Olykor elgondolkodom, miért kapom nap mint nap az arcomba: “Éééén (ezt jellemző módon így, elhúzva, hangsúlyozva ejtik ki a delikvensek) pacifista vagyok!” Nos, annak ellenére, hogy türelmetlenségem határtalan, módszeresen, újra és újra megkísérlem a lehetetlent. Próbálom megértetni az értetlenkedőkkel, hogy azok a “firkászok”, fotósok, akik megszállottan rohangásznak hadműveleti területekre, siránkoznak a védelmi minisztériumban, hogy még mindig nem volt elég, és újra meg újra felbukkannak a PRT-ban[1] , az OMLT-nél[2], a MeS-i PX-ben[3] dorbézolnak vagy mindenféle légibázisokon dekkolnak akár napokig arra várva, hogy valami katonai gép fedélzetére felkúszhassanak, szóval ezeknek az embereknek a többsége valójában békés jószág. Tehát azért, mert írnak, fotóznak, forgatnak, nem válnak automatikusan ölőgéppé, egyszemélyes hadsereggé, kamerával, diktafonnal felszerelt terminátorrá és így tovább. 

Hajnal a Camp Marmalban (Mazar-i-Sharif) – Fotó: Veres Viktor


A szóban forgó újságírók szinte mindegyikét jól ismerem, és állítom, én vagyok talán a legharciasabb közöttük. Hozzáteszem, sokat szelídültem az elmúlt években…
A harciasság pedig ugyancsak nem egyenlő a harccal; noha „Tiszteletbeli katona” oklevéllel rendelkezem, és ha megérkezem Camp Pannóniába, rendkívül megtisztelő azt hallani, hogy „De jó, végre itt vagy, te közénk tartozol!”, ám mindezek dacára is közlöm a „pacifista álmélkodókkal”: mégsem vagyok katona, újságíró vagyok! (Persze volt olyan PK is, aki simán így búcsúzott: „Jó, hogy itt voltál, de még jobb, hogy elmész!” – nevetett, de tudom, hogy komolyan mondta, és nem is haragszom rá érte.)
Na, egyszer és mindenkorra, hogy az ultraértetlenkedők szájába rágjam és agyába véssem, íme egy-két didaktikus példa: miután egy meg nem nevezett bankrablóval csináltam interjút, sem rohantam kifosztani a legközelebbi pénzintézetet, és miután két évig tanulmányoztam egy szintén meg nem nevezett előadóművész börtönbeli rezdüléseit, sem jutott eszembe, hogy börtönőr legyek – netán börtöntöltelék. Igaz, hogy a sittesekről írni, illetve őket látni, sőt börtönbe járni, interjúzni közel sem olyan izgalmas, mint például az afganisztáni missziót évek óta szemmel tartani, de hogy mindenki értse: az elhivatottság nem egyenlő az azonosulással!

Zohra Bensemra felvétele

Már csak azért sem, mert úgy képtelen lennék objektív maradni –- így is nehéz, hiszen óhatatlanul barátságok kötődnek, legalábbis őszintén remélem, hogy azokat a katonákat és katonanőket, akikkel évek óta tartjuk a kapcsolatot, a barátaimnak nevezhetem…
Egy érdekes tanmesére bukkantam az interneten: „Missziós alapismeretek kézikönyve” címmel, és azt gondolom, érdemes analizálni a művet.
Mielőtt bárki megvádolna, hogy „undorítóan cinikus” vagyok – egyébként valójában igen –, szóval a fentebb említett dolgozat egyetlen kis részét szeretném elemezni, és konklúzióként tudatni, mi hogyan van valójában, illetve hogyan kellene lennie.

A cikk szerzőjének felvétele

Azt is mondhatnám, hogy ezt a kézikönyvet nyilván a búr háború előtt írták, de mivel láthatóan egyenruhás a szerző, és már csak azért sem bántom. Nem, nem azért, mert elfogult vagyok, sokkal inkább azért, mert nem tért volna ki, és nem így tárgyalta volna a „média és a hadsereg” kapcsolatát az írás, ha nem lett volna számos rossz tapasztalata a szenzációhajhász, rosszindulatú, lekezelő és/vagy etikátlan firkászokkal. (Mert ilyenek is vannak, igen, sajnos vannak.)

Fotókontroll Afganisztánban

Íme néhány dőlt-betűs részlet az „ukázból”:
„Légy profi! – reprezentáld jól a missziót! Válaszaid legyenek rövidek és a tárgyhoz kötődjenek!
Mondanivalód alapja tények legyenek, és pontosítsd a téves információt!
Maradj a saját területeden és szinteden! A saját tapasztalataidról és felelősségedről beszélj! Meséld el a Te történetedet!
Légy őszinte! Nincs semmi rossz abban, ha azt mondod „Nem tudom.”, vagy „Erről nem beszélhetek.” (biztonság!)
Általában, ha korrektül és tisztelettel bánsz a médiával, ők is ugyanígy fognak kezelni Téged!”
Majdnem jó, de ilyen mondatokkal nehéz mellé-nyúlni, hiszen mindegyik közhely, szinte az egész szöveg.

A „válaszaid legyenek rövidek!”, a lehető legnagyobb baromság, olyankor kezd el a firkász hozzákölteni, következtetni, megpróbálni kitalálni, hogy mi van, és annak ritkán jó a vége. Sajnos kevesen vannak/vagyunk, akik addig kérdeznek, amíg képletesen pofán nem rúgnak, úgyhogy azt tényleg tiszta szívből javaslom minden nyilatkozó katonának: ha valamiről nem akar beszélni, vagy nem beszélhet, nyugodtan mondja meg. (Anélkül, hogy név szerint kiemelnék bárkit, a sajtóval való bánásmódból is csillagos ötös jár a “második omlettnek”; velük soha nem volt vita, amiről nem akartak beszélni, nem beszéltek, amit nem akartak, hogy lássak, nem láthattam, ha olyat kérdeztem, amivel túlfeszítettem a húrt, tudtomra adták, de soha nem bántón. „Ez a mi ügyünk” – mondták, mosolyogtak egyet és kész.)

