Nehéz egyedül. Pár hete költöztem el anyámtól, szeretem őt, de annyira elhasználódott a kapcsolatunk, hogy nem voltam képes maradni. Nem történt semmi különös, de akkor sem. Független szeretnék lenni végre. Abból is elegem van, hogy nincs pasim. Anyámmal éltem idáig, pedig már rég egy felnőtt férfival kellene, de legalábbis mindent másképp kéne csinálni, mint eddig…

Budapest

Budapest

Anyám a ’80-as években Budapestről disszidált Olaszországba, szerelmes lett a félig indián apámba, aki Rómában egy könyvkiadónál dolgozott, és tovább állt vele Mexikó City-be. Én már ott születtem. Ineznek hívnak, magas vagyok és fehérbőrű, mint anyu, de mesztic arcvonásaim vannak, mint apámnak.

Anyám vissza akart jönni Magyarországra, itt nőtt fel, azt szerette volna, ha itt is hal meg és abban a temetőben nyugodna, ahol az ősei és rokonai is.
Pár éve, apám halála után vissza is települt, én meg tavaly májusban jöttem utána. Azóta munkát keresek, de nem találok. Anyám tart el, még mindig ő ad pénzt mindenre, csak annyi a különbség a korábbiakhoz képest, hogy bérelt nekem egy lakást és most nem élünk együtt. Külön költöztem, mert úgy kezel annak kapcsán, hogy eltart, mintha még mindig kisgyerek volnék, pedig én már huszonkilenc éves vagyok és ez nagy különbség.
Meg frusztrált is a kapcsolatunk.
Apám író volt, anyám meg szeretett volna az lenni, de soha nem valósította meg.
Nekem van tehetségem, de nem tudom, hogy hol a francban vagyok itt Budapesten, nem találom a helyem. Egész nap nem csinálok semmit, de igen: füvezek.
Visszavágyom Mexikóba. Ha legalább alkotnék valamit. Nem feltétlenül írnék, csinálhatnék bármit, nem tudom. Anyám nagyon szeretné.
Nem járok sehová, mert nem ismerek senkit Magyarországon, csak Évával, anyám barátnőjével szoktam beszélgetni néha. Olyan vagyok, mint egy idióta, aki csak él a nagyvilágban, otthon ülök állandóan. Mexikóban egyetemre jártam. Spanyol irodalmat tanultam, gyönyörű, nagyon szerettem. Be is fejeztem, már csak a szakdolgozat hiányzik. Évek óta nem álltam neki, lóg a levegőben. Most csak úgy vagyok a semmiben. Borzasztó. Valahogy ki kell törnöm ebből az állapotból, mert tudom, hogy én alakítom így. Pontosabban nem csinálom, csak vagyok. A halál ilyen. Nekem pedig élnem kellene végre.
Miután anyám visszajött Magyarországra, egyedül maradtam Mexikóban.
Megismerkedtem Ramónnal. Bankár volt, a szeretője lettem, de elegem lett belőle, sohasem volt ideje rám a pár órás látogatásain kívül. Pedig milyen klassz volt, amikor még udvarolt! Reggel felkeltem, kiültem a teraszra, ittam egy pohár narancslét, tekertem egy dzsointot és boldog voltam. A szakításunk után döntöttem úgy, hogy anyám után jövök én is.

