Az elmúlt közel huszonöt évben a nyomtatott sajtó szervezeti felépítése, tartalmi és szakmai eszmerendszere semmit sem változott Magyarországon. Illetve, ha történt is változás vagy elmozdulás az nem feltétlenül említhető pozitívumként. És, hogy mi ennek az oka? A válaszok egyrészről a hagyományelvűségben gyökereznek, másrészt pedig egyfajta minőségi, majdhogynem szellemi leépülés indukciójaként tekinthetünk a negatív korrelációra.

A Gyöngyös Város Televízió stábja, munka közben

A hagyományok, mint egyfajta béklyók kötik röghöz a nyomtatott tendenciákat és azok iparosait. Mind technikailag, mind szervezetileg feudális viszonyrendszerek határozzák meg a sajtó működését. Ennek következtében viszonylagos, vagy konkrétan nehézkes működés jellemzi az orgánumokat. A politikai gondolkodás. a politikai célok és a maga a politikai kommunikáció rendszere már egyfajta előszűrőnek tekinthető, amely meghatározza a tartalmak kimeneti feszültségét, fesztelenségét. Ennek tudatában és következtében a hírérték, mint olyan devalválódhat és az esetek többségében valóban csökken is. Persze az egy alaptendencia, hogy a médiumok előszeretettel bújnak el a függetlenség álcája mögé és ezzel együtt előszeretettel hangoztatják azt, hogy az ő profiljukba nem fér bele egy adott téma kibontása, feldolgozása. Ezzel persze semmi probléma sincsen, a gondok csak akkor jelennek meg, ha egy viszonylag kényesebbnek vélt kérdés kapcsán magyarázkodni kényszerülnek. A jobb és baloldali médiumok harca szinte szétfeszíti a mediatikus teret. Jó példa erre az az eset, amely 2001-ben Kaposváron történt. Egy szokványos sajtótájékoztatóra kapott meghívót a város összes prominens médiuma. Kuncze Gábor tartott kampánykörutat és erről lehetett kinek-kinek a saját szájíze szerint tájékoztatni. A város televíziója , a Kapos Televízió is jelen volt az eseményen, egy rövid nyilatkozat felvétele is megtörtént, ám az esti híradóba mégsem kellett az anyag, hiszen addigra befutottak más, „hírértékesebb” témák. Másnap a megyei napilap cikket közölt, amelyben arról tájékoztatta olvasóit, hogy a fent említett televízió főszerkesztője a reggeli „lapindító”értekezletén látványosan hajította a papírkosárba az SZDSZ pártelnökének sajtómeghívóját, ezzel alátámasztva az egyoldalú és elfogult tájékoztatás létét. Mit tesz ilyenkor egy erős médium? Nyilván nem foglalkozik az üggyel, hiszen a már említett és oly sokat citált sajtószabadság okán, meghatározhatja azt, mit tekint hírértéknek, fontossági sorrendek mentén történő szerkesztési elvek alapján alakítja tartalmait. Kaposváron nem ez történt, önigazolás végett az esti híradó vágatlanul adta le a Kuncze Gáborral készült anyagot. Az eset nem egyedi. 2013-ban a Sanoma Zrt. igazgatója került célkeresztbe egy hasonló hozzáállás kapcsán, persze a játszma ebben az esetben sokkal nagyobb téten folyt. „Ameddig Szabó György nem cáfolja egyértelműen azt a hírt, hogy kormányellenes összefogásra buzdította a magyar médiapiac egyes szereplőit, a Sanoma által kiadott nyomtatott és elektronikus magazinoktól az emberek a legcsekélyebb mértékben sem várhatják az objektív tájékoztatást, hiszen ezek a termékek olyan ember kezében vannak, aki a bukott baloldal egyik legelkötelezettebb szolgája” – írja közleményében Zsigó Róbert. ((Zsigó Róbert a Fidesz szóvivője))

