A 20. században az Endlösungot, a végső megoldást, a holokauszt jelentette: néhány év lefolyása alatt hatmillió ember vesztette életét egy őrült eszme képviselői által. Még ötven év sem telt el, de Afrikában bekövetkezett az újabb „holokauszt”: az 1994-es ruandai népirtás. (Az afrikai tragédia 25. évfordulóján az áldozatokról és családtagjaikról a szerző “Halj meg, tuszi!” című könyvének egy rövid részletével emlékezünk.) 

 

Sebastião Salgado felvételei

Amikor lelőtték a hutu elnököt, Juvénal Habyarimana-t szállító repülőgépet, kirobbant a vérengzés – a hutu-tuszi törzsi konfliktus azonban jóval előbb, évtizedekkel korábban elkezdődött. A száz nap alatt csaknem egymillió embert, többségében tuszit gyilkoltak meg különös kegyetlenséggel. Hiába érkeztek nyugtalanító jelek már hetekkel a tragédia előtt, hiába volt egyértelmű, hogy az országban vérfürdő folyik, a világ három hónapig ölbe tett kézzel, tétlenül végignézte ártatlan és védtelen emberek, nők, gyerekek és öregek lemészárlását, akiknek egyetlen bűnük az volt, hogy tuszinak születtek. A gyilkosok az esetek többségében bozótvágó késsel, karddal vagy bottal végezték ki áldozataikat. Ruandában sok tuszi és hutu élt vegyes házasságban; a hutu férjeket gyakran saját tuszi feleségük megölésére kényszerítették. Sokszor iskolákban és templomokban végezték ki áldozataikat, olykor papok közreműködésével. Az ENSZ 2500 kéksisakost küldött az országba, és bár a nemzetközi szervezet képviselői  látták, hogy tragédia készül, hiába figyelmeztették a nagyhatalmak döntéshozóit: azok túl kockázatosnak ítélték meg a beavatkozást!
Bill Clinton amerikai elnök a népirtás után csak négy évvel, 1998-ban látogatott el Kigaliba, hogy sajnálatát fejezze ki, amiért nem cselekedett elég gyorsan. Ahogyan fogalmazott: a Fehér Ház-beli irodájából nem látta át világosan, mi történik Ruandában. Azonban a volt amerikai elnök magyarázkodását, amely szerint nem tudott arról, hogy a térségben nagyon is szervezett, tömeges öldöklés folyik folyik, később porrá zúzták a titkosítás alól feloldott dokumentumok. Ezekből világosan kiderül, hogy az USA, Franciaország, az ENSZ és a volt gyarmattartó Belgium is megkapta azokat az információkat, amelyek egyértelműen egy készülő, majd elképesztő iramban lezajló népirtásra utaltak, mégsem tettek ez ellen semmit. A huszonöt évvel ezelőtt kitört ruandai genocídium, a második világháború utáni legnagyobb tömeggyilkosság, a nemzetközi közösség örök szégyenfoltja marad!

Sebastião Salgado dokumentumfelvétele

A KONFLIKTUS KIROBBANÁSA 
Juvénal Habyarimana, Ruanda hutu elnöke 1994 áprilisában a zairei Kinshasába repült, ahol tárgyalásokat folytatott Mobutu Sese Seko elnökkel, majd onnan a tanzániai Dar es-Salaamba érkezett, hogy egy csúcstalálkozón vegyen részt. Mobutu elnök ugyan figyelmeztette, hogy francia titkosszolgálati információk szerint merénylet van ellene készülőben, de a ruandai elnök ennek ellenére elutazott a találkozóra.
Amikor április 6-án visszaindult Ruandába, elfogadta a franciák ajánlatát, és saját elnöki különgépe helyett francia katonai repülőgépre szállt fel. Vele utazott Cyprien Ntaryamira, Burundi hutu elnöke. A Kigali repülőtér felett a gépet lelőtték, az elkövetők kiléte máig nem tisztázott. Korábban a tuszikat vádolták a merénylet elkövetésével, ám szakértők szerint a repülőt radikális hutuk robbantották fel vállról indítható rakétákkal. A tuszik és a hutuk sokáig egymást vádolták a merénylet elkövetésével: szemtanú ugyanis alig maradt, a Masaka-domb környékén, ahonnan kilőtték a rakétákat, később mindenkit lemészároltak. Az elnöki gép lelövését követően robbant ki igazán hevesen a konfliktus a két törzs között, amely alig három hónap alatt népirtássá vált, és többségükben tuszikat gyilkoltak meg hutu milicisták.
A hutuk vérengzése nyomán kitört tuszi felkelést Paul Kagame vezette.

A RÉMÜLET ÉJSZAKÁJA
A remegő kisfiú szinte eggyé vált a fával, úgy szorította. Úgy ölelte, úgy kapaszkodott belé, mintha csak az élete múlna rajta, és ez valóban így is volt. Koromfekete volt az éjszaka, csakúgy, mint a tíz év körüli gyerek, aki a páni félelemtől sikoltani sem tudott, csak belül, némán üvöltött, a szeme tágra nyílt a rémülettől, és csak szorította a hatalmas fát, amely eltakarta. Talán ez mentette meg az életét, a hatalmas fa, vagy talán a sokk, amely elemi ösztönként nem engedte, hogy sikítson vagy elszaladjon, talán a Mindenható döntött úgy: végig kell néznie, ahogyan a családját legyilkolják azon a rémületes, szörnyű éjszakán. Azon a borzalmas éjjelen, amikor még a csillagok sem ragyogtak úgy, mint máskor Afrikában, mintha szégyenükben vagy bánatukban kihunytak volna.
És a kisfiú, Gabriel, nem szaladt el. Szeme fehérje vakított a sötétben, sem mozdulni, sem sírni, sem ordítani nem tudott, lihegett és csak nézte, ahogyan alig néhány méterre tőle porig ég a ház, amelyben megszületett és 11 éve élt, és amelyet aztán oly gyorsan elnyeltek a lángok, hogy pillanatok alatt eltűnt. Mintha soha nem lett volna. A kisgyerek képtelen volt felfogni akkor a történteket, egyet tudott, hogy amikor alkonyatkor elindult otthonról vízért és persze találkozni a pajtásaival, az anyja, az apja és a kishúga a házban voltak. Mire hazaért, besötétedett, a reggel még takaros kis otthon már lángokban állt, ő pedig végignézte, hogyan ölik meg a testvérét és az édesanyját, és hogyan mészárolják le az apját.
Ő túlélte az 1994-es ruandai mészárlást, de a lelke belehalt.