Mexikóváros

Mexikóváros

Mexikóban finomak az ételek, sok a napsütés, jó a klíma és az, hogy minden pasi megnéz: nagyon alacsonyak. Van ott egy szólás, amit utánam kiabáltak az utcán, magyarul elég hülyén hangzik: „nem baj, hogy nagy vagy, az sem, ha megversz, csak légy az enyém!” Nem jöttek zavarba a magasságomtól, sőt belenéztek a szemembe, és sokáig néztek, hogy ki meddig bírja.
Viccesek a mexikóiak amúgy, meg frusztráltak, főleg a nagyvárosokban.
Az indiánok szelídek, kreatívak, nagy a kézügyességük, de nem találják a helyüket a világban. Sűrű, erős hajuk, széles belapított orruk van, sötét bőrűek, picikék, és olyan röhejesen áll rajtuk az öltöny, nem? Mert kocka alkatuk van. Lehet, hogy nem is érzik jól magukat benne és mégis erőltetik, pedig más a fizikumuk és más a mentalitásuk is. Szóval Mexikóban, ha öltönyös embereket látok, elfog a nevetés. Miért erőltetik? Nem értem. Nagyon fura.
A mexikóiak ősei indiánok voltak. A maja kultúra gyönyörű! Olyan kifinomult, hogy az valami hihetetlen. Ez az ősiség még mindig él bennük. Nem nyilvánítják ki, benne van a karakterükben, de ez csak akkor lesz nyilvánvaló, ha már megismered őket.  Teljesen elnyomták őket a spanyolok: rájuk erőltették Krisztust, meg a szenteket. A mexikóiaknak imádniuk kellett, meg imádkozni hozzájuk, ezért ötvözték a kereszténységet az ősi maja hitvilággal. Igazából a mexikói istenekhez imádkoznak, csak kívülről néz ki úgy, mintha például Szent Antalt dicsérnék. Úgy tesznek „mintha”, pedig nagy ereje van a hitüknek amúgy. A mexikóiakban nagy a düh emiatt, csak rejtve van. Részegeskedésbe és drogokba fojtják. Védekezésül a keresztény hitvilágba belegyúrták a maguk pogány isteneit. Ez hasonló ahhoz, ami Brazíliában van. Ott is a kereszténységet ötvözték a rabszolgák leszármazottai az afrikai népi hagyományokkal. Az a vudu. Mexikóban a hit tekintetében kicsit összevisszaság van, de kereszténynek nevezik magukat, és híresen vallásosak, persze a maguk módján.

Mexikó néphite

Mexikó néphite

Nem jó itt Magyarországon. Eszméletlen drága minden, európai árak vannak, a fizetések viszont nem azok, hanem arcpirítóan alacsonyak, munka nincs, az emberek többsége a létminimum alatt él, gyakorlatilag kenyéren és vízen, a szolgáltatások minőségéről meg ne is beszéljünk. Anyám jól keres, hál’ Isten, de mi lesz velem, ha meghal? Ha már nem lesz senkim, aki támogatna. Igyekszem beilleszkedni, de munka nélkül ezt itt lehetetlen. Az pedig nincs.
Vettem egy válltáskát, négyszer cseréltem ki, mert mindig volt valami baja, ami csak otthon derült ki. Most egy másikat választottam, rá kellett fizetnem egy tízest. Nagyon kényes vagyok a táskákra és ez igazi bőr! Évekig hordok egy ilyen táskát. Az üzletben nem akarnak látni, oda többet nem mehetek. Azt mondták: „ne is haragudjon asszonyom, ha ezt többször el tetszik játszani velünk, akkor inkább ne is jöjjön!”
Pedig nem kellett volna ezt mondaniuk, hiszen azért vannak ott, nem?
A múltkor itt volt egy mexikói barátunk. Beültünk vele egy első osztályú étterembe a belvárosban. Ropogott a fejes saláta a fogam alatt: nem mosták ki rendesen. Aztán fizetett hármunkra kilencvenhatezer forintot. Húszezer volt a számla, de a kártyájáról majdnem ötször annyit húztak le. Ez is később derült ki.
Anyám fizeti a bérlakásom költségeit is. Rendszeresen rosszul számláz az Elmű, a gázművek és a telefontársaság. A taxis megkerüli veled a fél várost, mire a célhoz érsz, a szórakozóhelyeken rossz bort adnak, míg te a minőségit fizeted, piszkosak az utcák, de az a legmegdöbbentőbb, hogy nyilvánvaló a rasszizmus. Hogy embereket a fajuk, vagy származásuk szerint lenéznek: többnyire zsidó és cigánygyűlölet van.
Fura, úgy tudom, hogy a magyar legalább annyira kevert nép, mint a mexikói. És az idegeneket sem szeretik. Nem csak engem, akiről azt hiszik, hogy elveszem előlük a munkalehetőséget, hanem Trianon után az országhatárokon kívül rekedt magyarokat sem. Tényleg nem értem, mindegy.
Mexikóba vágyom, én ott vagyok otthon. Itt meg hiába vagyok magyar származású, mindig idegen leszek.
Tetszik, hogy műveltek a fiatalok, hogy kezd kialakulni egy biciklis kultúra, hogy mindenféle ingyenes programok vannak országszerte, hogy pezseg az éjszakai élet, hogy gyönyörű a főváros látképe. Az is szép hely, ahol lakom: egy templomkertre néz az ablakom.