A Magyar Nemzet július 25-én cikket közölt arról – a szerző nevének feltüntetése nélkül –, hogy a „médiamogulok titkos tervet szőttek a kormány ellen”. Az írás szerint egy budai étteremben lezajlott júniusi médiapiaci találkozón a Nők Lapját is kiadó Sanoma Zrt., illetve az RTL Klub vezetője felszólította a reklámozókat, hogy ne helyezzenek el hirdetéseket a jobboldali médiumokban, illetve a média „részesítse előnyben a kabinetet érintő negatív híreket”.((Forrás: http://hvg.hu/itthon/20130809_Ujra_tamadja_a_Sanomavezert_a_Fidesz))

A Sanoma botrány is hasonló analógiára épül, mint a hozzá viszonyítottan csekélynek tűnő provinciális példa. De alátámasztja annak a jelenségnek a létezését, miszerint minden politikai oldalhoz tartozó médium igyekszik a saját erejét kulminálva küzdeni. És ezt a küzdelmet szentebb célnak tekintik, mint a legfőbb alapelvet, az objektivitást és a kiegyensúlyozott tájékoztatást.

A SZABAD SAJTÓ KRÍZISE
A médiatörvények elemzése kapcsán, már megfigyelhető volt az, hogy mind a szakma, mind pedig a politikai érdekek csörtéje egy farkába harapó kígyó látszatát keltették és keltik ma is. A sajtószabadságot kivont kardal óvók csak azt felejtik el, hogy a fennkölt és zengzetes szózatok nem elegendőek ennek a témakörnek a racionális és objektív elemzéséhez. Talán József Attila Irgalom és Gyönyörűt láttam című verseinek a sorai fogalmazzák meg legmarkánsabban ezt a problematikát, illetve jó kiinduló pontot adhatnak egy eszmefuttatáshoz. „Mit oltalmaztunk, nincs jelen, azt most már támadóink védik. Elejtem képzelt fegyverem, mit kovácsoltam harminc évig.”
***
„Fegyvert ragadni gyengeség: megöl az ellenség és megver s elszáll rólam a kedves ég. Jogállamban a pénz a fegyver. A hadviselés itt ma más. A hős a kardot ki se rántja. Bankó a bombarobbanás s mint fillér, száll szét a szilánkja.”((József Attila: Gyönyörűt láttam, 1937))A politikai kommunikáció megannyi helyzetben válik demagóggá a sajtószabadság kérdésének boncasztala mellett. Az érzelmekre és az előítéletekre való hatás nélkülözi a sorok között megbúvó tények, tényszerűségek és hatásmechanizmusok kapcsolatrendszerének a vizsgálatát.  Egyáltalán mitől lesz szabad a sajtó? És a sajtó valóban akarja a nagybetűs szabadságot? Mert ugye a szabadság nem egyenlő a szabadossággal, mégis némelyek ez utóbbi fogalomra alapoznak és ennek mentén próbálnak bizonyságot tenni, vagy mutatni.Az első és számomra legmarkánsabb kiindulási pont az eszmeiség mellett az, hogy csak egy stabil tőkével rendelkező orgánum képes független maradni, hiszen nincsen rákényszerítve arra, hogy az anyagi biztonság megteremtése miatt szerviens szerepre törjön. Ám a logikai csavar és a buktató ekkor is fennáll, hiszen mindenkinek – legyen szó személyről vagy vállalatról – szüksége van identitásra és ezt az önazonosságot hitbéli kérdések határozzák meg.((Mint ahogyan egészen az egyházi és az állami hatalom szegregációjának pillanatáig a vallás volt a legfőbb identitásképző, addig az új viszonyrendszerek kialakulásával másfajta hitbéli normák is előtérbe kerültek. Így elmondható az, hogy a modern kor pártjai is hiten alapulnak, amelyek működése néha ellentmond a racionalitásnak.))

