába volt 12 ezer adó, meg akármi volt. Meg elmentek – anyám különösen. Ő olyan volt, hogy szeretett menni. Elment Hajdúdorogra, megvette a hízót húsz forintért kilóját a hízónak, leadta itt a céta végett, oszt leadtuk, oszt le volt adva. Tehát mindegy volt, hogy hol adta le. Itt 40, vagy 30 volt egy kiló hízó, ott meg egyharmaddal olcsóbban meg lehetett venni.
Hát, ez még mindig így van…
– Még mindig így van. Akkor is így volt. Többen voltak, akik ellettek így dolgozni. Akkor az alakításnál az volt, hogy nem volt hajlandó aláírni az apja, elküldözgették a bányától.
Ezért küldték el magát is?
– Igen. De sokan aláírtak, visszakerültek. Volt olyan, hogy nem is írta alá, de nem volt olyan jelentős ember az alakításnál az apja – az apósa aláírt – visszavették. Az én apósom is beállt a kolhozba. El is mentem hozzájuk: „Ne basszátok meg, hát…” „A te apád más – azt mondja – mert ha ő beáll, akkor a többi is beáll. Annak az apja – nem mondom, hogy kicsoda – mindegy, hogy beáll vagy nem.” Hát – mondom – utójára befog. Tehát ilyen trükkök is voltak.
Hát aztán, kérlek szépen, visszakerültem én aztán, még egy darabig ment is ez a dolog. De úgy a nyolcvanas, nem, mert 12 évig dolgoztam gépen – 90-ig. 76-78 táján már meguntam, hogy álljak be a pártba, meg ide menjek a pártgyűlésre, meg ilyen szakszervezeti munkák. Mindig kínoztak vele, de én nem akartam. Meg én utáltam még azt is, aki ilyen formájú ember, mint én, akit üldöztek, párttag lett. Pedig volt haver is, aki még titkár is lett, hogy megéljen, vagy jobban éljen. Na, a lényeg az, hogy osztán: „Tudjátok mit? Van nekem nehézgépkezelői papírom, gépész meg kell ide a Kettesre. De én nem bántam meg. Annyi, hogy többet kellett ott lenni. Mert hatra ott kellett lenni. Itthon volt 8-10 meg 12 darab marha is. Már apám mindig gyengült, ahogy idősödött. Voltak borjúk, tehenek meg szoptatni, oszt mindig úgy rohantam kifele. Az inasok meg szídtak, mert bent nyugodtan beszélgettek negyed 7-ig, fél 7-ig, én meg, ahogy kirohantam bebrüngettem a gépet, kiálltam az irodaablak elé. „Na, már itt van megint – mondták az inasok – Kotródni kellesz.” Szendi Jóska volt akkor a fatelep vezető, oszt nem volt valami nagyon faszagyerek, de azt igen szerette, hogy korán elkezdtem a munkát. Már délben ő nem bánta, ha nem volt vagon, vagy sürgős, vagy én elmentem, vagy mit csináltam. Kezdtem mindig idejébe. A srácoknál nem voltam jó, mert hallottam is, meg morogtak is, meg mondták is a többiek, hogy mindig szidnak, na de ha én kirohanok 6 órára, akkor nem ülök be, hanem beülök a gépbe, osztán csinálom. Megyek hamarabb haza, ha lehet. Hát ilyen volt.
Meg osztán – de ez nem tartozik ide, ne írd be – üzemanyagom annyi volt, amennyit akartam – eladásra. Mit adtak? Eleinte 3 forintot a fűtőolajért. De kijöttek a Gépjavítóból minden évben bemérni a gépeket. Na de régi gépek voltak és „A gyári előírás jó?” „Jó hát.” Megittunk két konyakot, oszt beírták, hogy a gyári. Na de miért volt jó a gyári? Többet fogyasztott az. De ha elmentem szombaton délután négyre, kivettem egy vagont, hatra már itthon voltam. De beírtam 7 üzemórát, és annyira számolták a gyári előírást. Amúgy meg nem volt reckír, hogy elhozni. Leállt a teherkocsi, kigurították a raktárból, fogtam a kanállal, felraktam a hordókat, oszt vitték a piacra. Mondjuk ennek is volt előnye. De ha olyan lett volna az ellenőrzés lebukhatott volna az ember, de a kutya se szólt.