A Lehel téri bevásárlócsarnok Budapesten

A Lehel téri bevásárlócsarnok Budapesten

Évával – anyám barátnőjével –, szoktam beszélgetni. A Lehel piacon futottak össze harminc év után először. El kezdtünk összejárni. Volt, hogy ő jött el hozzánk ebédelni, volt, hogy mi mentünk. Mielőtt mindketten külföldre mentek volna, jó barátnők voltak. Együtt dolgoztak egy vállalati irodában.
Anyám Évától kapta az ötletet, hogy lépjen le az országból. Most, hogy újra találkoztak, pörögtek a történetek köztük. Iszogattak, nosztalgiáztak, hallgattam őket.
Éva huszonöt évesen Angyalföldre jött fel a nagynénjéhez lakni. Nem volt megfelelő munkalehetőség Dömsödön, és a Gazdasági Főiskola elvégzése után döntött: a fővárosban fog élni és dolgozni. Munkába menet, az autósiskola előtt sokszor látott egy sármos férfit: Ferit. Kinézte magának. Nem messze volt a vállalat, ahol dolgozott. Az ebédlőben újra találkoztak, mert a férfi is befizetett a menzára. Megismerkedtek, Éva szerelmes lett, annak ellenére, hogy a vezetést oktató Feri nős volt.
Szeretkezni a pasi egyik haverjához jártak, szórakozni pedig a Tamáshoz.
Tamás középiskolai igazgató volt, a ’80-as évek elején viszont már nyugdíjas. Kiterjedt Nyugat-Európába disszidált baráti köre rendszeresen látogatta, persze voltak itthoni haverjai is. Buli volt minden hétvégén, hét közben, tulajdonképpen folyamatosan egész évben. Tamás egyedül élt, unatkozott, azért.
Jöttek a volt iskolai kollégák, a szomszéd, az ismerős a piacról, szóval az egész környékről odajártak a férfiak, a feleségeiket otthon hagyták, Tamáshoz pedig a szeretőiket vitték szórakozni.
Egy-egy ilyen bulizásnál mindig volt pár hazalátogató külföldön élő magyar haver is, tele pénzzel a többekhez képest és olyan ajándékokkal, melyeket nem lehetett itthon kapni. Finom csoki, valami klassz cucc, vagy parfüm. Tamás szédítette a lányokat, hogy a külföldi vendég akár el is veszi őket feleségül. Tényleg, volt már rá nem egy példa.

