MÍTOSZTALANÍTÁS

Csaknem mindannyian bedőlünk azoknak a felfogásoknak, amelyeket én előszeretettel nevezek boldogságmítoszoknak. Ezek olyan hiedelmek, melyek szerint felnőttéletünk bizonyos eredményei (házasságkötés, gyerekek, munkahely, anyagi jólét) örök boldogságot hoznak számunkra, felnőttkorunk bizonyos kudarcai vagy nehézségei (egészségi gondok, élettárs hiánya, pénztelenség) pedig örök boldogtalanságra kárhoztatnak bennünket. A boldogság e reduktív értelmezése kulturálisan folyamatosan megerősítést nyer és tartóssá válik, holott elsöprő mennyiségű bizonyítékunk van arra, hogy a jóllétünk nem ilyen fekete-fehér elvek alapján működik.

Rondal Partridge illusztrációja

A legismertebb boldogságmítosz azon alapul, hogy „- Akkor leszek boldog, ha/amikor…” (a pontok helyére bármi beírható). Akkor leszek boldog, amikor előléptetnek, amikor kimondom a boldogító igent, amikor gyerekem lesz, amikor meggazdagszom, és a végtelenségig folytathatnánk a sort. Nem az a hamis ígéret, hogy ezen álmok valóra váltása nem fog boldoggá tenni bennünket, mert majdnem biztos, hogy igen. Inkább az a gond, hogy ezek a sikerek – még ha kezdetben tökéletes elégedettséget hoznak is – nem fognak olyan mértékű boldogságot eredményezni (vagy nem olyan sokáig), amennyire elvárjuk. Ezért aztán amikor kiderül, hogy e célok elérése nem tesz bennünket annyira boldoggá, amennyire várjuk tőle, úgy érezzük, hogy biztosan velünk van valami gond, biztosan csak mi érzünk így.
Az érem másik oldala egy ugyanilyen mindent átható és ugyanennyire mérgező típusú boldogságmítosz, mely szerint „– Nem lehetek boldog, ha/amikor…” (A pontok helyére bármi beírható!). Amikor elpártol tőlünk a szerencse, az gyakran túlzott reakciót vált ki belőlünk. Úgy érezzük, soha többé nem lehetünk már boldogok, s hogy korábbi, megszokott életünk véget ért.
„- Baj van a kapcsolatunkkal.” „- Valóra váltottam az álmaimat, de üresebbnek érzem magam, mint eddig bármikor.” „- A munkám nem olyan, mint régen volt.” „- Pozitív lett a leletem.” „- Bizonyos dolgokat szörnyen megbántam.”  (…) Remélem, az biztosan ki fog derülni ebből a könyvből, hogy bár ezek a nagy kihívások határozottan és tartósan megváltoztathatják az életünket – jobb vagy rosszabb értelemben egyaránt –, valójában mégis a mi reakcióink határozzák meg, hogy milyen következményekkel járnak. Sőt elsősorban a kezdeti reakcióink alakítják ezeket az eseményeket krízisekké, és így nem maradhatnak meg annak, amik: életünk előre látható, sőt hétköznapi átmeneti időszakainak. Kezdeti reakcióink sajnos rákényszerítenek bennünket arra, hogy válaszképpen drámai (és gyakran pusztító) módon reagáljunk. Ha például felismerjük, hogy már nem sok örömet találunk a munkánkban, akkor erre reagálhatunk úgy, hogy valami baj van a munkánkkal, és azonnal másutt keresünk állást. De hosszú távon több örömben lehet részünk, ha inkább újragondoljuk és átalakítjuk a munkánkat – vagyis a munkával kapcsolatos jelenlegi gondolatainkat és érzéseinket.