Mindszent, 1991. október 7. A felvételek Zsótér Imre mindszenti gazda tanyáján készültek, aki kaszálás közben elmondta: - A TSZ olyan magas szolgáltatási díjakat számít fel, hogy a szomszédnak egy hold kukoricából 28 kiló maradt, amit hazavihetett volna. Én már idõs ember vagyok, se jószágaim, se gépeim nincsenek, a 20 hold földemet hagyom ott ahol van. Mit kezdjek vele? - kérdezi keserûen - csak púp lenne a hátamon. A képen: A gazda a Zsótér-tanyán. MTI Fotó: Medgyasszay Gy. Béla

Zsótér Imre gazda:  „A TSZ olyan magas szolgáltatási díjakat számít fel, hogy a szomszédnak egy hold kukoricából 28 kiló maradt, amit hazavihetett volna. Én már idős ember vagyok, se jószágaim, se gépeim nincsenek, a 20 hold földemet hagyom ott ahol van. Mit kezdjek vele? – kérdezi keserűen – csak púp lenne a hátamon.” – Fotó: Medgyasszay Gy. Béla

Ön mikor ment nyugdíjba?
– 1990-ben. Akkor kezdődött errefelé a rendszer-változtatás.
A földeket mikor adták vissza?
– Azt később. Számoljuk ki, hogy mikor volt az első szavazás. 90-be volt tán. Akkor a folyamat megindult, szűkítették a létszámokat, oszt kaptam egy papírt, hogy a föltételek megvannak, ha akarok, mehetek, ha nem akarok, maradhatok. Persze, hogy akartam. Sőt, irigyeltem azokat az embereket, akik velem egykorúak voltak, osztán gyerekkoruktól bányászok voltak, az már mind nyugdíjas volt.
Amíg a fűrészüzemben dolgozott,addig is művelték a földet?
– Persze. Világos. De csak 60-ig.
Miért? 60-ban elvették a földet?
– Téesz-alakítás volt. Akkor, amikor elküldtek engem, apám nem írt alá első évben.
– De végül is aláírta?
– A második évben önként. Ő önként lépett be. Bosszantotta, de aláírta, mert nem volt már senki, akinek nem volt vagy legalább 10 hold földje.
Nekik mennyi volt?
– Vagy 20-25. De olyan kategória volt, hogy nehéz lett volna egyedül megbirkózni vele, mikor nincs már olyan társ. Mert úgy ment a terményhordás is annak idején, hogy volt 250 kereszt búza, meg 200 kereszt árpa, meg vagy 50-60 zab, gabona. Azt úgy hordták össze, hogy a komával összeálltak, meg a sógorral, oszt akkor először az enyémet, aztán a tiedet. Így hordták be.
Egyedül volt, a földeket elvették, tagosították és akkor kimértek itt a Báró-féle réten vagy 10 hold szénát. Ekkora kicsi volt, olyan év volt, meg amúgy is kevés volt ott a szénatermés. Még azt is a telekesi ökrök széttúrták, amit nappal összetakartunk. A nagy marha ökrök sose legeltek, onnan lehozták őket. Belefeküdtek, szétpiszkolta. Ez volt az az év, amikor még apám nem volt téesz tag. Vizes év volt akkor, sok volt az eső. Lent adták a Bódvánál a búzát – a Poráczkiéké volt, akik beálltak – olyan ritka volt, hogy kapálni lehetett volna. Rájött a víz. Vízben arattuk.
– Mint a rizst?
– Igen. A második évben jött Korpos elvtárs. Azt mondja, hogy :”No, keresztapa – mert 3 pengőért, vagy 1 pengőért, vagy 20 fillérért volt a keresztapja apám. Ilyen szegény lány volt, oszt nem volt keresztapa meg keresztanya, süldő inas volt apám, adtak neki 20 fillért, vagy 20 krajcárt, oszt elment keresztapának. Úgy hívták azért, hogy keresztapa. Azt mondta neki: „Add ide János!” – oszt aláírta. Akkor engem visszavettek az üzemhez, mert addig egy évig szünet volt.
