NAPFIVÉR – HOLDNŐVÉR

fotó: Bojár Iván András

Mostanában gyakran kelek a kelő nappal. Az első vörös nyalábok vízszintesen vernek keresztbe a verandán, felkúsznak a falra. A nappaliból, hol mostanában alszom, egy üvegajtón át lehet kilátni ide. A kályha melletti anyaölmelegben telt éjszakák után ez a fény csalogat. Minden hajnalt új és éltető reményenergiák pezsgetnek.
Manapság az első hetek fél perc ébrenlét után érkező gyomorszorítása elmarad. Testem, idegrendszerem valamiképp elfogadta, hogy megváltoztak a dolgok. Új fejezet elején járunk.

Nagy meglepetés nem ért. Nincs egy éve, hogy civilizációnk most drámai fordulattal érkező, szükségképp bekövetkező összeomlását levezettem az Építészek, ne építsetek című szövegemben. Akkor a több mint harmincezer, elsősorban építész, de óhatatlanul nemcsak szakmai olvasót megrázta az abban megfogalmazott jövőkép. Tegnap újraolvastam. Különös érzés. Ott van benne, ami ma van. És amit tegnap kevesen láttak, ma mindenki számára evidencia. Mint egymásra csikorgó súrlódással feltorlódó jégtáblák, ilyen feszültséggel szorul össze az idő.

Történelmi analógiákat keresek. Kapaszkodókat. Thomas Mann a barna ragály elől időben Svájcba költözött. Mások még nem, nem érezték, nem hitték, hogy amit a helyzet ígér, az valóban eljön. Vagy az óceánjáró korlátjának támaszkodó apró törékeny férfi, Bartók Béla, aki szintén értette, hogy mi vár feleségével együtt rájuk, ha Magyarországon maradnak. Kitért előle, de személyes sorsában a végső romlás már nem volt elkerülhető.

Mi hová menjünk? Átmenetileg biztonságban érzem magam falun, ahová a fogyasztói civilizáció funkcióvesztésekor egyelőre áldozatok nélkül kihátrálhatok. De mi lesz, ha a biztonságérzetem itt is megrendül? Akkor hová?

“Ami eljön, más lesz, – írtam akkor. A civilizációs összeomlásban esély van rá, hogy maga alá temesse a piacgazdaság ma ismert formáját, véget vessen a kapitalizmusnak, vulkáni hamuval takarja be a társadalmi együttműködések mai módjait, benne a képviseleti demokráciát. Felégett tájban távoli elszórt csoportokban, apró előnyökért, egy falat ételért, védett zugért bármire képes kevéske túlélő bóklászót látok.” Nem messze tőlünk pokoli szegény falvak sokasága él elszórtan. Lakói a most beszakadó fogyasztói civilizáció újrahasznosító rendszerében találták meg eddigi megélhetésüket. Lomiztak Ausztriából, Németországból és prosperáló bolhapiacokat tartottak életben Devecserben, Veszprémben, Tapolcán. Most ezek is megszűntek, vidékünk rendőrei figyelmeztettek már, az egyik napról a másikra élő családok férfijai máris elindultak. Sorra felszakadnak az elhagyatottnak látszó hegyi pincék ajtajai újra, mint egykor a kilencvenes években, amikor erre a tájra kerültem.

Egy éve a klímaváltozás felforgató hatása foglalkoztatott közvetlenül. Nem láttam összefüggésében az ökoszisztéma, a biodiverzitás és a globalizáció jelenségei közti kapcsolatokat. Nem voltam zöld, csak egy ember, aki érteni szeretné, hogy mi veszi körül, mitől imbolyog, csapódik ijesztő kilengéssel a hajó a talpa alatt.