Ez a könyv tíz különböző felnőttkori krízissel foglalkozik. A kapcsolatokkal kezdjük (házasság, egyedüllét, gyerekek), a pénzzel és a munkával folytatjuk (munkahelyi gondok, pénzügyi siker és sikertelenség), s az életünk deléhez és az időskorhoz kapcsolódó gondokkal fejezzük be (egészségi problémák, öregedés, megbánások). Nyugodtan kezdjék azzal a krízissel, amely a legégetőbbnek tűnik, vagy amelyikre a legkíváncsibbak. Várakozásaim szerint sokan azonosulni fognak a későbbiekben leírt kihívások és átmenetek nagy részével, mivel némelyikük olyan részünket képviseli, amilyenek tegnap voltunk, amilyenek ma vagyunk, és amilyenek holnap leszünk. Korunk előrehaladtával egyre nőnek a felelősségeink és a veszteségeink, az élet pedig egyre bonyolultabbá, izgalmasabbá, néha pedig egyszerűen csak zavarba ejtőbbé válik. Mielőtt összeomlik az életünk, érdemes alaposan átgondolni a nagy átmeneti állomásait és fordulópontjait, s azt, hogy mi motiválja az ezekre adott reakcióinkat.
Ezek a krízisek nemcsak félelmetesek és nyomasztóak lehetnek, hanem a megújulás, a növekedés és az értelmes változás lehetőségeit is magukban hordozhatják. Viszont egyáltalán nem mindegy, hogyan fogadjuk őket: a tudományos eredmények egyértelműen azt mutatják, hogy a szerencse csak az arra felkészült szellemnek kedvez. Sok rokon terület – többek között a pozitív pszichológia, a szociálpszichológia, a személyiség-lélektan és a klinikai pszichológia – kutatásait fogom bemutatni, hogy akinek komoly következményekkel járó fordulópontokkal kell szembenéznie, az bölcsen tudjon választani. Az általam ismertetett tudományterületek tágabb látásmódot biztosítanak – lényegében madártávlatból láttatják az ember egyedi helyzetét –, és segítenek meghaladnunk a várakozásainkat. Azt nem tudom megmondani, ki melyik úton induljon el, de azzal tudok segíteni, hogy biztosítom azokat az eszközöket, amelyekkel ki-ki egészségesebb és megalapozottabb döntéseket hozhat. Tudok segíteni a felkészülésben, vagyis megértetni, hogy miben rejlik valódi boldogság, és miben nem.
KRÍZISEINK
Azok a pillanatok, amikor egy szempillantás alatt megsejtjük, hogy életünk soha nem lesz már olyan, mint volt; amikor ráébredünk valamire; vagy nagy horderejű hírt hallunk – életünk kulcsmozzanatai. Ezekre a pillanatokra sokáig emlékezünk, és gondolataink sokáig körülöttük forognak, emellett alaposan meg kell fontolnunk őket, és reagálnunk kell rájuk. Ez nemcsak azért igaz, mert „nagy” pillanatokról van szó, hanem mert a látszólag a pusztulás felé vezető utak is életünk pozitív változásaihoz vezethetnek. A legújabb kutatások szerint végső soron boldogabbak (és kevésbé szenvednek, traumatizáltak, stresszesek vagy károsultak) azok az emberek, akiket valamilyen rossz dolog (például több negatív esemény vagy az életüket megváltoztató pillanat) ért életükben, mint azok, akik semmilyen nehézséggel nem szembesültek még. Aki már több tartósan lesújtó pillanatot is átélt, az „megedződik”, és felkészültebben várja a további kihívásokat és traumákat, legyenek azok nagyok vagy kicsik. Amellett, hogy ez általánosságban is kedvez a rugalmasságnak, a kutatók kimutatták, hogy ha sikerül meglátnunk életünk nagy próbatételeinek és megrázkódtatásainak értelmét, akkor az segít meghatározni és megszilárdítani az identitásunkat, aminek hatására optimistábban tekintünk a jövőbe, és hatékonyabban küzdünk meg a folyamatos stresszforrásokkal. Végső soron a krízis közben, tehát amikor még nem válnak idültté vagy súlyossá ezek az érzések, rendkívül értékes lehet az olyan negatív érzések megtapasztalása, mint a gyász, az aggodalom és a düh, mivel ezek az érzések a veszélyekre, rossz dolgokra és gondokra irányítják a figyelmünket, melyekre jó ügyelni. Összességében elmondhatjuk, hogy eleinte talán kényelmetlen, sőt fájdalmas lehet meghaladni a boldogságmítoszokkal járó várakozásainkat, de végső soron hozzájárulhatnak fejlődésünkhöz és lelki növekedésünkhöz.
