Valamikor a nyolcvanas években elején láttam a televízióban egy portréfilmet. Egy kedves, idős, feketeruhás asszonnyal beszélgetett Vitray Tamás. Vitray a riport végén megkérdezte, ha lenne egy kívánsága, mit kérne? A Szécsényben élő idős asszony azt felelte erre: „– Jó lenne, ha a közeli bölcsődéből hordhatnám az ebédet, mert azt a kosztot jobban meg tudnám emészteni; tudja, kis főzelék, tejbegríz… Nem tudná ezt elintézni, kedves Tamás?” Akkoriban gyakran hoztam fel a tanítványaimat Lajosmizséről, később Kecskemétről tanulmányi kirándulásra a fővárosba. Természetesen elmaradhatatlan célpont volt a budai vár, ahol felelevenítettem a Vár törököktől való visszavívását is, ami az európai összefogás négyszáz év előtti iskolapéldája volt. Mindig megmutattam a tanítványaimnak XI. Ince pápa szobrát a Hilton Szálló előtt: ő volt az, aki a saját családja vagyonát is odaadta a csapatok felfegyverzésére hazánk felszabadításáért. (Szeptember 2.: Buda felszabadulásának napja, 145 évnyi török uralom után.).

Odeschalchi Eugénia

XI. Ince pápa 1611-ben Benedetto Odescalchi néven született, egy itáliai, akkor még grófi család sarjaként. Como, ez a ma is festői kisváros adott otthont a bankárcsaládnak. Benedeknek volt egy 1605-ben született nővére is: Lucrezia. A tehetséges fiatalember a jezsuitáknál végezte középiskolai tanulmányait, utána a harmincéves háborúban katonaként szolgált. Nápolyban hallgatott jogot, ahol doktorált is. Majd kapucinus barátok hatására papi hivatás ébredt benne. Rómában Francesco Barberini és Giovanni Battista Pamphilj bíborosok pártfogásában igen gyorsan haladt egyházi karrierje: 1645-ben, már 34 évesen bíborossá kreálta őt X. Ince pápa. A ferrarai éhínség idején pápai legátusként volt jelen a városban, ahol a „szegények atyja” nevet érdemelte ki. Ez után Novarában szolgált négy évig, mint a város püspöke. Megromlott egészsége miatt lemondott és húsz évig Rómában, visszavonultan élt. Minden nap az Il Gesùban imádkozott. Továbbra is részt vett a kongregációk munkájában, ahol Lengyelország pártfogójaként részrehajlás és mindenfajta korrupciótól mentesen független tudott maradni, és kérlelhetetlen ellenfele volt a töröknek. S ennél fogva (ismerve XIV. Lajos álnok, törökbarát politikáját), sokszor franciaellenes is. Ezért nem is választották meg Odescalchit az 1669. decemberétől 1670. áprilisáig tartó négyhónapos konklávén, mert a Napkirály vétót jelentett be ellene. X. Kelemen 1676-ban meghalt, a következő választásra meggondolta magát a francia király, vétója elmaradt, sőt: támogatássá változott, így Odescalchi jött ki egyházfőként a háromhetes konklávéról, mint XI. Ince. Híres volt engesztelhetetlen jelleméről, a világi dolgok alig érdekelték, ablaktalan szobában lakott, elődei ruháit viselte. Rokonainak semmilyen előnyt nem nyújtott, ami abban a korban igen szokatlan volt. Hosszú ajánlólevelekkel megtámogatott kérvényekkel jöttek hozzá, s ő megkérdezte, hol vannak azok, akiket senki nem ajánl? Belőlük lettek az új kardinálisok.

Tizenhárom évig tartó pápasága elején rendbe tette az egyházi állam zilált pénzügyeit, eredményesen küzdött a gallikanizmus és a kvietizmus ellen, majd kibékítette Európa uralkodóit. Először is a két ősi ellenséget, I. Lipót német-római császárt és magyar királyt a francia királlyal, majd ugyanőt a lengyel királlyal, Sobieski Jánossal. Velencét is beédesgette ebbe a jóakaratú klubba, s így összeállt a Szent Liga. A magyar belügyekbe is beavatkozott, a béke, az egység megteremtése céljából, olykor a császárral szemben. A pápai titkosszolgálat ismerte az új oszmán nagyvezír, Kara Musztafa terveit, amelyben ez az útvonal szerepelt: Pozsony, Bécs, Prága, a Rajna partja –, s onnan délnek, Rómába, hogy a Szent Péter Bazilikába köthesse a szultán a lovát. Ahogy az több mint kétszáz évvel azelőtt történt: 1453. május 29-én, Konstantinápolyban, a Szent Bölcsesség Székesegyházban, amikor is a keleti kereszténység fővárosa elesett, a II. Mohamed vezette ostromban.

Százhatvanezres oszmán-török sereg (mellettük Thököly és csapatai) vonult Bécs alá 1683 tavaszán, 230 évvel Konstantinápoly eleste után. Eddigre azonban XI. Ince összekovácsolta a Szent Ligát, amelyben Franciaországon kívül voltaképp egész Európa részt vett, köztük a királyi Magyarország is. A nyugati koalíció győzött, s Ince elrendelte, hogy szeptember 12-én Mária nevét ünnepeljék a keresztények a Nyugat megszabadításának emlékére. A hadjárat folytatódott, s néhány kisebb oszmán győzelem ellenére voltaképpen sikerrel fejeződött be, ennek részeként szabadult fel Magyarország, s benne Buda, 1686-ban. A sereg egyötöde volt magyar. A többi katona Európa különböző országaiból származott, még 400 spanyol is volt köztük. A Szentszék 10 millió aranyforintot folyósított, ami nem volt elég, így XI. Ince saját, családi vagyonát is hozzáadta a költségekhez – így fegyverezték fel a sereget.