Mivel a vírus és a klímaváltozás természete hasonló, sokak számra, kik eddig személyes benyomásaik alapján óvatos tartózkodással vagy épp tagadással kezelték a klímaváltozás tényét, megélhetővé teszi annak valódi működését. Mindkét válság kibontakozása exponenciális. Nem egyenletes, ahogy életünkben a hétfőket keddek, majd szerdák és csütörtökök követik. Itt a hétfőre szerda, majd arra máris szombat érkezik, és így tovább, átugrálva időszinteket és minőségi állapotokat. Ennek felismerése tervezhetővé teszi az előttünk lévő szűkülő időt. Ha valami, talán ez megköszönhető a vírusnak, hiszen sokak számára élményt ad az emberiséget fenyegető globális folyamatokról, megélhetővé teszi azok természetét. Azt is, hogy a vuhani denevér nem a kínaiak gondja-baja, de az enyém is itt Kisapátiban. Ezenkívül végre ki-ki elengedheti eddigi retorikai pozícióját és elkezdhetünk mindannyian azonos keretek elfogadásával gondolkozni és beszélni ugyanarról, s a meggyőzés energiái sem a semmibe vesznek eztán.

Alkonytájt nagy sétákat teszek. Soha eddig. Talán most, efféle szokásokat felvéve öregszem meg itt. De ki tudja, ezt a komótos létformát mikor és hogyan kapja fel és taszítja odébb a forgószél? Vannak napok, melyeken reggel Napfivér köszön be a veranda ablakán, este izzó mellbimbó vagy kitörő vulkán képében a kitelt gömbölyű Holdnővér nyűgöz le. Ilyenkor az egymásra torlódott időszeletek kiengednek, lecsúsznak egymásról és mint valami lustán szétterülő puha anyag, finoman áradva ellepik az estét.

Túlcsordulóan gyönyörű megélések és nyugtalanító gondolatok kettősségében élek. Mi van ma? Ezt is nehéz megragadni. Mi várható? Kulcskérdés, hogy vajon a ma hatékonyságát és alkalmatlanságát egyszerre bizonyító kínai jellegű high-tech diktatúrák korszakába lépünk-e át? Egyáltalán egy ilyen, szerintem köztes, társadalomfejlődési és politikatörténeti időszak belefér még az emberiség idejébe? Vagy fölismerve a globális problémára inadekvát válaszok megterhelő sokaságát termelő rendszerek szükségszerű és elkerülhetetlen kudarcát, azonnal az emberiség egy fejlettebb közösségi szintre léphet? Ez lenne talán a Planetáris egészség szemléletével dominált létezési mód, melynek én ma csak homályos körvonalait vélem látni.

A Planetáris egészség gondolatában az a legnehezebb, hogy mai társadalomszervezési vezérelveink, politikai ideológiáink, eszmerendszereink, de még intézményrendszereink is, alkalmatlanok a leírására. Nem baljobboldali, nem demokratikus/parancsuralmi, mert ezeknek a fogalmaknak azon belül már semmi jelentőségük nincsen. S mivel eddigi közösségi létformáinkat e fenti dichotómiák vonalán szoktuk megragadni az a képzetünk, hogy ilyen Az Ember működésének sajátja. Hogy a harácsolás, a tömegek létlehetőségeinek megvonása, az így kialakítandó nivellált társadalom valamiféle szükségszerűség, az emberi fajba kódolt fátum, sorskényszer, amelynek vezérgondolatait persze mindig olyanok írják, kik a tömegek mégoly rafinált elnyomásának haszonélvezői.

Olyan világba kell átlépnünk, amiről semmit nem tudunk. Legfeljebb annyit, hogy alapvetéseiben nem az, mint amit ma az emberi társadalomszerveződésekről, akár mint hatalomgyakorló, tapasztalatilag ismerünk, akár a múlt jelenségeit összegző elméletalkotó, igazolt módon rögzíthetünk, nevesíthetünk. Nem lehet a mai helyzetből és a mai fogalmainkkal jól leírni azt, ami lesz, vagy aminek lennie kellene. Ellenben a tapasztalatokból, igen!

Első tehát, hogy legalább módszertanilag toljuk szemhatáron kívül eddigi politikai fogalmainkat és azokat a válaszadási (plurális demokratikus, vagy despotikus parancsuralmi) módszereinket, amelyek az emberiség legfőbb modelljeit alkotják és a problémát vizsgáljuk. A problémából kiindulva kezdjünk új működési módok elvi konstrukciójába.