Sok súlyos következménnyel járó fordulópontot felfoghatunk olyan útkereszteződésnek, ahonnan két vagy több úton is elindulhatunk. Hogy miként reagálunk ezekre a pillanatokra – amelyek olyan kritikus pontoknak tűnhetnek, ahonnan már nem lehet visszafordulni –, az részben meghatározza, hogy milyen eredményre jutunk majd. Ha megértjük, hogyan határozzák meg a válaszreakcióinkat a boldogságmítoszok, akkor megnő a valószínűsége annak, hogy bölcsen fogunk reagálni. Sőt ha nem sikerül felfognunk annak a csapdának a jelentőségét, hogy „Akkor leszek boldog, amikor… (lesz párom, munkám, pénzem, gyerekem)”, akkor nagyon rossz döntéseket hozhatunk – például otthagyjuk a tökéletes állásunkat vagy házasságunkat, kárt okozunk a gyerekeinkhez fűződő kapcsolatunkban, elkótyavetyéljük a pénzünket, és megsebezzük az önértékelésünket. Ha pedig kitartunk amellett, hogy „- Nem lehetek boldog, ha… (nincs párom, pénzem, oda a fiatalságom, a sikereim)”, akkor öntudatlanul is egy önmagát beteljesítő jóslatot hozunk létre, amelynek alapján ezek a fordulópontok végül megmérgezik a boldogságunkat, és beszennyezik életünknek azokat az aspektusait is, amelyek még mindig kielégítőek.
A krízisekre adott reakcióink – akár lesütjük a szemünket, amikor fel kellene emelnünk a fejünket, vagy lefagyunk, amikor cselekednünk kellene – adott esetben dominószerűen negatív hatásokat válthatnak ki az egész életünkben. Ezekben a pillanatokban meghatározzuk a jövőnket.
Egyszer volt, hol nem volt, élt egy szegény földműves egy szegény kis faluban. A szomszédai gazdag embernek tartották, mert volt egy lova, amellyel évek óta a földjén dolgozott. Egy napon szeretett lova elcsatangolt. A hír hallatán összefutottak nála a szomszédok, és sajnálkoztak a történetek felett:
Micsoda balszerencse! – hajtogatták.
Talán – felelte a földműves.
Másnap hazajött a lova, és hozott magával hat vadlovat.
Milyen csodálatos! – lelkendeztek a szomszédai.
Talán – felelte a földműves.
Másnap a fia megpróbálta megülni az egyik vadlovat, de az ledobta a hátáról, és a fiúnak eltört a lába. A szomszédok ismét átszaladtak a földműveshez, hogy sajnálkozzanak a szerencsétlensége miatt.
Talán – mondta a földműves.
Másnap toborzótisztek érkeztek a faluba, hogy összeszedjék a fiatalembereket a hadsereg számára. Amikor meglátták, hogy a földműves fia eltörte a lábát, továbbálltak. A szomszédok ismét kifejezték örömüket a földművesnek amiatt, hogy milyen szerencsésen alakulnak a dolgok.
Talán – felelte ismét a földműves.
