Kérlek, ne sírj. Vagy nem is tudom… Anyus, csak nyugalom, az élet ennyire kegyetlen, mit is tehetnénk? – forgolódott tétova tehetetlenséggel a szobában a férje, miután elköszönt a postástól, és becsukta az ajtót. A heverőre, a testes fotelekre, minden szekrényre, horgolt terítőkre, polcokon mosolygó kis porcelánfigurákra rázuhant a csönd, februári fagy kaparászta az ablakot.

Lucian Olteanu
Anyus, ezt el kell fogadni – halkult a férfi hangja, de ő nem akart elfogadni semmit, se a csöndet, se február átkozott hidegét, se a panel mellett elsüvítő szelet, Rémülten nézte a betűket, amiket a távirat papírjára nyomtattak, a kegyetlenül kunkorodó mondatokat – sajnálattal közöljünk, hogy édesanyám, G. Szabó Lászlóné váratlanul elhunyt. Temetése…
De ezt már ki sem tudta olvasni. Mellkasát két ököllel ütötte, verte a döbbenet, tüdejében megszorult a levegő, ujjait vad táncba rángatta az ideg, lábából, karjából halkan, hogy senkit meg ne zavarjon, elköltözött minden erő.
Hagyj most magamra – motyogta, és átkarolta néhai G. Szabó Lászlónét, született Szűcs Teréziát, maga mellé ültette, és egyetlen ráncot sem látott az arcán. A heverőn Terike ült, kisiskolás nővére, és nagykőrösi szülői ház melegéről beszélt hozzá. És beszélt kemény akaratú apjukról, Szűcs Dénes gazdálkodóról, aki mindig hetykén feszített a lovas kocsi bakján, büszkén kiabált rá az út mellől integetőkre: két szép lányomat, Tecát és Icát viszem a földekre, fejünk fölött nevet a Nap, kövér gabonát arasson minden kedves szomszéd, bográcsban fortyog már lebbencsen a víz.
Majd amikor a háború után önként lemondott egész élet alatt összegyűjtött földjeiről, harminchat hold, két hold szőlő, nehogy kuláklistára tegyék, két év alatt lesorvadt arcáról, testéről a hűs, és elköszönni sem tudott, amikor a paplanos ágyban megtalálta Szűcs Dénest a halál.
– No igen, a föld elveszett, a tanya elveszett, a lovakat is elvették, de a háborút átvészeltük, és az urad épségben jött vissza a frontról. Jó állása van, az ÁVÓ is csak kétszer vitte el, de nem verték meg, le sem csukták – beszélt Teri, amikor Ica könnyét nyelve sorolta negyven éve minden bánatát, a gyárudvar forróságát, ahol kánikulás szezonban naponta akár tizennégy órát is kell dolgozni, mert a gyümölcs nem rohadhat a teherautón, és éhes a konzervgyár gyomra, vagyis munkára, munkára emberek! – harsog a művezető. És ebből nincs kiszállás, de remény sincs már – panaszolta Ica, mert kire, ha nem nővérére csorgathatja könnyét: én nem ilyen világban akartam élni. Csak a fiamnak jobb legyen, ezért robotolok – simogatta egy maszatos kölyök haját.
Majd zakatoló mozdony hangjára figyeltek, a vasutat dicsérték, hiszen kenyeret adott Terinek, az urának, az egész családnak. Igen, kenyeret, így mondta Teri, munka helyett szolgálatot említett, nevetéskor eltakarta a száját, mint aki attól fél, elszökik az a kevés öröm, ami egy gazdaságot megroppantó világválságon, ugatós ágyukat, lánctalpon dübörgő tankokat hadrendbe állító háborún, téeszesítésen, forradalmon átgyalogolt magyar asszonynak jár két gyerek, tengernyi gond, ezer hajnali ébredés, ezer álmatlan éjszaka után.
Meghalt. Teri meghalt, egyetlen testvérem sem maradt – állt föl a fotelból Ilonka, hatvanöt éven át koptatott csontjaiban szikrázott a fájdalom.
Talán, ha kétszer érzett életében ilyen kínt. Negyvenötben, amikor a Kárpátalján körberohant a hír: az oroszék lesz Munkács, az oroszoké Ungvár, Beregszász, de még az összes falu is, meneküljön, ki merre bír. És ő vonatra kapaszkodott, a tört ablakú vagonban hajat, ruhát, emlékeket és fekete félelmet borzolt a szél egészen egy ellenőrző pontig. Ott már csak az orosz katona kezét figyelte remegve, hogyan fosztja ki minden csomagjukat, és az arcát, amit kéjes mosoly rajzolt át, amikor észrevette fülében az arany csillogását. Nem értette mit mond, nem értette, hogyan lehet olyan barbár egy ember, hogy kitépje a fülbevalóját, és lassan csorgó vér láttán még röhögjön is.
Nagykőrösre érve Teri vigasztalta.
Mint ahogy ötvenhatban is, amikor tank fordította tornyát a házuk felé, a tetején kinyílt egy ajtó, orosz siheder dugta ki a fejét, és csak nézte a házat, csak nézte az ablakot, ahol az asszony, ahol Ilonka, az anyám állt, kezében tartva engem, a hét hónapos babát, és Istenhez fohászkova melengette a remény – az a katona, a suhancképű orosz nem szól le: lőjetek.
Nem vagy te normális! Ablakhoz állni? Tank elé? Orosz elé? – vágta pofon Teri, amikor erről mesélt, hogy utána együtt sírjanak.
– De hát mi történhetett? Teri olyan erős asszony… – törölte kézfejével a könnyet szeméből, és észre sem vette, hogy már az előszobában botorkál.
Nagyon szép az unokád, hetyke legény lesz belőle, majd meglátod. De te is jobban vigyázhatnál magadra, meddig szívod még azt a büdös bagót? – hallotta Teri hangját. Félegyházi lakás előszobájában ültek, zománcos tálba darabolták a babot. – Tejfölös zöldbableves lesz ebédre, hát istenem, a fiad mindig azt enne, ha nálunk jártok – nevetgélt Teri, a kertben zöldség, répa duzzadt a földben, forró lében ázott a konyhában a paprikáshoz kopasztott csirke.
Gyönyörű koszorút veszünk a temetésre, arany betűvel világítson rajta minden szó – mondta volna apusnak, amikor a konyhához ért. De csak hörgés buggyant ki a száját, fényét veszítette tekintete, és amikor a padlóra zuhant, ujjai kávés poharat markoltak.
– Gyors halál volt, nem szenvedett, ez vigasztalhatja az urat. Talán valami sokk érhette, meg front is van, gyenge volt a néni szíve – mondta apámnak a mentős.
Igen, valami sokk, meg a front – markolta a konyhaszekrényt apus, és a párás panelablakon keresztül a felhőket bámulta. Két ló húzta kocsi döcögött rajtuk, pödrött bajszú parasztember ült a bakon, mögötte meg a két szép Szűcs lány, Teréz és Ilonka énekelte bele örömét a szélbe. Dalukat nevetve tapsolták meg az angyalok.