A Szent Ligának ekkor az alapítókon kívül tagja volt már Oroszország, Bajorország, Litvánia, Szászország, Brandenburg és Baden is. A sereg vezérei: Sobieski János lengyel király, Savoyai Jenő herceg, Badeni Lajos őrgróf, Miksa Emánuel bajor választó és V. Károly Lipót generalisszimusz, lotharingiai herceg, valamint Raimondo Montecuccoli tábornagy. Szeptember 2-án Buda felszabadult. Az év végére a Temesköz kivételével az egész ország is –, azonban a koalíció újonnan meghódított területként kezelte az „új szerzeményt”, s így a harcokban részt vett katonákat jutalmazták a rendelkezésbe jutott új javakkal. Ne feledjük: Thököly és kurucai a szultán oldalán harcoltak. A magyarság megosztottsága, meghasonlottsága, történelmünk évszázados átka akkor is megnyilvánult Thököly személyében, aki a szultántól kénytelen-kelletlen ugyan, de királyi címet, s vele kaftán (királyi palástot, azaz hatalmi jelvényt) fogadott el, s így az addig három részre szakadt Magyarországból, ha csak pár évre is, de egy negyedik darabot is szakajtott. Az ország darabokra szedése földrajzi és minden más értelemben is történelmünk elidegeníthetetlen velejárója, olykor idegen hatalom nélkül is megy ez nekünk.

XI. Ince pápa szerepét a kortársak és az utókor is igen nagyra becsülte, a protestáns II. Jakab, brit uralkodó így fogalmazott: Őszentsége szabadította föl Bécs városát, ő ostromolta meg Buda várát. Szent Péter székén századok óta nem ült ilyen pápa.” Országgyűlésünk 1751-ben törvénybe (XL. tc) iktatta a nemzet háláját. Egészen a legutóbbi időkig (amíg 2008. márciusban fel nem állították II. János Pál rákoshegyi emlékművét), az ő szobra volt az egyetlen magyar köztéri pápa-szobor, Damkó József alkotása a budai Várban. Halála után hamarosan elkezdődött boldoggá avatási pere, amit a franciák sokáig hatékonyan akadályoztak, míg nem 1956-ban XII. Pius beatifikálta, 1689-ben bekövetkezett elhunyta után 267 évvel.

Visszatérve a cikk elején említett portréfilmre, és a benne szereplő idős hölgyre, elárulom: ő Odescalchi Eugénia főhercegnő volt, XI. Ince pápa nővérének – Lucreziának – egyenes ági leszármazottja. Miután az Odescalchiak jóformán az egész vagyonukat a török kiűzésére fordították, ezért I. Lipót király birtokot adott a Szerémségben a családnak, ez lett alapja későbbi magyarságuknak.

Eugénia 1898. október 16-án született Szolcsányban. A húsz éves, ragyogóan szép leány Pozsonyban ment férjhez 1918. november 30-án Lipthay Béla báróhoz, hogy aztán lezárt vagonban töltve nászéjszakájukat utazzanak az őszirózsás forradalom Pestjére. Lovrinban éltek, a román Bánátban a két világháború között, majd az utolsó pillanatban, 1944-ben átköltöztek Magyarországra, egy Szécsényben vásárolt kastélyba. Eugénia legidősebb fia, Frigyes 22 évesen a Donnál halt hősi halált. Beköltözésük után azonnal megkezdődött Szécsény szovjet ostroma, ez elől a család háromszáz szécsényi lakost fogadott be a kastély pincéibe, akiket elláttak étellel-itallal. A sebesülteket maga Eugénia is gondozta. A város sosem felejtette el, mit tett a család értük, ezért példa nélkül álló daccal nem hajtották végre az arisztokratákra vonatkozó későbbi rendeleteket, nem költöztették ki a kastélyból őket – egy lakrészt leválasztottak nekik egészen 1972-ig az idősödő Eugéniának és hitvesének. Férje 1974-ben hunyt el, míg ő 1982-ben.

Odescalchi Eugénia élete kész regény, mint szinte minden vele egy időben élt kortársáé. Emlékiratai „Egy hercegnő emlékezik” címmel jelentek meg 1987-ben a Gondolat Kiadónál.

Sokszor eszembe jut ez a nyolcvanegynéhány éves idős hölgy a maga rendkívüli szerénységével, annak ellenére, hogy csak egyszer láttam őt a tv-ben, nem sokkal halála előtt. Azt mondta, arisztokratának lenni azt jelenti: mindig meg kell tennünk a kötelességünket, magyarnak lenni pedig azt jelenti, hogy ezt a hazánkért is tesszük.

Vajon Eugénia születésének évfordulóján (október 16.) lesz-e valaki, aki egy csokor virágot tesz a sírjára, emlékezve őrá, és egyben távoli rokonára, arra, hogy mit tettek értünk, magyarokért?
És van-e olyan ember, aki elgondolkodik, hogy vajon kettőjükön kívül hányan vannak azok, akik bár életüket, mindenüket, vagyonukat adták a hazáért, a családért és a boldogulásért – ugyanúgy a nemzet totális múltfelejtő amnéziájában kerültek?
És hogy akinek múltja nincs, annak jövője sem lesz?