Egyre többet beszélünk sérült, rokkant emberekről. „Paraolimpia”, „akadálymentesítés”, „egyenlő bánásmód”, „kerekesszék”. A szavak azt sejtetik, hogy küzdenek az egyenlőségért, egy teljes életért. Kíváncsi voltam, hogy érez, mit csinál, miről álmodik és abból mit tud megvalósítani egy kerekesszékbe kényszerült ember. Pancsa József (1958) 30 éve éli így az életét. Bevallom, korábban arra gondoltam – tudatlanul, tapasztalatlanul –, hogy az olyan ember, mint õ, nem igazán válogathat az élet adta lehetőségekből. Azt hittem, ha kap egy feladatot, azt úgy megragadja, el nem engedi, mert nem tudni jön utána valami. A szemében némi fáradtság most is tükröződik ugyan, de ez az ember mégis – sokakkal ellentétben – élt. Tartalmas, értékes életet élt eddig is, amit most a média világával tesz még izgalmasabbá.

 

Pancsa József

Mi történt három évtizeddel ezelőtt?
Szembe jött egy teherautó és telibe kapott, 21 éves voltam.

Dühös voltál a sofőrre?
Nem haragszom rá, olyan fuvarozó, aki aznap körbeautózta a fél országot, mit tehet róla, jó ember. Ha ittasan vezet, akkor másképp nézek rá.

(„Jó ember.” – furcsán cseng ez a mondat Pancsa József szájából. Kutatok a szemében, hátha meglátom a három évtizede nem múló gyűlöletet a sofőr iránt, de ez az ember tényleg képes a másik szemszögéből nézni ezt a szomorú esetet. )

Meddig voltál kórházban?
Fél évig.

Akkor már volt családod?
Igen, az első feleségem.

Gondolom, akkor melléd állt.
Igen, de azt hiszed, hogy ez ilyen egyszerű? Tudod, hogy ilyen krízishelyzetben hány kapcsolat megy tönkre?

A feleséged azonban melletted maradt. És a barátok?
Igen, azokkal is szerencsém volt. Megmaradtak, bár mikor először láttak a székben, úgy néztek rám, mint egy űrlakóra. De megszokták, meg tanultak a régi haverként kezelni, a szék kezelése nagyobb feladat volt számukra. Estem is egyszer-kétszer. – mondja nevetve.

Emlékei közt élesen él az akkori székek nehezen kezelhetősége, és most akár egy jó poént tudja előadni, hogy bukott fel, gurult el a „biztonságot” jelentő barátok kezei közül.
Voltunk külföldön, Rómában, Csehországban sörözni, toltak a fiúk liften, lépcsőn fel-le.

Az ember azt hinné ez az baleset jó irányt csavart az életeden.
Nem volt ez ilyen vicces. Képzelj el egy olyan embert, aki állandóan sportolt az iskolában, majd az iskola után erdészként dolgoztam. Kint voltam a természetben! Nem, ezt elfogadni nem lehetett. Csak megtanulni együtt élni vele. Egyik napról a másikra nem járhatok. A kórházban többször gondoltam, hogy elég én nem csinálom tovább! Amikor a doki úgy beszélt velem, mint a hadseregben, vagy a gyógytornász, aki egy hónap után felültetett-, merthogy addig csak feküdtem, szinte csak a szememet tudtam mozgatni- de annyira szédültem, hogy inkább visszadőltem. Fogta és fáslival kikötötte a kezemet. Azt mondta ülnöm kell! Mozognom kell, ha akarom, ha nem! Nagyon mérges voltam és tehetetlen. Fájdalmam volt, tényleg fel akartam adni. Ma már tudom, hogy ez a kegyetlen szigor csak a gyógyulásomat szolgálta.

Mi volt az, ami kihúzott a gödörből?
Amíg a kórházban feküdtem jöttek hozzám hasonlóan járt emberek. Beszélgettünk, azt mondták hamarosan tolókocsiban megyünk szórakozni, meg ilyesmiket. Először nehezen hittem, de egy olyannak a szájából, aki végigcsinálta a maga tortúráját, mégis elgondolkodtatott. Ne hagytak magamra. Lassan megértettem miről van szó. Nagy dolgokat tettek ezek az emberek. A pszichiáter kutyafüle hozzájuk képest.

Meglátogatott a pszichiáter (ahogy a filmekben), és próbált átsegíteni ezen a helyzeten?
Jött, de elküldtem, ne kelljen most kimondanom, hogy milyen szavakkal. Mit tudja egy ilyen agyfurkász, hogy mit éltem át?

Azoktól az emberektől elfogadsz tanácsot, akik hasonlót átéltek?
Többet érnek bármilyen pszichiáternél. Végigcsináltam, és itt vagyok.

Vasszigor volt annak idején a kórházban?
Egész más volt, mint most. Akkor mertek durván beszélni az emberrel, a saját érdekében. Az orvos parancsolt a betegnek és azt is a doki döntötte el, hogy mikor mehetek haza. Az idő őket igazolta.

És ma?
Manapság, ha csak rondán néz egy kórházi dolgozó a betegre, máris perbe fogják. A beteg akar diktálni. A beteg akarja eldönteni, hogy meddig feküdjön bent, hogy milyen gyógyszert szedjen. Persze a kórház gazdasági helyzete is kikényszeríti, hogy minél előbb hazaküldjék a beteget. Mondok én valamit. Külföldön egy hozzám hasonló ápolt csak akkor hagyhatja el a kórházat, ha azokat a feladatokat végrehajtja, amit az Ő állapotához mérten az orvos kiszabott. Tehát vizsgázik. Ha nem megfelelően működött együtt, vagy nem bírja megcsinálni, akkor nincs még itt az idő, hogy otthon gyógyuljon tovább.