Tehát egyből szembesülünk azzal a ténnyel, hogy nem elég az anyagi függetlenség megléte, hiszen ehhez is társul egy ideológiai elkötelezettség. Nevezhetjük akár vallási , akár politikai alapokon nyugvónak is azt a filozófiát, ami mentén egy médium kialakítja a saját szellemi arculatát. És itt csatlakozik be a szabad akarat kérdése. A mediatizációban résztvevő minden félnek adott a választás lehetősége, hogy kihez akar tartozni és milyen érdekeket kíván képviselni. Másfelől, ahogyan Kerényi Imre fogalmaz: „Magyarországon a választási eredményeknek megfelelő médiaegyensúly törvényes megteremtése elodázhatatlan feladat.”((Kerényi Imre: Médiaegyensúly, 2002)). Ezen kijelentés kapcsán érdemes megjegyezni azt, hogy a jelenleg hatalmon lévő, kétharmados parlamenti többséggel rendelkező jobboldali kormányzat valóban meg tudta valósítani azt, hogy saját kényére-kedvére alakítsa a médiatörvényt. Az előző ciklusok kormányai viszont ezen többség hiányában csak erősen konszenzusos, vagy elnagyolt törvényben tudta csak szabályozni a médiumokat. A tulajdonképpeni gazdasági legitimalizáció mellett, amely 1996-ban törvényesítettek és így törvényesen is megjelenhetett a kereskedelmi oldal is a médiában.((Mint az ismeretes, a kereskedelmi és közszolgálati média szegregációja előtt is léteztek hibrid megoldások, amely a piaci feltételeket kihasználva kereskedelmi tevékenységeket is lehetővé tették az elektronikus sajtó számára.)) 2011-re viszont a gazdasági érdekek mellett a politikai érdekek dominanciája is előtérbe került a médiatörvényben. Továbbra is fennáll a kérdés, hogy a sajtó szereplői mennyiben akarnak egyáltalán függetlenek lenni és valójában miben áll ez a függetlenség? Nyilvánvalóan kényelmesebb kimondani azt, hogy a törvényen kívüliség jobb megoldás. Itt persze nem a szabályozatlanság hiányára gondolok, hanem arra, hogy egy nyíltan és vitathatatlanul kétharmados többséggel rendelkező parlamenti párt egyetlen törvényalkotó attitűdje sem kerülheti ki azt a vádat, hogy minden megnyilvánulásával és jogalkotó aktusával csupán önös érdekből cselekszik. Amennyiben egy baloldali párt lenne túlsúlyban, neki is meg kéne küzdenie ezekkel a vádakkal, – mint ahogy meg is küzdött korábbi hatalmi pozíciójában – csak éppen ennyire markánsan nem tudta uralni korábban egyik politikai szféra sem a törvényhozást. Az már más kérdés, hogy a politikai érdekek és a szakmaiság mennyire vannak összhangban egymással.

KIHEZ SZÓLNAK A HELYI MÉDIUMOK?
Magyarország, mint az egyre jobban látszik az EU-csatlakozás óta eltelt közel tíz évében a Statisztikai Célú Területi Egységek Nómenklatúrája (NUTS) alapján nem igazán hatékonyan került felosztásra. Nem a hét egység létjogosultsága vitatható, hanem az, hogy a megyéken túlmutató egységek koherenciája nem jött létre minden területen, így a regionális mediatizáció kezdeti formái sem tudtak jelentősen továbbfejlődni. Ezen törekvések vagy megtorpantak, vagy teljesen elhaltak. Mint arra korábban a vidéki napilapok tartalmi elemzése során már utaltam, a megyék közti híráramlás csak jelzőiben idomul a regionális törekvésekhez (regionalizmus, regionalizáció). Ameddig a közigazgatásban és helyi politikai színtereken megvalósíthatóak az alulról és felülről építkező folyamatok addik a média, mintha teljesen elzárkózna ettől.