William Blake „öröm és bú szőtteséről” beszél „Az ártatlanság jövendölései” című versében, amely elegáns és egyszerű összefoglalását nyújtja a fenti kis történet lényegének. Annak a kérdésnek a megválaszolásában is segít, hogy miért olyan javíthatatlanul rosszak a boldogságmítoszok. Esetleg úgy véljük, tudjuk, hogy egy adott fordulópontnál nevetnünk vagy sírnunk kellene, de az az igazság, hogy a pozitív és negatív események gyakran összekeverednek, amitől rendkívül nehézzé válik megjósolni a várható következményeket – ezek pedig dominószerűen terjedhetnek tovább. Hasonlóképpen: ha átgondoljuk, mi volt az utóbbi időkben a legjobb – no és a legrosszabb – dolog, ami velünk történt, akkor ráébredhetünk, hogy a kettő egy és ugyanaz. Lehet, hogy valaki összetörte a szívünket, de azután az egyedüllét megszilárdította az identitásunkat, és így még jobb párt találtunk magunknak. Lehet, hogy elbocsátottak bennünket a rég betöltött állásunkból, de ez kellett ahhoz, hogy valami még izgalmasabbal kezdjünk el foglalkozni. Az is előfordulhat, hogy rengeteg pénzért sikerült eladnunk a cégünket, de ezt a lépést ma már életünk egyik legnagyobb hibájának tartjuk. Összefoglalásképpen kijelenthetjük, hogy legtöbbször nem tudhatjuk előre, hogy mely események változtatják meg az életünket, és hogyan. Előfordul, hogy egy vitathatatlanul pozitív esemény – lottónyeremény, előléptetés, gyerekszületés – indít be egy válságot vagy mély csalódást, mivel a nem eléggé örömteli reakcióink ellentmondanak az arról alkotott elképzeléseinknek, hogy minek kellene örülnünk. Máskor egy szerencsétlenség – a munkánk elvesztése, egy álom szertefoszlása, megválás életünk párjától – nyit utat valami csodálatosnak, részben azért, mert felismerjük, hogy tévesen gondoltuk azt, hogy ez a csapás végérvényesen tönkreteszi az életünket.
Tim Wilson (Virginiai Egyetem) és Dan Gilbert (Harvard Egyetem) professzor elvégzett egy elegáns kísérletsorozatot, amellyel kimutatták, hogy a legnagyobb hibánk annak túlbecsülésében rejlik, hogy milyen sokáig és milyen erősen fog hatni ránk egy adott negatív életesemény (például HIV-vel diagnosztizálnak bennünket, vagy kirúgnak a nagyra tartott állásunkból), és hogy milyen sokáig és milyen intenzív örömmel tölt el bennünket egy adott pozitív életesemény (ha megkapunk egy végleges kinevezést, vagy megkérjük szerelmünk kezét). Nagyszerűen összefoglalja ennek okát egy szerencsesütemény velős mondása: „Az életben semmi sem olyan fontos, mint amilyennek akkor gondolod, amikor gondolkodsz rajta.” Eszerint azért nagyítjuk fel, hogy mekkora hatást fog a boldogságunkra gyakorolni életünk egy adott változása, mert nem látjuk előre, hogy nem fog állandóan azon járni az eszünk.
