Szécsi Noémi: Egyformák vagytok (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2018). – A címben szereplő mondatot a regény főszereplőjének mondják, és ezzel ki is van jelölve a tér, amelyben a mű mozogni fog. Az író általában olyan életvilághoz nyúl, amelyet ismer, vagy vágyik ismerni.

Szécsi Noémi portréfelvételét Dobos Tamás készítette.

Nehéz feladat, hogy a szerző a létezés egyedi tapasztalatát kiterjessze a regénytér minden pontjára, mert a regényvilágnak rejtetten, de mindent magába kell foglalni, hogy a fikció többet jelentsen önmagánál, és ne zárványként működjön.

Az Egyformák vagytok két behatárolhatóan urbánus szellemű nő regénye, egy három részre tagolt coming of age regény. Az első és harmadik részben Emília (Em), a második részben, Elza nézőpontja jelenik meg egyes szám első személyben. A két nő kamaszkora óta (vagy még előbb) ismeri egymást, Emília két évvel idősebb, még történészhallgató, amikor segít Elzának felkészülni a jogi egyetemre. Életük több ponton összekapcsolódik, bár személyiségük eltér egymástól, társadalmi pozíciójuk azonos, mind a ketten a középosztály felső, intellektuális rétegéhez tartoznak, ami többek között azt jelenti, mindkettőnek van pénze pszichiáterre. Emília művelődéstörténész és egyetemi oktató, a megesett nők és törvénytelen gyermekek társadalmi státuszát kutatja, saját lányát is egyik kutatott alanyáról nevezi el. Elza egy könyvkiadó cég jogász-asszisztense, lazább, kozmopolita karakter, őshonos lelőhelye a kocsmai bárpult. Szeretők, férjek, munkatársak, és családtagok bonyolítják a két nő életét, ahogy lenni szokott.
Elzát egyébként közvetlenül a nemi érést követően erőnek erejével tanították meg odahaza főzni, akárcsak engem, mintha onnantól minden elvesztegetett perc drága lenne: ha ezt nem tudod, hogyan lesz belőled jó feleség?” (45.)

A regénytér kiinduló pontja egy lakáséttermi happening és egy filmforgatási projekt perifériája, ahol virtuálisan és valóságosan vannak összeeresztve azok a szereplők, akik később újra felbukkannak, hogy ezek a civilizált nagyvadak és jelentéktelen aprójószágok reprezentálhassák a milleniális fővárosi elitet, ami inkább a ruházat, a gazdagság és a státusz hordozója, mintsem az exkluzív szellemiség vagy a humanista ethosz inkubátora.
Először pofázás, aztán zabálás, majd piálás, végül dugás – sorolta Elza az ujjait nyitogatva a mai este programját. Tudom, hogy te egyiket sem szoktad, és ma én is csak az első kettőig megyek el…” (24.)

Szécsi Noémi könyvének címe ‒ Egyformák vagytok ‒ a társadalmi szektort, az emberi lét behatároltságában való osztozást, a zsidó származásban való eredetet, de különösen a női lét sajátos tapasztalatába való közös bezártságot sejteti. Nyelvi szinten erre a tulajdonnevek játszanak rá, a két nő neve hasonlít egymásra, ahogyan a fontosabb férfiszereplők neve is (Ervin/Ernő). A regényben kétszer hangzik el a címmondat (másodjára létigei variációval), és mind a két kijelentés tárgyiasító, öntudatlanul is alanyi szintről dologi szintre degradálja a nőket, de mintha minden más szereplő is ezen dolgozna a könyvben.

Olyan formát alkot Szécsi, melyben az időrend és a cselekményszálak összekuszálódnak, jelen idő és flashback váltogatják egymást. Ezzel a narratív duállal a szerző feltehetően az én-elbeszélés mélységet akarja jelezni. A gubancos életrajzi adalékok a késleltetés és a mozaikszerűség miatt csak az olvasó roppant figyelme által lesznek menet közben összefésülve, de ez csak akkor szerencsés, ha a szövegnek van világos dramaturgiai íve. A ki kicsoda kérdése is állandóan ott lebeg az olvasóban; egy könyv elején odavetett becenév a könyv közepén már nem nagyon lesz ismerős. A két főszereplő lejtmenetes, epizódokból összerakott történetének azonban drámai íve van, mind a két nő az érzelmi és identitásdeficittől végül eljut önmagáig.
A főszereplők belső világa kevés lírai lebegéssel van megírva, Emília ügynöklistákról, egyetemi belharcokról, beauty projekt feladásokról, vagy Bárdy Mädy Budapest környéki kertjéről értekezik. Elza inkább öntudatos, a férfi – nő viszony manipulatív mivoltát teszi nyílt párbeszéddé, ki is veszi saját részét ebből a játékból, és annyi egyenruhát próbál fel a létezés jelmeztárából, amennyit csak lehet, és főleg, mindig maga dönti el, beszáll-e a játékba.