Szögesdrótok között

Sietve megjegyzem, hogy vannak olyan kollégák, akik azzal a nagyon szemét és etikátlan „csak beszélgetünk, mondd el, haver, bátran, ami a szívedet nyomja!” szöveggel nyomulnak még manapság is – na ezekben nem szabad megbízni soha!
„Mit NE tegyél:
Soha ne hazudj egy újságírónak!
Ne találgass! Ne beszélj ’Mi lett volna, ha…?’ kérdésekről!
Ne mondd, hogy nincs hozzáfűzni-valód valamihez (’no comment’)! Ne pánikolj!
Ne használj szaknyelvet és rövidítéseket!
Ne beszélj más nevében!
Kerüld a humoros és az ’igen’ – ’nem’ válaszokat!”
Nem, nem kell feltétlenül kerülni a humoros válaszokat. És ha kell, olykor hazudni is kell. Ezt a katonák tudják a legjobban – sajnos…

Forrás: Reporters Without Borders (RSF)

„Ne pánikolj!” Na, ezt imádom, ez a kedvencem – de nyilván oka van, hogy eleve összefügghet a pánik az újságíró felbukkanásával. Szóval a lényeg, hogy tényleg nem az újságíró az ellenség, feltéve, ha még nem játszotta el a bizalmat. (Mert ilyen is van, ha eszembe jut egy-kettő, azonnal felmegy a vérnyomásom; évek óta felépített kapcsolatokat döntenek romba az isten barmai, és nem a sajátjukat, másokét! Bizonyos nemtelen és primitív „riportokat” a mai napig emlegetnek a katonák, és simán megértem őket…)
A rövidítések, hát igen. Az nem civilnek való, és abban minden benne van, ahogyan Danny de Vito a „Reneszánsz ember” című filmben rácsodálkozik: „Mi van, magánhangzó nincs?!?”

Danny de Vito a “Reneszánsz ember” című filmben

De mégsem olyan egyszerű. Se egyik félnek, se a másiknak. Mert ha röpködnek a rövidítések, normális esetben röpködnek a kérdések is, hogy mi mit jelent. És nem mindegyikre lehet válaszolni ugyebár… Ha egyáltalán bírja cérnával, akit faggatnak..
„Próbálj meg pozitív lenni! Légy udvarias és barátságos!
Ne feledd, hogy mindent rögzít a magnó, amit a riporternek mondasz! Legyél biztos benne, hogy minden, amit mondasz teljesen pontos!
(Lehetőleg) Tudd meg ki az újságíró, melyik médiától érkezett, milyen témában és milyen típusú cikket akar írni!
Amint lehet, tájékoztasd erről a médiatisztet!” 
Ne feledd, hogy mindent rögzít a magnó, amit a riporternek mondasz!” – NE FELEDD, HA NYILATKOZOL, MINDEN ESETBEN MEGKÉRHETED (KÉRD IS MEG) AZ ÚJSÁGÍRÓT, HOGY KÜLDJE ÁT, EL AKAROD OLVASNI, MIELŐTT MEGJELENNE. Ha nem küldi, erre-arra, amarra hivatkozik, nincs net, nem érek rá, és a többi, na akkor kell riadót fújni, de akkor minél hangosabbat!
A diktafon viszont nem az elveszett frigyláda, nincsen mágikus ereje, szóval az, hogy mindent rögzít, inkább nekem, azaz a firkásznak fontos. Aki nyilatkozik, ugyanis bármikor közölheti, hogy dacára annak, ami a szalagon van, nem járul hozzá a közléséhez.
(Szalagon, röhej:)) – mondjuk nekem két kabalám van műveleti területekre, a szalagos magnóm és egy bazi nagy fülbevaló…

A géppuskaállás mellett Humvee-ban – Koszticsák Szilárd pillanatfelvétele

De visszatérve a nyilatkozatokra, azt bárki visszavonhatja, megváltoztathatja – egyszóval nem úgy kell felfogni, mint a Mirandát – a magnót nem használom fel ellened, és nem is használhatom. (Jó, hogy eszembe jutott a Miranda – bűnügyben persze felértékelődik a hangrögzítő, de ez nem ide tartozik.)
Tudd meg ki az újságíró, melyik médiától érkezett” – IGAZÁBÓL EZZEL KELLETT VOLNA KEZDENEM, ugyanis ha a sajtómunkás nem mutatkozik be, illetve nem közli, melyik orgánumtól érkezett, szimplán tahó és szóba sem kell vele állni! 
Ha pedig azt mondja: “szabadúszó”, nem a vízi hulla szinonimáját gyakorolja – vannak, akik nem akarnak semmilyen kötelékhez tartozni, de ettől még remek újságírók!


A CIKKBEN SZEREPLŐ SZAKKIFEJEZÉSEK RÖVIDÍTÉSEINEK MAGYARÁZATA:
[1] OMLT (Operational Mentoring and Liaison Teams) Tanácsadó és Összekötő Csoport, a katonák omlettnek becézték. Valójában magyar-amerikai harcoló alakulat. (Oda többet jártam, mint a békefenntartókhoz.)
[2] PRT (Provincial Reconstruction Team) Békefenntartó, magyarul a Tartományi Újjáépítési Csoport
[3] PX: a katonai bázisok területén található bolt, ahol mindenféle katonai felszerelés, málhazsák, bakancs, felvarró kapható.