Ő hány éves volt akkor?
– 1902-es születésű volt, és ez 60-ba volt. 58. Már 62-ben volt, amikor aláírta, mert egy év végigszaladt.
– Lassan nyugdíjba is vonulhatott volna…
– Nem volt nyugdíj. Honnat lett volna. Nem fizetett a paraszt sztk-t. Velük még jobban ki lett tolva, mint az én korosztályommal, mert nyugdíj nem volt, munkaegységre alig adtak valamit. Kimérték x területet kapálni cukorrépából, kukoricából, amit termelt a téesz. Minden tagra kimérték. Apám meg anyám már nem igen bírták, és akkor a feleségem felkelt, már volt három gyerek is tán – nem, Évi később volt. Két gyerekkel is. Kapált. Kora reggel bekapálta, amit kimértek apámnak. Később még járt 70 éves korában is éjjeliőrnek az állattenyésztéshez.
– Maga direkt nem ment be a téeszbe?
– Direkt. Hívtak pedig. “Zoomérnöki” végzettséget akartak, illetve brigádvezetőnek akartak. Mondta Kincsem elvtárs, hogy aztán ne legyen az, hogy nem szólt. Nem vállaltam, de aztán csak dolgoztam a téesznek. Nem voltam tag, de vásárolni jártam bikákat, nem csak egyedül. Volt kocsi, jöttek az Alföldről, a Kunságból, volt húsz-harminc darab felpakolták és elvitték. 1 forint nagyüzemi felár kellett a téesznek belőle. A többi meg ami volt, volt rajta. Úgy csinálta az ember, hogy jó legyen. Az üzemanyag nem volt drága.
Így zajlott egészen addig, amíg nem szóltak, hogy… Illetve hát aztán már bomlott a téesz. Akkor, amikor én nyugdíjba mentem, már csak ilyen 150-200 literes tankocskával kínlódtak egy nap.
Mikor én nyugdíjba jöttem már előtte pangás volt. Már inkább csak itthon értékesítettem. Borjút vettem, két-három hetest. Még akkor ha elindultam hat borjút is össze tudtam szedni egy alkalommal. Voltak tehenek. Megvoltak a kész helyek, mentem, hoztam. Felnőttek. Volt olyan alakulat, aki ilyen 150 kilósakat, 300 kilósakat, mikor milyeneket vittek. Turnusonként váltakozott ez a dolog. Volt mikor volt 18 darab is egyszerre.
A lényeg, hogy a téesz annyira tönkre ment, hogy nem volt üzemanyaguk végképp. Annyit vettek, hogy reggel el tudjanak indulni. De várták azért a sült galambot a múcsonyiak. Sok helyen meggazdagodtak, akik ott voltak, mert megvették potom pénzért az egész téeszt, a többiek meg nem tudom mit gondoltak, hogy megmaradnak. Pál Jóska megvette 25 millióért az egész kolhozt, 360 darab marha volt, meg az egész telep. Eladta legalább 40 millióért. A 25 millió, amit adott érte az is a Tejipartól volt 6 millió, amit sose adott vissza. Párttitkár volt, a párt akkor még funkcionált – 91-be, vagy 92-be – voltak is meg nem is. Az összeköttetés megvolt, kölcsönöket felvettek, részletre, sose adta meg.
– A földekkel mi volt a helyzet?
– Megalakult a Földrendező Bizottság 92-be. Annak tagja lettem. A téesz kész dokumentumot küldött a bizottsági ülésre, hogy innet ez a tábla, ilyen meg ilyen helyrajzi számú, 3300 aranykorona van kijelölve kárpótlásra. Én nem akartam elfogadni. Öten vagy hatan voltunk ebben a bizottságban, ha valakinek ellenvetése volt a jegyzőkönyvvezető írta, utána meg lett tárgyalva és akkor újra gyűlés volt.