Genfi-tó

Genfi-tó

Éva már harminc volt, mikor megunta, hogy az autósoktató még mindig nem vált el, és disszidált a Genfi-tóhoz, Tamás egy korábbi barátnőjéhez. Ő akkor már „vircsaft tulajdonos” volt – így hívják a harmadosztályú kocsmákat, ezek akkor Magyarországon első osztályúnak számítottak –, Éva nála dolgozott, szabadidejében sétált és csak ámult a nyugaton. Millió féle sörük van, gyönyörűek a szupermarketek pultjai, ruhák mindenféle méretben vannak, ápoltak a kertek és az utcák is. Nincs kosz és rendetlenség, ez tény. Már akkor szelektálva gyűjtötték a szemetet és az üvegeket: mindegyiket a megfelelő konténerbe dobták ki. Magyarország ehhez képest fényévekkel van elmaradva.
Éva a kiutazása után kábé egy évvel, kiszolgálás közben ismerte meg a gazdag és családos Oszkárt, aki rendszeresen ott ebédelt és szállt meg az üzleti útjai során. Éva apakomplexusos, csinos, könnyű léptű, derékig érő fekete a hajú.
Oszkár hatvan éves, gondoskodó, köpcös, kapuzárási pánikban. Egymásba szerettek és Éva eljött vele egy bajorországi kisvárosba, ahol Oszkárnak egy nagyon menő levespor és mindenféle instant szószokat forgalmazó gyára volt.
Motelben lakott pár hétig, míg Oszkár ki nem bérelt neki másfél szobás lakást egy panelház hetedik emeletén. A kisvárostól kicsit távolabb egy domb tetején épült a tízemeletes, parkkal övezett sétáló utca kötötte össze a patinás városközponttal, ahol volt minden: üzlet, nagyáruház, szupermarket, viszont szórakozási lehetőség a vircsaftokon kívül semmi.
A vircsaftok fölötti nyolc, tíz szobás motelokban többnyire, török, magyar, lengyel, inkább a szocialista országokból érkezett vendégmunkások szálltak meg.
Éva mikor vásárolni ment a városba, visszafelé mindig betért abba a vircsaftba – mely útba esett hazafelé-, egy sörre és egy snapszra, annak ellenére, hogy tudta: nők ott nem járhatnak kocsmába, kinézi őket ezért a közösség. Nem érdekelte, kicsit beszélgetett a tulajdonosnővel és sietett haza főzni, mindig valami magyarosat, mert Oszkár egy óra körül szokott ebédelni jönni. Aztán szeretkeztek, majd Oszkár visszament dolgozni a gyárirodába, vagy a nyomdába, ahol a levespor tasakokra nyomtatták, hogy mi is az.
Éva alig várta, hogy elmenjen: azonnal elővette a konyakot és hajnalig ivott, közben nézte a tévét és töltögette a leves port. Ömlesztve műanyag bödönökben vitte fel a lakására egy gyári alkalmazott és Éva evőkanállal porciózta kis tasakokba, majd vissza egy másik üres bödönbe, már csomagoltan. Oszkártól ezért kétezer márka volt a fizetése havonta. Éva hajnalban tök részegen játszott a macskájával és ennyi, mást nem csinált. Pontosabban igen: várta Oszkárt és kész.
Eleinte gyötörte a honvágy, a Genfi-tónál a vircsaftban nagy volt a forgalom, most egyedül maradt, de nem mehetett haza Magyarországra, mert leültették volna disszidálásért.
Koncz Zsuzsa lemezeket hallgatott, meg vers lemezeket is.
Éva nem bírta, ha az anyja évente egyszer meglátogatta két hétre, mert olyankor vigyázzállás volt: mutatta, hogy milyen klassz az élete, csak olyankor mentek el ide, vagy oda, mikor az anyját vitte körbenézni a környéken. Tartózkodtak tőle, hogy Éva kitartott nő legyen, azt nem lehet a decens anyja miatt: ezért volt a látszatmunka, meg azért is, mert nagyon elkezdett inni. Oszkár azt gondolta, hogyha otthon dolgozik, akkor nem fog annyit. Tévedett. Éva minden nap megivott egy liter konyakot.