Szécsi Noémi regénye mintha Berzsenyi Dániel Közelítő tél című elégiájának tovább-írása lenne, egy herstory, ahol a szubjektumpozíciót két nő foglalja el, akik az idő múlásával néznek farkasszemet, történetüket pedig a veszteség keretezi. A regény központi motívuma ugyanis a felbomlás, az enyészet létfilozófiai konfliktusa; az idő csak a természetben és a történelemben értelmezhető körkörösnek, az egyedi ember élete egyirányú, idővel végérvényesen elmúlik, ezért a regényben nincs is olyan konfliktus, ami eltűnhetne a cselekményvilágból. „Először is: elkezdtél öregedni. Felhúzódott az ínyed, kék árnyak mutatják a szuvasodó fogakat. Van két ránc a szemöldökeid között, ami csak pár éve jelent meg, de egyre mélyül (…) Ha jó az idő, és lengébben öltözöl, látom, milyen löttyedt a karodon és a combodon a bőr.” (216.)
Az enyészet konkrét formát kap a női testre reflektáló beszéddel, a végső apokalipszist viszont az jelenti, ha egy nő szarul néz ki. „Néha belegondol, mi lesz, ha ezt a külsőt éppúgy elveszíti, mint az összes többi, magára öltött szépséget, és egészen egyszerűen visszavedlik töredezett, félhosszú hajú, szürke szemű és sápadt budapesti nővé, aki turkálós nyári ruhában utazik a hetes buszon, pattanás van a vállán, izzad a negyven fokban, a levegőben szálló finom por pedig eltömíti a pórusait.” (230.) A testi szépség elvesztése identitásválsághoz vezet Emíliánál, tudja, az öregedő női test már nem lehet a férfi vágy titokzatos tárgya. A férfi tekintetet elsajátító, szorongó nők részekre bontott testéről van szó, melyek csak limitált ideig gyakorolnak szexuális vonzerőt. A női test instrumentalizált, a férfi viszont intellektusként jelenik meg a regényben, férfiasan következetes, csillogó logikája van és mindig gúnyos, tolerálható imposztor, és nincs annál nagyobb bűne, hogy a libidója fiatal lányokra fixálódott. Emília rendre más nőkre vetíti saját öngyűlölő szorongását. „Nekem pedig megrebbent a szívem, hogy olyan szép és fiatal vagyok, hogy a társaságomban még svarcgelb spiclijelentést olvasni is élvezetes. Szántam az öregedő nőket.” (52.)
Az enyészet kissé didaktikus motívuma Emília foglalkozásában is megjelenik; ő a történelem médiuma. Involváltsága, és érzéki történelemfelfogása mintha saját transzgenerációs traumájára lenne gyógyír. „Lehetőleg mindenki őrizze meg a higgadtságát, hiszen történészek vagyunk, gondoltam a magam méltóságteljes nyugalmában, mikor az őket amúgy decensen takaró adathalmaz mögött villanásnyira megláttam az isonzói sárban elvérző dédapám rángását, a marhavagon ajtajának becsapódása előtt a bevagonírozott dédnagymama értetlen arckifejezését, a Donnál elfagyott lábú nagypapa utolsó perceiben felakadó szemét vagy a polgári élet szétbombázott romjai között heverő végtagokat.” (105.)
A regényvilágban megjelenő kertmotívum számtalan kulturális kontextust olvaszt magába, és újabb jelentésréteggel ruházza fel a szöveget; a kert egyszerre természeti és kulturális alapkép, nemcsak az enyészet foglalata, egy alakulás metafora is. (Tillmann J. A.).

Bárdy Mädy a kutatást segítő informátor olyan, mint a múlt tetemeivel és tárgyaival együtt felbomlott, formátlan kert, olyan, mint az 1930-as évek dzsentri középosztálya, idegrendszerében hordozza a múlt degenerációját. Ugyanakkor a kert a kétségbeesés elől menekülő ember menedéke is, Emília kutatómunkájának nyugvópontját is jelenti majd.
Az emancipált olvasót érdekelheti, mi lehet e szimulákrumvilág mögött. A két nőnek például milyen a világnézete, hisznek-e Istenben, milyen a politikai attitűdjük, baloldaliak, jobboldaliak, netán liberális nézeteket vallanak? Az is érdekli, tudatosan jeleníti-e meg a szerző, mint a kijelentések forrása a társadalmi nemek reprezentációját a könyvében, ha már a gyöngyöző felső középosztályról van szó.

Az Egyformák vagytok trendérzékeny regény, legnagyobb erénye a láthatóvá tétel. Nő ír nőkről, akik nem csak férfiakról tudnak beszélgetni egymással, és inkább urai a helyzetnek, mint áldozatok, de azért ha valaki találkozna velük, mondja el, amit Heller Ágnes mondott: a nők inkább arra figyelnek, milyen a férfiak világhoz való viszonya, ahelyett, hogy a hozzájuk való viszonyra figyelnének. A regény társadalomkritikus hangja azonban nem elég erős, hiába jelenik meg benne néhány sajátos női tapasztalat és reflexió, ez a két nő okkal sem lázad, pláne ok nélkül. Elza megértése mélyebb, mint Emíliáé, ő mondja ki az összegző értékelést is a végén. „Nincs erőnk, hogy minimalizáljuk a veszteségeinket. Inkább mindent veszni hagyunk.” (211.)

A kiutat a szexuális diverzitásban véli megtalálni, de a gyanakvó olvasó ennek a másságnak önmagában való fetisisztikus felmutatását kevésbé érzi hitelesnek. A két én-elbeszélés mimetikus flaszternyelve nem harsány, hanem vibráló és szubjektív. Képekben gazdag hasonlatok, néhol modorosan túlírt mondatok, de a többi oké.

(A fenti írás eredeti forráshelye:  a Hermaion Irodalmi Társaság által évente hatszor megjelentett Ambroozia irodalmi folyóirat kilencedik évfolyamának 2019/2.  száma. Hivatalosan engedélyezett másodközlés. A Szerk.)