Amikor például megpróbáljuk megjósolni, mennyire lesújt majd bennünket, ha kihűl a szerelmünk, vagy milyen mennyei-nek érezzük majd, ha elég pénzünk összegyűlik ahhoz, hogy megvegyük a régóta áhított tengerparti házat, akkor kihagyjuk a számításból, hogy napokkal, hetekkel vagy hónapokkal a kérdéses esemény után sok-sok eseményben lesz még részünk, amelyek beárnyékolják az örömünket és tompítják a fájdalmainkat. A mindennapi bosszúságok (például forgalmi dugóba kerülünk, vagy fülünkbe jut egy csípős megjegyzés) és örömök (például összefutunk egy régi barátunkkal) valószínűleg nagy érzelmi kilengéseket okoznak majd, így tompítják a szakítás miatt érzett bánatunkat, vagy mérséklik az új ház miatt érzett örömünket. Két további olyan erő is működik, amelyek egymással összefogva lehetetlenné teszik, hogy előre megsejtsük, hogyan fogunk érezni majd a jövőben. Az első egyszerűen abban áll, hogy képtelenek vagyunk helyesen felmérni annak a fordulópontnak a hatásait, amelyről éppen gondolkodunk. Hogy mást ne mondjak, sokan véljük úgy, hogy tervezett házasságunk romantikus piknikeket jelent majd kettesben, pezsgőzést a kandalló mellett, tetszésünk szerinti gyakoriságú szexuális együttlétet, harmonikus együttműködést az élet nagy döntéseinek meghozatalában, na és egy angyali alvó gyermeket a karjainkban, miközben a párunk felajánlja, hogy ő cseréli a pelenkát. Általában nem képzeljük el előre mindazokat a feszültségeket, hullámhegyeket és hullámvölgyeket, múló szenvedélyeket, ellentéteket, félreértéseket és csalódásokat, amelyek a hosszú szeretet, szerelem velejárói – vagyis mindazokat a dolgokat, amelyek együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a házasság mézeshetei véget érjenek. Ehhez hasonlóan túlságosan borongós képet festünk magunknak mindazokról az élményekről, amelyek szerintünk a munkanélküliséget, a nagy megbánásokat vagy élettárs nélkül maradásunkat kísérik.
Az a második olyan tényező, amely rossz irányba befolyásolja a jóslásainkat, hogy rendszeresen alábecsüljük annak erejét, amit Gilbert és Wilson „pszichés immunrendszerünknek” nevezett. Kiderült, hogy ahogyan testünk védekező sejtjei védenek bennünket a kórokozóktól és a betegségektől, úgy rengeteg alábecsült vagy előre nem látott tudásunk és tehetségünk van – csak néhányat megemlítve: mesterien meg tudjuk magyarázni a kudarcainkat, és fel tudunk nőni a feladatokhoz –, amelyek megvédenek bennünket attól, hogy elbukjunk, amikor stressz ér bennünket, vagy rossz dolgokkal kell szembesülnünk. Az ember egészen rugalmas, és gyorsan bagatellizálja, kimagyarázza vagy kizárja a negatív élményeket, illetve valamilyen pozitív dologgá alakítja át őket. Amikor elképzeljük, hogyan éreznénk magunkat, miután megtudtuk, hogy a munkaidőnket jelentősen megkurtították, akkor nemigen gondolunk arra, hogy a kezdeti csüggedésünket és önmagunkkal kapcsolatos kétségeinket enyhíti majd a jobb erőnlét (mert több időt tudunk az edzőteremben tölteni), a gyerekeinkkel kialakuló szorosabb kapcsolatunk (mert több időnk lesz velük játszótérre járni), az a felismerésünk, hogy igazából soha nem is akartunk ennyit dolgozni (mert az éjszakába nyúló beszélgetések során rájöttünk életünk párjával), valamint az az érzésünk, hogy többek leszünk a nehézség által (mert felismerjük, hogy a negatív esemény olyan pozitívumokat tárt fel bennünk, amelyek létezéséről nem is tudtunk). A világért se értsenek félre: a visszautasítás vagy a munkahelyünk elvesztése folytán érzett nyomorúság nem fog gyönyörré változni, de a vizsgálatok azt mutatják, hogy a lelki kínokat nagy valószínűséggel enyhíteni fogja a pszichés immunrendszerünk.
Megjegyzendő, hogy a pszichés immunrendszer a pozitív események után is működésbe lép. A 2., a 6. és a 8. fejezetben majd részletesen tárgyalni fogom, hogy az embereknek elképesztő képességeik vannak ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak az új kapcsolatokhoz, új munkahelyekhez és az anyagi jóléthez, aminek az az eredménye, hogy az idő múlásával még az ilyen kellemes változások is egyre kevesebb élvezetet okoznak. Ez a „hedonikus adaptációnak”, azaz „a kellemes dolgokhoz való hozzászokásnak” nevezett jelenség fontos témája ennek a könyvnek, mert rettentő módon akadályozza a boldogságunkat az a hajlamunk, hogy csaknem minden pozitív dolgot meg tudunk szokni. Végső soron miért is tartana ki az örömünk és az elégedettségünk, ha már magától értetődik számunkra, hogy új munkánk, új kapcsolatunk, új lakásunk van, és új sikerekben van részünk? Ebben a kérdéskörben bizonyítékokon alapuló javaslatokat fogok megfogalmazni, hogy sikerüljön elkerülnünk vagy meghaladnunk ezt az akadályt, s elérnünk a boldog állapotot és az elégedettséget.