A Mária hozta neki, aki abban a vircsaftban volt szobalány, ahová Éva a városközpontból hazafelé jövet rendszeresen betért inni. Mondta neki: tudja, hogy takarít, nála is kéne. Legyen a bejárónője. Csak ne szóljon erről Oszkárnak. Kellett a segítség, mert az ivás miatt későn kelt és soha nem tudta magát összerendezni megnyugtatóan, bevásárolni, kitakarítani, egyebek, mire egy óra körül az megjött. Mária így alkalmanként száz márkáért bevásárolt, kitakarított. Vasalás közben pletykáztak. Oszkár csak hónapok múlva tudta meg, hogy szerelme már egyáltalán nem mozdul ki a lakásból, sőt minden házimunkáért fizet. Úgy tudta, hogy csak barátkoznak.
Mária is magyar, Jugoszláviában élt, onnan menekült a háború elől. Úgy tudott állampolgárságot kapni, hogy hozzáment feleségül Hanshoz, egy fiúk született: Flórián.
Hans nem rossz ember mondta Mária, csak néha veri, mert nem hagyja, hogy kiélje rajta a szexuális fantáziáit. Olyasmit kér tőle az ágyban, amit lehetetlennek tart megadni neki. Inkább járna kurvához, akkor nem őt zaklatná, mondta. Hans vadász, tele volt a házuk szarvasaganccsal, meg díszes sörös korsókkal.
Éva magányos volt. Nem zavarta, hogy a pirospozsgás teltalakú Mária, ha nála volt csak beszélt és szidta a férjét. Ha Mária félrelépett, akkor felhívta Évát, hogy fedezze, hazudja azt a férjének, hogy nála volt.
Hans tartott Oszkártól: tisztelte, tudta, hogy gazdag, nem kezdhet vele, mert nagy a hatalma a környéken, ezért tuti, hogy nem fog odamenni. Mária okosan kitalálta. Éva eleinte javasolgatta, hogy hagyja el Hans-t, de már rájött, hogy Mária úgy sem fogja, Évának csak ventilál.
Oszkár pontos időbeosztás szerint élt. Hétfőn, szerdán és pénteken koradélután látogatta Évát, kedden kártyázott, csütörtökön pedig tornázni járt. A hétvége a családé volt. Egy kastélyban élt, baldachinos ágy a hálószobájában, borpince, teniszpálya, uszoda, vagyis magas luxus, mint a filmeken. A Mercédeszének a belső terét külön, az ő igényei szerint alakította ki a gyár: intarziás cseresznyefa berakásos műszerfala volt, meg ilyesmi. Oszkár mesélte milyen fontos, hogy jó hírneve legyen az embernek. Az adott szavát nem szeghette meg, mert akkor nem kötött vele többet senki üzletet, ehhez tartotta magát mindenki, ő is.
Éva hetente egyszer elkísérte Oszkárt tornázni, a kártyapartikra nem, mert olyankor beültek az üzleti partnereivel egy nívósabb vircsaftba: ott nem volt helye nőnek, a kiszolgálókon kívül. Ez általános szokás volt, hogy minden férfinak van egy olyan napja, amikor csak a barátaival van. A karateklubban volt egy kis bár, míg Oszkár edzett, Éva a pultos lánnyal ivott addig.
Elisabeth jó fej volt, tök kopasz, mert valami kozmetikai terméktől kihullott a haja, parókát hordott. Rengeteg kártérítést kapott, jómódban élt. Az edzés végén az egész egyesület kiült az asztalokhoz, ittak és utána mindenki ment haza. Ott nem büntetik, ha valaki pár sörrel beül a kocsijába. Éva főzte a „gulast” a torna klub eseményein, például, ha valakinek születésnapja volt és megszervezte. Az anyja küldte csomagban hozzá a pirospaprikát, meg a magyaros fűszereket.
Éva a kétezer márkából, amit a levespor töltögetésért kapott, fizette a lakbért és mindent, vagyis a telefonszámlát, a rezsit, ilyesmiket. Hatszáz volt a lakás, a telefon is annyi, mert csak azon kommunikált a barátaival. A többi elment italra, cigire, meg Máriára, sosem maradt pénze. Oszkár aggódott mi lesz Évával, ha ő meghal, ezért megvette neki a fölöttük lévő ugyanolyan elrendezésű lakást a nyolcadikon, amit aztán kiadtak.

