Olyan természetességgel koppantott az ajtón, hogy kérdezés nélkül azonnal nyitottam. Egy nagy orgonacsokrot láttam. Kis szünet után egy ismeretlen női arc mosolygott rám. „Tán eltévedt.” – gondoltam, s mosolyt csalt arcomra meglepetése.
Belépett az ajtón. Tűsarkújának éles koppanása sebet ütött a szívemen.
Téged keresett, mert a barátnőd, bár én nem ismerem őt. De sokat hallott rólam, s hozta most ezt a csokrot, a saját kezével szedte, a saját kertjéből, hamarabb jött volna, de most nyílt ez a színű, biztos ezt jobban szereted, mind a másikat, ugye?
Kopogó cipőjével a nagyszobáig siet, biztos járt már nálad, olyan természetességgel foglalt helyet.
A helyedre ülök, lábamat magam alá húzom, reccsen a foteled, immár alattam.
Sajnálom, de mondanom kell.
Nagy levegőt veszek, és arról mesélek, hogy két hete temettünk el, de nagyon szereted az orgonát, kiviszem én ma a sírodra.
„Szeretted.” – helyesbítek könyörtelenül.
Szeme megtelik könnyel, mert ő mindenről elkésik, s jobb lett volna a másik orgonáról szedni három héttel ezelőtt.
Lassan, finoman fejtegetem ujjait a csokorról.
Fájdalmasan kopog tűsarkúja a konyhakövön.
Soha nem láttam, se előtte, se utána.
S most egy havazós szombat reggelen eszembe jut.
Csak arra nem emlékszem, hogy milyen színe volt az orgonacsokornak…