Nem volt kijelölve az alsó határba egy deka föld se kárpótlásra. Én reklamáltam, hogy aki marhát tart a felső határba nem tudja megoldani, itt is ki kell jelölni. A jegyzőkönyvet elküldték a kolhoznak. Onnan viszontválasz jött, hogy az alsó határba nem lehet, mert a téesz istálló környékét nem lehet eladni. Ez volt a válaszuk. Még az első az volt, hogy a rét, meg a kaszáló. A válasz az volt, hogy rét nincs nekik, rétet nem tud adni a téesz. Én azzal apelláltam, hogy a szántóföldet, ha az ember fűmaggal beveti és nem szántja, nem műveli tovább, akkor rét lesz belőle. Ez nem volt nekik elég.
Következő gyűlésen az volt, hogy nem lehet a téesz tanya környékét kijelölni kárpótlásra. De én ismertem a paragrafusokat. 500 méteren jobbra meg balra meg kellett hagyni a tanya mellett. Akkor volt megint mivel érvelni. Ez addig ment, hogy nem tudom hányadik alkalomból küldték a papírt, hogy 33 hektárt kijelöltek itt az aljba a gátőrháztól. Ellenben még maradt 30 hektár legelő, amarra lejjebb.
Jött az árverés. Voltak olyan buta emberek, hogy nem tudták, hogy mit kell írni a papírra, mikor igényelte vissza a földjét. Volt három kérdés. Az egyik az volt, hogy saját jogán kéri vissza a földet, vagy öröklési jogon, vagy pedig vállalkozói jogon. Saját jogodon azt lehetett, ami a te neveden van. Öröklésin, olyan nekem is volt, mert anyám, nyugodjon, hamarább halt meg, az már az én nevemen volt. Édesapám később halt meg, az az ő nevén volt. Ha egyet írtam volna, akkor az lett volna, hogy csak az egyiket kapom. De oda írtam, hogy ennyi területet öröklés, ennyit pedig magán jogon. Meg is jött a kárpótlási jegyem idejébe. Harangozó meg odaírta, hogy vállalkozási jogon kéri. Küldték neki a papírt – jó sokára – hogy küldje be a vállalkozói igazolványának a számát. Oszt nem volt vállalkozó, nem tudott küldeni papírt. Hát elhúzódott az idő. Már második árverés is volt tán, neki még akkor se volt kárpótlási jegye. Aztán szidott engem, hogy nekem a jó föld, meg ez, meg az.
Annyira nem volt még kárpótlási jegy, mikor itt ezt a 13 hektárt, az elsőt kiárvereztem, hogy ennek a Tóth Bélának – meg is bántam – volt kárpótlási jegye, de az anyja nevén volt. Az anyja meg munkába volt Edelénybe. Mondom a srácnak, aki árverezett, hogy várjuk meg, hát nem akartam csak egyedül, hogy én árverezek területet, más senki se. Mondom: „Várjuk meg, elszalad Edelénybe, nem soká tart” – motorral volt az inas. Elég sokat vártunk rá. De ha tudom, hogy ilyen tróger lesz a földművelésbe, akkor nem vártam volna rá. Aztán így lett neki. Aztán amarra tovább meg úgy volt, hogy az meg volt hagyva 33 hektár, legelőnek. Mondtam, hogy azt hagyjuk meg községi legelőnek. Na de: Andorka Mari volt a Földkiadó Bizottság elnöke. Az azt jelentette, hogy aki téesz tag volt és földje van, ki kell mérni neki. Elosztani a területeket, mennyi volt neki. Igen ám, de a Marinak is volt, vagy nekik Andorkáéknak, oszt szemet vetettek a lucernásra idefönn – ami kárpótlásra ki volt jelölve, hogy jó volna abból a lucernásból. Azt mondja nekem a Marika, hogy: „János bácsi, csináljunk cserét!” Mert benne volt a rendelkezésbe olyan, hogy a Földrendező Bizottság és a Földkiadó Bizottság egyszeri földcserét hajthat végre – területcserét. Mondom: „Hogy gondolod?”Hát abból a lucernásból – azt mondja – annyit, amennyihez a 33 a legelő itt. Nem jó nekem, mert mindenkinek föld kéne, nem legelő” – azt mondja. Oszt rossz neki elosztani. De én tudtam mi a baja neki, hogy a lucernásból kéne neki. Gondolkoztam egy kicsit. Volt még kárpótlási jegyem, hát mondom, hívjuk össze a két bizottságot, aztán ha úgy döntenek… Mert hivatalosan ment, nem úgy volt, hogy mi azt mondjuk, hogy így akkor így. Kellett hozzá minden…
Kétharmados többség?