tó
A bajorországi városkából egy közeli tóhoz jártak napozni, fürdőzni az emberek nyaranta. Éva és Mária is. Ettek, ittak, majd részegen haza. A nemzeti, vagy a keresztény ünnepeket is itt rendezték a helyiek, olyankor összejöttek, sátrakat állítottak fel és dínomdánom, meg tánc: a hosszú asztalok mellett összekapaszkodtak egyszerre ringatóztak a sorok, hangosan énekeltek, emelgették a korsókat. Ilyen értelemben nagyon is pogányok a németek, mert szeretik a hasukat, a sört, a testiséget. Tartják a népi szokásokat, ilyen összejöveteleken nézik ki a fiúk a lányokat, hétköznap is népviseletben járnak sokan. Ez természetes arra.
A tónál barátkoztak össze az egyetemista Erikával, aki aztán hozta vitte őket kocsival. Volvóval járt és a drogos Helmuttal, akivel együtt élt, nem bírta és elhagyta, de még mindig szerelmes. Pár utcával arrébb bérelt egy kis garzonlakást. Többnyire azért hívta telefonon Évát és Máriát felváltva, hogy aktuális érzéseit megossza. Száz kilométerre Ulmban volt az egyetem, ezt az utat naponta megtette oda-vissza, nem távolság, mondta. Tényleg sokan jártak – moziba, diszkóba, színházba –, szórakozni oda, de Ausburgba is ugyanúgy. Erika hiába fiatalabb húsz évvel Évától és Máriától, abszolút szellemi partner volt. A szülei északon éltek, ő délen Bajorországban, mert itt lakott Helmut. Nagyon magas, laza eleganciájú, hosszú szőke hajú, életvidám lány volt. Többször felajánlotta, hogy elviszi őket is szórakozni – kicsit az anyja volt mindkettő –, Éva meg is ígérte, hogy elmegy, de aztán az Oszkárra hivatkozva telefonon ezt mindig le is mondta. Mária volt, hogy elment vele.
A tónál ismerkedtek meg sörözés közben Horst-tal, a háromgyerekes százhúsz kilós Wolfgang-gal, és a házaló kiskereskedő Márkkal.
Gabit Horst mutatta be Évának.
Horst közel lakott Gabiékhoz a kisvárostól nem messze, egy faluban, elvált, munkanélküliként, egyedül élt. Ezerkétszáz márkát kapott havonta, amiből fenntartotta a medencés kertes házát – az anyjától örökölte –, és utazni is tudott belőle. Éva megadta neki Tamás címét, aki fogadta is őt, akkor vette a fejébe, hogy neki magyar lány kell feleségül. Évához azért járt inkább, hogy fordítson neki németről magyarra, ha a legújabb szerelmét hívja Budapesten. Mikor megtudta, hogy Gabi is magyar származású, azonnal bemutatta Évának. A látogatás után Gabi barátkozni kezdett telefonon. Sűrűn hívta, örült, hogy végre cseveghet valakivel magyarul, Éva szintúgy, hogy talált még valakit Márián kívül, aki beszéli az anyanyelvét.
Gabi kinn született az NSZK-ban. A szüleit telepítették ki a magyar ajkú szlovák területről a II. Világháború után, mert a német katonák borzalmai miatt a hasonló származású nemzetiségieket nem tűrték meg sehol, pedig semmi közük nem volt az egészhez.
Korán önállóvá vált. Bölcsészkarra járt Ulmban, majd férjhez ment egy szélhámoshoz, hamis csekkekkel, meg futtatott arannyal üzleteltek, ült érte másfél évet, aztán hozzáment egy go go-bároshoz, majd hosszú alkoholelvonó után Karlhoz, egy bigott vallásos történelemtanárhoz, akinek az apja, a nagyapja és a dédapja is lelkész volt.