Napok óta ezek a gondolatok járnak a fejemben körbe-körbe. Keresik a kijáratot. Keresik a kifutást. Teret, ahol már tisztán láthatók lehetnek. Tegnapelőtt, több mint két hét önkéntes itteni háziőrizet után, átgurultam Hegymagasra. Két hársfát hoztam el, ami egy udvaron maradt levermelve őszről. Ültetőgödröt ástam a házam mögött, beiszapoltam, majd elültettem őket. Egy ilyen ültetés közvetlen kapcsolatfelvétel a jövőidővel. Pillanatnyi alkalom, hogy nem fogalmi módon, de a mozduló tagok sejtjeiben, izmok rostjaiban élő eleven valóságban egy az Eget és a Földet egyetlen fatörzs tengelyére kapcsolva, megérezzem én is a pontos helyemet. Itt. Most.

Author: Bojár Iván András

BOJÁR IVÁN ANDRÁS (Budapest 1964) művészettörténész, művészeti szakíró, kurátor, közel kétezer cikk, interjú, esszé, tanulmány, novella, memoár és néhány kötet szerzője, vagy szerkesztője. 1989–1994: A Magyar Narancs című lap alapító szerkesztője, 1990–91 során főszerkesztője; 1989–1999: szerteágazó tevékenység az elektronikus média kulturális, művészeti és építészeti műsoraiban. Magyar Televízió: Mezítláb, Kultúrember, Mélyvíz, Múzsa, Kézirat, Repeta, Lyoni omnibusz, Hello Magyarország, Záróra, Publikum c. műsorokban munkatárs, szerkesztő, műsorvezető; 1992–2000: a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője; 1992–1997: óraadó, majd adjunktus a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film Tanszakán; 1998–2016: az OCTOGON architecture&design folyóirat alapítója és főszerkesztője; 1999-ben létrehozza az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt (OÉM) ; 2003-ban az általa főszerkesztett OCTOGON Pulitzer-emlékdíjban részesült; 2004-ben munkásságáért a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel díjazzák; 2004-ben megalapítja a Szeretem Budapestet Mozgalmat; 2005-ben a Budapest2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója; 2006–2009: az OCTOGONart Galéria megalapítója és működtetője; 2007–2009 között az OCTOGONart Galériával párhuzamosan működteti a Körzőgyár nevű kiállítóhelyet; 2006–2011: Budapest Főváros Közgyűlésének városarculati tanácsnoka, képviselő, majd főpolgármesteri főtanácsadó; 2009–2010: Rádió Café: Építő kritika – a kiskanáltól a villákig című beszélgetőműsor szerkesztője és műsorvezetője; 2013-tól kezdve művészeti írói tevékenysége mindinkább a fotó felé fordul. Cikkeket,tanulmányokat publikál, előadásokat tart fotótémában; 2015-től tevékenysége a szépirodalomra fókuszál, novellákat, irodalmi esszéket, visszaemlékezéseket ír; 2018–2019: az Építészfórum internetes újság főszerkesztője; 2019 júliusában létrehozza a 10 millió Fa környezetvédelmi szervezetet, aminek a vezetője. Számos könyv szerzője. Emellett kiállításokat rendezett a Bartók 32 Galériában, a Műcsarnokban, a Balassi Intézet külföldi helyszínein (Bécs, Párizs, Berlin etc.), a Deák Erika Galériában, a FUGA-ban, az ENSZ székházában Bécsben, valamint közel száz (köztük fotó-) kiállítást az OCTOGONart Galériában és a Körzőgyárban, valamint művészeti vásárokon. Legutóbb, 2016 áprilisában a Mai Manó Házban rendezett kiállítást Hauer Lajos fotográfus számára. 2018-ban édesapja, Bojár Iván életművét mutatta be a 2B Galériában, és Budapest Bizarre címmel csoportos tárlatot rendezett a B111 Loftban. DÍJAI: 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. * FŐBB MŰVEI: • Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998 • Preisich Gábor (monográfia), • Építészek-Vallomások, Budapest, 1999 • Virág Csaba (monográfia), • 100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest • Kortárs magyar építészet, Budapest. * Káli Nagy Könyv (2018)

Vélemény, hozzászólás?