– Úgy körülbelül. Akkor megszavazták, bevittük Miskolcra. Én vittem ugyan, mert a Kárpótlási Hivatalhoz kellett. Ott már ismertek, mert jártam be akkor rendszeresen. Napidíjat is adtak, meg útiköltséget. Volt mindig ügy. Hát nem olyan sokat szedtem én fel tőlük, de néha, ha ráértem, azért bementem hozzájuk. Na, lényeg az, hogy megcsinálták a dokumentációt. Jött az árverés utána – a harmadik tán. És, azt mondja – elég kemény fickó volt, mert azok is igen féltek attól, hogy ne csináljanak olyat, hogy felelősségre vonják őket érte. Tehát csak szabályosan lehetett az egész dolgot. Nem olyan szimpatikus volt nekem, elég flegma gyerek volt. Meg is halt oszt nemsokára. Román Pista. Román Istvánnak hívták. De aki előtte volt, az haver volt. Elmentünk a pincébe, ahogy megvolt az árverés. Jó borom volt, jól beiszogattunk. Még hítt nála is. Izére való volt, Vilmányba, vagy ott valamelyik faluba. Na, lényegtelen. Utána találkoztam még vele.
A lényeg az, hogy ez a Román Pista, ahogy árverezett, hát igen pökhendien kezdte a dolgot. Illés, valószínű, belepiszkált a dolgokba, mert zsinatolt, hogy: „Ha 20 ezer forint lesz egy aranykorona akkor is az övé lesz a legelő.” Annyira benne volt a dologba. Kint kiabált a folyóson. Mondom: lesz abba kanyar is – magamba azért. Nekem is úgy kellett, mint a többinek, mindenkinek. Táblát felmutatni. Elmondták a helyrajzi számot, oszt aki igényt tartott rá, megszámozott táblákkal. Hát 500 forint volt az első tétel. Illés azt mondja: 550. Aztán én: 600. Illés: 700. Én: 800. Ő: 900. Úgyhogy ezren felül felmentünk, oszt Illés beszart. Mert a nász is 80 aranykoronáért… mi a fenélt. Meglöktem, mikor kellett emelni a táblát, mert szundikált – szegény, nyugodjon békében! – mindig. Oszt akkor hárman megütöttük ezt a 33 hektárt. Mert én azt mondtam, hogy nem egyedül, mert amikor le is mondott már Illés, mondom, 80, illetve nem tudom az enyém mennyi aranykorona volt. A nászéra emlékszek, 80 volt. Mondom, a többit meg a Kaulics úrnak adjuk. Kérdi a Román, illetve aki a műholddal dolgozott, hogy a megosztást hogy akarjuk. Mondom: nyugatról keletre, mert innen a szántottól volt a legelő amarra felé. Hát kalapba három számot beraktak, oszt húzni kellett. Én kihúztam az 1-est, a nász a 2-est, Illésnek maradt a 3-as, ott, ahol az erdője van. De azt is megtehettem volna, ha olyan indulattal vagyok, mint ő, hogy nem lett volna neki. Mert akkor azt mondom, hogy az egész kell nekem, ennyi aranykoronára ennyiér meg annyiér, oszt akkor nem fért volna bele, de leszűkítettem úgy, hogy mégis volt.
Pedig már addigra sok borsot tört az orrom alá Illés, mert ezeket a lucernásokat ki lehetett osztani olyanoknak, akiknek aranykoronára van fedezete és földet akar érte kárpótlási jegyért venni. Hát elosztottuk. Illés nem jelentkezett. Aztán mondom neki, hogy neked nem kell? Hát hogyne kéne. Hát akkor – mondom – mér nem… Hát úgy szorítottuk bele, hogy az ő hektárja a más rovására ment. Na, meg még egy fél hektárt adtam Poráczki Miklósnak, nyugodjon ő is békében. Beteg volt már. Gyakran eszembe jut, hogy az apja mennyire lehajtatta.
Na, így történtek ezek a dolgok akkoriban, komám.