Karl állami középiskolában tanított, az elvonón ismerte meg Gabit, odajárt önkéntesen rehabilitációs csoportokat tartani. Majd ő megmenti az elkallódástól, vagy ilyesmi, de mindebből csak annyi lett, hogy Gabi tényleg nem ivott egy kortyot sem, nem mert, és háztartásbeliként unatkozott. Karl minden nap biciklizett egy órát a környéken, imádkoztak ebéd előtt és csak vasárnap dugtak.
Elmondta, hogy azt tervezi, lelép tőle. Mindegy hová, csak el. Éva mondta, hogy menjen a Genfi-tóhoz abba a vircsaftba, ahol ő is dolgozott, vezesse a kocsmát, éljen ott ezen túl. Gabi megvalósította. Most ő szolgál ki ott. Absztinens maradt, boldog és hálás Évának.
Wolfgang hatalmas termetű, kedélyes férfi volt, hentes. A nagyvárosból jártak le a tóhoz a lányaival és a feleségével. A három kamasz lány tanult, moziba járt, unplugged koncertre, azt szerették, meg kirándulni a környék erdeibe. Szedték a kökényt és a csipkebogyót, aztán megfőzték lekvárnak. Gyönyörű a táj bármerre jársz Bajorországban: a mamutfenyők, a lombos erdők, a kispatakok pisztrángokkal, tényleg idilli. A kirándulásokra vitték a kutyájukat is, egy vizslát. Wolfgang kedvenc színésze Péter Makai volt, a magyar származású német sztár. Minden filmjét megnézte. Két kocsija volt: egy csilivili BNW és egy hűtőházas Opel kisteherautó, amelyikkel dolgozott. Vasárnaponként templomba jártak, szépen éltek.
Márk fél áron adta, amit a szupermarketek konténereiből szedett ki. Azokkal házalt. Az áruházláncoknál ügyeltek rá, és szigorúan mindig kidobták azokat a termékeket, amik másnap lejártak.
Márk nem is titkolta, hogy azokat árulja: zöldségeket, tejtermékeket, sajtokat, szóval mindent. A tónál szerezte az egyéni megrendeléseit ismerkedés közben. Az NSZK-ban divat volt, hogy filippin nőt vesznek el feleségül, neki is az volt.
Horst-tal a Fülöp-szigetekre jártak szabadságra. Egyik alkalommal hozta magával a húszéves Vangie-t. Ingyencselédnek szánta, mert abban a tudatban volt, hogy ezek a nők alázatosak, csak a férjük kegyeit keresik. Olyan feleséget akart, aki otthon kezes, nem szól vissza. Semmibe vette őt mások előtt is, ugráltatta, tényleg azt gondolta, hogy ezt a nő kultúrájában így csinálják, hogy neki ez a természetes. Nem szerették Márkot ezért.
Évánál egy orvosi vizsgálat során tavaly vették észre, hogy folt van a tüdején. Nagyon köhögött. Az is kiderült nem sokkal később, hogy májcirrózisa van és a daganat a tüdejében már onnan áttét. Haza jött Magyarországra. A nagynénje már meghalt, az anyja felköltözött Dömsödről a Fővárosba, nála lakott az angyalföldi lakásban. Egy budakeszi tüdőszanatóriumba járt kemoterápiára. Eladta azt a lakást, amit az Oszkár vett, annak az árából vásárolt a Lehel térnél egy panelt, ugyanúgy másfél szobásat, ahol ugyanúgy élt, mint kint az NSZK-ban. Ivott, macskázott, és kezelésre járt.
Tamáshoz nem, mert ő már meghalt.
Ebben az időszakban találkoztak újra harminc év után anyámmal a Lehet téri piacon. Hallgattam őket, kérdezgették egymást, mi van a többi lánnyal, akikkel akkoriban Tamásnál összejártak. Éva félévenként felhívta egyiküket, másikukat, akinek tudta a telefonszámát, ezért volt valamennyire képben róluk.

