Néhány éve, Mikulás előtt autóztam le Szolnokra. Köd volt, esett is valami nem hó. Faluról falura haladtam, nem siettem, morfondíroztam a dolgokon, és Cseh Tamást hallgattam a magnóból. Tetszett. Mindig tetszik. Éppen ott tartottunk, hogy „tíz év múlva ne ez a dal legyen”, amikor a ködből előereszkedett egy rendőrautó. Fékeztem. Mindig fékezek, ha rendőrautót látok, soha se lehet tudni. Ki ne fékezne? Ketten voltak. Egyik férfi, hórihorgas fiatal, hátratolt tányérsapkával, a másik nő, alacsony fekete, nem rendőrkülsejű, inkább háziasszonyféle, mondjuk így az egyszerűség okán, valójában semmi jelentősége, a rendőr hivatalos személy, akárhogy is fest, és akármit is gondolsz, hogy hogyan is élhet, amikor nem rendőr. Mert, ugye, bizonyára van magánjellegű élete neki. Főz, mos, takarít, ha nő, és ha követi a nyugati kultúra ráerőltetett szerepeit, és fát vág, kocsmázik, szereti a focit, ha férfi, és ugyancsak teszi, ami reá nézve előíratott. Amikor egyenruhát húz, akkor rendőr, és gyanítom, amikor nincs rajta egyenruha, akkor is az. Vannak dolgok, amik nem változnak a ruhától, vagy a hiányától.

7th December 1938: Father Christmas hands out presents to children at the Aid And Adoption Society home at Leytonstone. (Photo by Gerry Cranham/Fox Photos/Getty Images)

7th December 1938: Father Christmas hands out presents to children at the Aid And Adoption Society home at Leytonstone. (Photo by Gerry Cranham/Fox Photos/Getty Images)

 