Kik voltak, akik bementek hozzád? Ki küldte őket?
Néhányan vállalták, hogy átsegítik a betegeket a kritikus ponton. Azokból verbuválódtak, akik ott voltak betegként. Ma „révésznek” hívják őket. Nagy segítség ez az ilyen súlyos betegeknek. A saját tapasztalataival győzi meg az embert.

Te is „Révész” vagy?
Én? Nem. Én antiszociális vagyok.

Ne viccelj, te nem vagy antiszociális! Biztos vagyok benne, hogy előfordult olyan eset, amikor Te nyújtottál segítséget másoknak.
Jó, előfordult.

Azt hallottam, hogy az utazgatásban nem akadályozott a szék, de mit csináltál még és most mivel foglalkozol?
Egy idő után észrevettem, hogy a haverokkal nem tudok mindent megbeszélni, hiányzott egy olyan ember véleménye, aki hasonló nehézségekkel küzd, mint én. Akkor lett igazi egyensúly az életemben, amikor bekerültem a paraolimpiások közé, én is el kezdtem ping-pongozni. Igaz nem értem el nagy eredményeket, de nem is ez volt a lényeg. A társaság, ahol olyan emberek mozogtak, mint én. Tisztséget vállaltam a Paraolimpiai Bizottságban, sok feladatom volt. Nem unatkoztam.

Nem lett volna könnyebb olyan helyen lakni, ahol hozzád hasonlók élnek?
Az gettósítás lenne, nem jó az, hidd el! Nekem így volt egész, a régi és az új barátokra együtt volt szükségem.

Mindenképp pozitív irányt vett az életed.
Amíg a sors keze le nem sújtott. Az előző feleségem fiatalon meghalt, rákban. Ott maradtam egy 3 éves kislánnyal. Hamarosan az anyósom is meghalt, akkor már semmilyen segítségem nem volt, hisz intézetben nevelkedtem.

Mit tud kezdeni egy rokkant ember egy pici gyerekkel?
Ha a lányom nincs, lehet, hogy ma nem beszélgetünk itt. Miatta bármire képes voltam. Anyagi nehézségeink nem voltak, mivel egy műanyag-feldolgozó üzemet vittünk, kitanultam ezt a mesterséget is. Elláttam magam és a kislányt is. Az önkormányzattól kijöttek, hogy elvigyék tőlem, de látták, hogy minden rendben van. Óvodába vittem, tisztán tartottam a lakást és egyébként is mindent megcsináltam, nem akartam elveszíteni őt.

Most mennyi idős?
Húszéves, ma már egyetemista.

Felneveltél egy gyereket, bár néha magad is másra voltál utalva. A legszebb éveidben meg kellett tanulni egy újfajta életet. Elvállaltál komoly tisztségeket, miközben dolgoznod kellett. Honnan van ez az erő?
Nem tudom, HOBO-s vagyok. Tudod bőrdzseki meg minden.

A tolószékben – bőrszerkó?
Igen, sőt volt egy blueskocsmám is, ahova kerekesszékkel is bejöhettek az emberek.

Csináltál egy blueskocsmát a kerekes székeseknek … ?
– Igen, ez a kocsma régi álmom volt.

Ott ültek az asztal körül a kerekesszékkel az emberek és iszogattak?
Akadálymentesítve volt az épület. Persze bejártak egészséges emberek is.

Honnan tudtak erről a helyről?
Én magam reklámoztam a Blues Tanyát, főleg olyan a társaságokban, ahol másokkal együtt sportoltam, beszélgettem. Ezen a helyen ismerkedtem meg a második feleségemmel is.

Ő is kerekesszékkel jár?
Igen.

Korábban nem ismerted?
Nem, szórakozni jöttek a barátaival.

Akkor jól sikerült a reklámod: eljutni a „célközönséghez”…
Így van. Jó pár éve együtt vagyunk.

A kocsma is meg van még?
Nem időközben eladtam, mert valami másra vágytam. Máshol akartam kipróbálni magam.

Most mi a kedvenc?
A rádió. Azt most nagyon élvezem. Kaptam lehetőséget, hogy egyedül készíthetek műsort. Így a saját ízlésem szerint csinálom, egyébként sem bírom az emberi ostobaságot, nem tudnék mással közösen dolgozni. Megpróbáltam, de ha valaki szellemileg korlátolt, azt én nem bírom elviselni.

Mert „antiszociális” vagy…
Valószínű, igen – mondja nevetve. – De szeretek egyedül lenni. Sokszor vágyom a magányra.

Mindenkinek kell egy kis elvonulás, egy kis magába zárkózás. Akkor tud igazán számot vetni, feltöltődni. Én úgy látom, hogy most rendben vagy. Olyan kerek ez az egész…
Leszámítva, hogy az ízületeim ki vannak. Tudod hányszor kellett a széket kivennem, betennem harminc év alatt? Annak idején az orvos azt mondta minden székben megélt év kettőnek számít. Hát most már érzem, hogy mire gondolt.

*

Rengeteg kérdést szerettem volna még feltenni, de sajnos az idő elszaladt. Világossá vált számomra, hogy ez az ember mer új dolgokba belevágni, álmodozik, és azt meg is valósítja. (Pedig ha az orvos szavait szó szerint vennénk, bizony már „80 felett jár…”)

Állítja magáról, hogy ő „antiszociális ember”. Nehéz felfogni, hogy miért gondolja ezt, miközben a túlélési vágy, az elemi ösztön, és az energia, amit sugároz, méltán emeli igazi révésszé.