Amellett érvelek, hogy ha megértjük a reakcióink mögött meghúzódó félreértéseket és torzításokat, akkor meg fogjuk érteni azt is, hogy mindegy, milyen tisztának tűnik az előttünk álló út, akkor sem szabad csak egyféleképpen látni, mert nincs egyetlen közvetlen, helyes út sem, ahogyan egy helyzetet sem szabad csak egyféleképpen nézni. Remélem, a könyv elolvasása révén mindenki jobban fogja érteni, hogy merre vezet az ő saját útja. Sok a veszély, és sok mindent kockáztatunk, mert bármelyik utat választjuk is, annak évekig dominószerű hatása lesz az életünkre – és nincs „újratervezés”.
MI FÁN TEREM?
A könyv felénél tartottam, amikor egy szép júniusi napon a nyolcéves gyerekemnek csomagoltam, mert életében először „ott alvós táborba” ment, és óriási megdöbbenésemre rájöttem, hogy terhes vagyok. Rengeteg várakozás, szorongás és reggeli hányinger után 2011. február 12-én megszületett a kislányom, Isabella. Negyvennégy éves voltam akkor, a férjem tízzel idősebb, Isabella testvérei pedig kilenc- és tizenkét évesek. Így esett meg, hogy én magam akkor szembesültem a saját krízisemmel, amikor másokéról írtam. Tökéletesnek tartottam a négyfős családunkat, amelyben volt egy kisfiú és egy kislány, s az ennél nagyobb családok nekem egy kicsit mindig soknak tűntek. Annyi energia és kreativitás kell ahhoz, hogy összehangoljam a munkával és az otthon töltött időmet, hogy biztos voltam benne: a harmadik gyerek – aki a legbiztosabb jele annak, hogy egy nő tartósan kiesik a munkaerőpiacról – mindent a feje tetejére fog állítani, és a végletekig kiélez mindent a család életében.
Tévedtem.
Az élet néha váratlan, érdekes fordulatokat vesz. Egy csecsemő semmivel sem igényel kevesebb odaadást és időt, ha harmadik, mint ha korábban érkezett, és néha nagyon magasra emeli a feszültségszintet, hogy a sokkal nagyobb gyerekeknek egészen más fejlődési mérföldköveket kell maguk mögött hagyniuk. Ám a Tim Wilson és Dan Gilbert érzelmi előrejelző vizsgálataiban részt vevő emberekhez hasonlóan én is alaposan lebecsültem a saját lelki immunrendszerem hatékonyságát: hogy mennyire erőfeszítés-mentesen és gyorsan fogom igazolni ezt a megkésett babát és a nagyobb család jótéteményeit. Ugyanígy nem láttam előre a pozitív változásokat az élet más területein: hogy a nagyobb gyerekeim kézzelfoghatóan fognak tudni segíteni, és érzelmi támaszt nyújtanak, hogy a munkatársaim előzékenyen kímélnek, és így tovább. S természetesen idővel a családom is hozzászokott (hedonikusan adaptálódott), hogy kevesebb időnk van pihenésre; így ma már nagy becsben tartjuk azokat az értékes órákat, amikor egyedül vagy négyszemközt lehetünk. Végül, úgy tűnik, elfelejtettem vagy nem láttam előre, milyen áldás az, amikor egy baba az apró ujjaival megszorítja az enyémet, amikor a testvérei a korukat meghazudtolóan szeretik és gondoskodnak róla, s hogy milyen varázslatosan gyógyító erejű a mosolya vagy az ölelése, amikor valamelyikünk beteg vagy lehangolt. Oly módon növekszik és virul az egész családunk, ahogyan nélküle nem lenne lehetséges.