A köd okán zseblámpával jeleztek, félre álltam. Gyorsan végiggondoltam, mit rontottam el és hol. Túl hosszúra nyúlt a lista. Leginkább – gyanúsan – gyorsan hajtottam. Ez lehet. Ez bizony meglehet. Kész voltam váltig tagadni. Bármit kész lettem volna váltig tagadni. Mindaddig, amíg a kérdés el nem hangzik az elhatározás szilárd, utána kissé inog. Meglátjuk.
Megálltam, a motort leállítottam, javában gondolkodtam, azon, hogy kiszállok, állván a hatóság rendelkezésére, mégiscsak, de a férfi – egyébként főtörzsőrmester – az ajtó mellé lépett. Jelezte, húznám le az ablakot, hogy beszélgethessünk. Lehúztam. Úgy vélem, mosolyogni próbáltam, ez általában beválik, de nem vagyok benne biztos, hogy az arcomon a redők valódi mosolyt mímeltek volna.
Jó napot kívánok, közúti ellenőrzés, jogosítványt, forgalmi engedélyt kérem.
Enyhe alföldi tájszólás, itt-ott ellopott mássalhangzók. Tetszett, jobbára magam is ezt beszélem, ha nem figyelek oda. Jogosítvány forgalmi engedély. Összeszedtem a kocsi padlójáról, három próbálkozásra sikerült maradéktalanul átadnom. Gyanús, gondoltam tuti gyanús, én legalábbis gyanakodnék.
A főtörzs elvette az iratokat, és olvasgatni kezdte. Magamra maradtam, kezem tétován a kormányon, időnként megigazítottam a nyakkendőmet. Teltek a percek. Lassan, végtelen lassan. A nyakkendő egyre rosszabbul állt. Igazgattam, nem segített rajta, rajtam sem. A főtörzsőrmester oly elmélyülten tanulmányozta az iratokat, mint aki egy jó könyvbe mélyed, átadván magát az élménynek, ami elrepít a tengeren túl, a hegyeken túl, varázsos világokat és csodás tájakat tár fel, és történeteket emberekről amelyek tanúságosak és megszívlelendőek. Olvasott ottan.
A női rendőr mellette állt. Érdekes, de a rendőrnek, katonának, mint szónak nincs nőnemű értelme, az mindig férfi, csak ha elé vagy mögé teszed, hogy „nő”, akkor lesz nőnemű. A rendőrnő arcán a nyugalom, vagy valami más, a sokat-látott rezignáltság, talán. Rejtve előttük nem marad semmi. Nem ám.
Az irataimmal a kezében a főtörzs – három ezüst csillag a kék váll-lapon egy stráffal –, ellépett az ajtó mellől.
Hajtsa végre, amit mondok.
– Igen.
A kocsi elé állt.
Ország-úti, reflektor, bal index, jobb. Jó.
Én villogtam, meg kapcsolgattam. Hátrament a csomagtartóhoz. A tükörben láttam a kezét. Jobb, bal, fék. Nem tudom megelégedésére szolgált-e, amit látott.
A rendőriskolán az első évben tanítják ezt az arckifejezést, vagy inkább arckifejezéstelenséget. Kifürkészhetetlen. Megdörzsölte a bajsza helyét.
rendőr-őrmesternő, ahogy láttam: egy csillag, stráf –, ott állt a kocsim előtt. Keze fegyvere markolatán. Vagy a csípőjén. Nem könnyű megmondani
Szálljon ki, kérem!
Kész, végem. Bizonyára elütöttem valakit a ködben, valószínűleg százzal a faluban, esetleg rendőrt. Végem. Eszembe idéztem, mikor ittam utoljára szeszt. Nem pont emlékeztem, de talán három napja. Ezt a szonda még tuti kimutatja, ha nem, akkor is be fogom vallani. Most ismét ittam volna.
Nyissa ki a csomagtartót, kérem!
Valahogy kiszálltam. Közelről sem mondanám elegánsnak, inkább másnak mondanám. Volt benne alázat mindenesetre, ahogy emlékszem.
Jött a pótkerék, az elsősegélycsomag, az izzókészlet. Már-már végeztünk, amikor felizzott ismét a hangulat, és sorra következett az elakadás jelző háromszög. Viszonylag hamar megtaláltam, sokat mondok, ha volt négy perc.
Rendben. Nézzük az alvázszámot.
Nézzük. Úgy szemléltük az autómat mintha valami kiállítási darab lenne, vagy vásárlást célozna a szemrevételezés.
Segített, látván, hogy egyedül nem megyek semmire.
A motorházban van.
Az ám, tényleg. Visszaültem. Elsőre megnyomtam a szélvédő mosó gombját, azután az ablaktörlőét. Ezt végignéztük. Az ablaktörlő halk surranásokkal végezte a dolgát, lemosta és le is törölte szépen az ablakot elől. Harmadikra kinyitottam a motorházat. Nem igen tehetek róla, nem ment egyből. Mondjuk, én kocsit is színre veszek. Ez már így van. Gondoltam, ennél gyanúsabb már aligha lehetek. A mellényem, amit azért hordok, hogy valahogy rendben tartsa szétszaladó egykori izomzatomat, még szűkebb lett, a nyakkendőről ne is szóljak. Meglett az alvázszám.
Lecsukhatja!
Lecsuktam, könyékig koszos lettem, és csöndes veríték patakok tűntek el a galléromban.
Várjon itt!
Elindult a rendőrautó felé, a női rendőr végig szó nélkül a kocsi mellett állt. A sajnálat legkisebb szikráját se láttam a szemében. Hát semmi együttérzés? Végem, kész, ez a puskájáért megy és lelövöldöz. A főtörzs visszafordult. A szívem kihagyott két ritmust. Visszajött a kocsihoz, benézett.
Van gyereke?
– Van. Baj?
– Hány gyereke van?
Töredelmes vallomást tettem
Három.
Hümmögött, ismét elindult a járőrautó felé, közben a rádiójába beszélt. Életem gyorsan lepergett lehunyt pilláim alatt, és a három gyerekre gondoltam, akik majd már nagyok lesznek, és nem ismernek meg, amikor ismét a szabad emberek közé lépek.
A főtörzs a kocsija hátsó ülésénél matatott, valamit a kezébe vett, és visszaindult hozzám. A nyitott ablakhoz lépett, én már mindenre elkészülten bátran az arcába néztem. Gondoltam esetleg könyöröghetnék, én jó ember vagyok, és bármit is tettem… tolultak a szavak a számra, amikor megelőzött és három, közepes méretű csokimikulást tolt be az utastérbe.
Kellemes ünnepeket kívánok a Magyar Köztársaság rendőri állománya nevében.
Baritonja barátságosan zengett. A mosoly nem szerepel az állomány felszerelési tárgyai között, neki sem volt. Intett, mehetek. Mentem.
Szolnokig Cseh Tamást hallgattam: „Micsoda útjaim voltak nekem, szólt Désiré…”