Bagdad

Bagdad

Nóra Bagdadba ment férjhez. Egy belvárosi táncos helyen ismerte meg az ügyvéd Ismailt, összeházasodtak, majd Irakba költözött vele. A szép szőke nő szerette a budapesti pezsgést, odakinn ez nem volt. Kiderült, hogy a férfi nagyon gazdag és már van három felesége törvényesen, ő negyedik. Tudta, hogy neki lesz a legkevesebb szava a dolgok menetében, a tiszteltet meg kell adnia, a gyerekeket közösen nevelik, ő egy fiút szült, a kis Abdult.
Kötelezően viselnie kellett a csadort. A hatalmas házban minden asszonynak külön lakrésze volt, neki is, ahol unatkozott egész nap, tévét nézett és whiskyt ivott. Alkoholista lett.
Szeretőre semmi esélye nem volt, ott a házasságtörést megkövezéssel büntették. Szétunta magát. Nem mehetett sehová, mert Abdul születése után nem sokkal kitört a polgárháború és menekülniük kellett azoknak, akik nem értettek egyet a Saddam Hussein rezsimmel. A diktatúra üldözte őket. Hollandiában telepedtek le, szerencsére gazdag volt a férje, így tudtak egy másik országban új életet kezdeni. Nórának akkor nyílt ki a világ: elhagyta a férjét, hozzáment egy helyi vállalkozóhoz és úgy él, ahogy eddig is szeretett volna. Jómódban, szabadon.
Rita egy holland drogdílerhez ment feleségül, ritkán látogattak haza Magyarországra. Dolgozott, pontosabban kurválkodott, jól éltek. Ha néha összevesztek, olyankor a lelépett bulizni. Panaszkodott, hogy a férje rideg, jobb vele drogozni, mint szeretkezni. Nyitottak egy társkereső irodát.
Zsuzsa Norvégiában él a férjével, gazdaságot vezetnek, teheneket tartanak a farmjukon. Van két fia, már nagyok, segítenek ők is. Zsuzsa is unatkozott azon kívül, hogy állandóan dolgozott. Messze környéken nem volt ott semmi szórakozási lehetőség, de még ház sem. Kilométereket autózott, hogy a szomszéddal beszélhessen.
Szilvi Svédországba ment ki Imréhez, aki verte, ezért elváltak. Egy gyerekekük lett, az Imruska. Aztán egy nonstop kisbolt tulajdonos töröknek lett a szeretője. Alkoholtilalom volt az egész országban, ezért a Stockholmtól kétszáz kilométerre lévő kisvárosból eljártak péntekenként arra a kompra inni, amely a kontinens és a Skandináv-félsziget között ingázott, mert közigazgatási határon kívül esett és ott már nem volt érvényes az szesztilalom. A török után sokáig nem volt senkije, aztán ahová az Imruska járt, ott tetszett meg az óvónőnek. Az sokáig csak stírölte Szilvit, majd egyszer csak kiment hozzá családlátogatásra, először barátkoztak, aztán jött a szerelem. Együtt éltek pár évig, aztán a nő elhagyta, mert megüresedett a kapcsolatuk. Szilvi ápolási szerződést kötött egy idős svéd nővel, így lett munkája. A gyermeke megnősült, az ő gyermekét is Imrének hívják. Az öreghölgy még él, jól elvannak.
Éva pontosan tudta, hogy alkoholista, és azt is, hogy az iváson kívül nem akar mást. Talán ő volt az egyetlen tudatos nő a többiek közül. Ha ez nem is pozitív, akkor is tetszett benne, hogy semmi porhintés: vállalja.
A történetekben az a közös, hogy ezek a lányok elpazarolták az életük egy részét, vagy teljesen. Egy biztos: magányosak, elszeparáltak voltak külföldön. A budapesti élet pezsgése mindenkinek nagyon hiányzott. Rengeteget dolgoztak Magyarországon kevés bérért, egy jobb, minőségibb élet reményében mentek ki nyugatra, ahol a férfiak jól kerestek: általános volt, hogy az asszonyok háztartásbeliek, nem kellett dolgozniuk. Éva és a barátnői az álmaikat kergették. Nyugaton jól éltek, de megölte némelyiküket az unalom, a honvágy és az, hogy kívülállók maradtak egy idegen kultúrában. Ezen nem változtattak még akkor sem, amikor már nem büntették a disszidálást. Vajon miért nem? Azon gondolkodom, hogy én sem találom a helyem, mióta eljöttem Mexikóból. Visszagondolva anyám sem találta és senki sem az Éva barátnői közül.  Hiába, röghöz kötöttek vagyunk! A hely, ahol születtünk, fontos: ez tagadhatatlan.
Éva történetének vége: megismert egy német férfit a Margit-hídnál egy kávézóban, azzal kavart, ami abból állt, hogy a pasi felment hozzá és együtt ittak. A pasi impotens volt, nem dugtak, de jó barátok voltak. Éva azt mondta: minek tegye le az alkoholt, ő már úgy is meg fog halni, de Péter halt meg egyik pillanatról a másikra. Agyvérzést kapott, kómába esett és másnap reggel már nem élt. Éva a kedvenc virágát: a kék nefelejcset vitt a kápolnába, ahová az urnáját falazták. Két hónap múlva ő is meghalt. Májusban született, de azt már nem élte meg. Az anyja Dömsödön temettette el az apja mellé. Ott voltunk, anyám zokogott a temetésén. Sírtam én is.
Hálás vagyok neki, a történetei megmutatták az utat, mit kell tennem: hazaköltöztem Mexikóba.