Röviden: vannak napok, amikor én magam is nyilvánvalóan úgy teszek, ahogyan a könyv jósolja vagy tanácsolja. Hálás vagyok, hogy részletekbe menően tanulmányozhattam az erre vonatkozó kutatásokat, amelyek megkérdőjelezik azokat a hiedelmeinket, hogy mitől igazán boldog és boldogtalan az ember, s lerántják a leplet arról, hogy milyen gyakran vagyunk boldogtalanok; s örülök, hogy rászántam az időt és áttekintettem, melyek a legegészségesebb módjai a krízissel való megbirkózásnak.
Sokan várunk a boldogságra. Szilárdan hiszünk benne, hogy ha most nem is vagyunk ugyan boldogok, majd akkor azok leszünk, ha meglesz a tökéletes munkánk, vagy találkozunk a „nagy ő”-vel, jómódúak leszünk, és lesz egy nagy házunk két gyerekkel – természetesen egy kisfiúval meg egy kislánnyal. Mások viszont azoktól a fordulópontoktól rettegnek, amelyeket biztosan csak nagy szenvedések árán fognak tudni maguk mögött hagyni: ha rosszul házasodnak, vagy egyáltalán nem jut nekik társ, ha elveszítik a munkájukat vagy a pénzüket, ha aggasztó lesz az egészségi állapotuk, ha mély megbánásokkal kell együtt élniük, és ha megöregednek.
Sok kutatás mutatja ki a hibát ezekben az „érzelmi előrejelzésekben” – vagyis a legtöbbünk által vallott boldogságmítoszokban. Az volt a célom ezeken a lapokon, hogy összegezzem ezeket a kutatásokat, és kiemeljem a jelentőségüket az élet egy-egy fordulópontjánál, legyen az a házasságkötéssel, a munkával, a pénzzel, a korosodással, az egészséggel stb. kapcsolatban. Szerettem volna azt is aláhúzni, hogy nem ártalmatlan dolog hinni ezekben a boldogságmítoszokban. Nemcsak arról van szó, hogy a téves hiedelmeink és felfogásaink alakítják krízispontokká az élet előre látható nagy átmeneteit, hanem – ami még rosszabb – hatásukra rossz döntéseket hozunk, és károsítjuk a mentális egészségünket. Ha például meggyőződésünk, hogy egy bizonyos fajta házasságtól, munkától és anyagi jóléttől leszünk boldogok (pedig nem így van), akkor a hedonikus alkalmazkodás félreértése arra sarkallhat bennünket, hogy a teljesen megfelelő házasságot és munkát kidobjuk az ablakon, vagy lemondjunk a földi javainkról, hogy egyszerűsítsük az életünket. Ha arról vagyunk meggyőződve, hogy a válás, az egyedüllét vagy az időskor örök szenvedésre kárhoztat majd minket, akkor azért maradhatunk meg egy rossz házasságban vagy egy rossz partner mellett, esetleg mehetünk el szükségtelenül plasztikai sebészhez, mert nem ismerjük fel a rugalmasság erejét és az egyedüllét vagy az idősödés előnyeit. Az érzelmi jóllétünkre nézve is ugyanilyen károsak a boldogságmítoszok. Ha nem értjük meg, hogy a kríziseink egyetemesek, akkor eluralkodhat rajtunk a depresszió, a szorongás és az alacsony önbecsülés. Még a legrosszabb forgatókönyv – az öngyilkosság – is szóba kerülhet, de csak ha nem tudjuk elképzelni, hogy képesek leszünk túlélni egy veszteséget vagy valaminek a végét, és elveszítjük az életbe vetett hitünket.
Nem győzöm eleget hangsúlyozni, mennyire szerencsétlenek és szükségtelenek a káros következményei annak, ha bedőlünk a boldogságmítoszoknak. Azonnal hagyjuk abba, hogy várakozunk a boldogságra – de attól sem szabad rettegnünk, hogy esetleg boldogtalanok leszünk. Remélem, a mostani tudással felfegyverkezve – mely megmutatja, hol érdemes és hol nem érdemes keresnünk a boldogságot – zökkenőmentes átmenetekké válnak majd az élet nagy fordulópontjai, amelyek nemcsak nem kivételesek, hanem a növekedést szolgálják. Ráadásul, aki felismeri, mi táplálja az egyes krízispontokra adott érzelmi reakciókat, az a könyv tanácsainak megfogadásával haladhat előre: lelassíthatja az alkalmazkodás folyamatát, megbirkózhat a rossz dolgokkal, új célokat tűzhet ki magának, és növekedhet, gyarapodhat.
Mindannyian másképp és egyedi módon éljük át a kríziseket, s könnyen lehet, hogy az én legoptimálisabb döntéseim egyáltalán nem hasonlítanak valaki máséira. Vannak azonban közös elemek azokban a legegészségesebb reakciókban, amelyekkel az ember az ilyen krízisek által kiváltott nagy félelmekre vagy csalódásokra reagál. Mindegyikhez kellenek erőfeszítést igénylő boldogságfokozó stratégiák, amelyek arra sarkallnak bennünket, hogy ugyanúgy fektessünk be energiát az érzelmi életünkbe, ahogyan energiát fektetünk a testünkbe, a pénzkeresésbe vagy a szabadidőnk megteremtésébe. A legszélesebb körben alkalmazható stratégiák újra meg újra felbukkannak a könyv során. Amikor minden más kizárásával valami kellemetlen vagy fájdalmas dologra fókuszálunk, akkor érdemes madártávlatra váltanunk. Ha elárasztanak bennünket bizonyos képek és gondolatok, és átveszik felettünk az irányítást, akkor arra kell törekednünk, hogy valami más felé tereljük a figyelmünket. Végül érdemes lehet mindig megnéznünk a negatív dolgok jó oldalát is, de ezt nagyon kreatívan kell tennünk; továbbá érdemes változatosságot és újdonságokat bevinnünk az életünkbe; s belső, hiteles és rugalmas célokat kitűznünk és követnünk.
Röviden: miután felismertük, mennyire meghatározzák az élet nehézségeire és átmeneteire adott reakcióinkat az arról vallott hiedelmeink, hogy mitől leszünk örökre boldogok és boldogtalanok, készek leszünk eldönteni, mit akarunk tenni annak érdekében, hogy boldogabbak legyünk, gyarapodjunk és növekedjünk – hogy ne egy szempillantás alatt döntsünk el fontos kérdéseket, és ne a megérzéseinkre, hanem az eszünkre hagyatkozzunk. A boldogságmítoszok szétzúzása azt jelenti, hogy nincs varázsszer a boldogsághoz, és nincs biztos út, amely a nyomorúsághoz vezet – az életben semmi sem fokozza annyira az élvezetet vagy vált ki szenvedést, amennyire hisszük.
Ennek az igazságnak a felismerése nemcsak felszabadít minket, erőt ad és tágítja a látóhatárunkat, hanem lehetőséget biztosíthat számunkra, hogy jól válasszunk, és tisztán lássuk a helyzetünket.


A KÖTET ALAPADATAI
Sonja Lyubomirsky: Boldogságmítoszok
Alcímek: Tények és tévhitek
Aminek boldogítania kellene, de nem boldogít
Aminek nem volna szabad örömet okoznia, de mégis örömet okoz
Megjelent: az Ursus Libris kiadásában, 2013.
ISBN 978 963 9718 55 5
304 oldal, 15×22 cm, puhafedeles
Ár: 3500- Ft

Author: Sonja Lyubomirsky

Vélemény, hozzászólás?