OKOK ÉS OKOZATOK
A vidéki napilapok elkényelmesedtek, ellustultak. a rendszerváltás gazdasági-piaci szerkezetváltása, morális attitűdváltása nem hatott rájuk, nem kellett részt venniük az országban szinte minden társadalmi szegmensre kiható folyamatokban. A hazai nyilvánosság is szerkezetváltozáson ment ugyan keresztül, amihez a sajtó nagyban asszisztált, de valójában az általuk képviselt küzdelem igaztalan volt. Elegendőnek bizonyult a porond szerep ahhoz, hogy ők, mint közvetítő közegek jelen legyenek, határozottan és megkerülhetetlenül, ezzel erősítve az érzetet, miszerint fontosak. Ám valós empátiát nem kellett mutatniuk egyetlen hasonló gazdasági szereplő felé sem, sőt az állampolgárok felé gyakorolt gesztusaik sem azt tükrözték, hogy voltaképpen együtt éreznének, vagy katalizátorként segítenék a helyi érdekek megvalósítását. Megörökölt előfizetőikért nem kellett harcolniuk. A nagy számok törvénye alapján az olvasói veszteség elhanyagolhatónak mondható volt. A hiba viszont abban rejlik, hogy ezek a sajtóorgánumok a kiöregedő lakosságra alapoznak a mai napig. A fiatal friss szellemiség hiányzik belőlük, még ha teret is kapnak a szakma „nagy öregei” mellett a fiatalok, ők nem képesek bevonzani saját generációjukat, mivel a megjelenő tartalmak nem a fiatalokhoz igazodnak. A másik zsákutca, hogy a profit növelése érdekében a tartalmi szempontok mit sem változtak, sőt egyre jellegtelenebb, műfajilag mára viszonylag szűk skálán mozgó írások jelennek meg a helyi napilapok többségében((Csupán a nagy országos napilapok képesek a vidékiektől eltérő tartalomszolgáltatásra.)) Mivel a nagyobb horderejű és terjedelmű műfajok (riport, portré, interjú) helyett a rendelkezésre álló teret a reklámoknak szentelik. Az irodalmi műfajok is kiveszőben vannak, csak elvétve találkozhatunk igényes publicisztikákkal. Ennek kapcsán az indok roppant primitív: „– Úgy kell írni, hogy falun a Rozi néni is megértse!” Sok esetben a helyi politika már nem támaszkodhat a megyei , városi médiumokra. Vagy azért, mert más a politikai beállítódásuk, vagy azért, mert a vélt vagy valós olvasottság, nézettség reményében inkább várnak ugrásra készen a botránygyanús eseményekre, mint a helyi társadalmat előmozdító mechanizmusokra. Néha persze megjelenik egy-egy látszólag társadalmi célú tájékoztatás, ám ha jobban megvizsgáljuk ezeket, akkor nem többek ezek „fizetett hirdetéseknél”. Hasonló cipőben járnak a helyi televíziók is. Ők sem tudják megragadni a fiatalabb korosztályt. Valamikor az átlag fogyasztót a 18-49 éves érettségizett nő jelentette. A reklámok is nekik szóltak, hiszen ők voltak otthon, az ő feladatuk volt a hagyományos családmodell működési feltételeinek zökkenőmentes lebonyolítása. Mára viszont a divatosan szinglinek nevezett facér lét preferálása tűnik gazdasági szempontból hasznosabbnak ((Oliviero Toscani, Reklám te mosolygó hulla című könyvében is kitér a fogyasztási szokások változására. Művéből kiderül, hogy a birtoklási vágy akkor tud még nagyobb intenzitással kapcsolódni a piaci folyamatokhoz, ha nem csupán egyet vesz valaki a termékből. A legtöbb esetben a tartós fogyasztási cikkekből családonként egy darab is elegendő, ám ha valaki minél hosszabb ideig választja az „egyedüllétet”, akkor ennek tükrében többet is fog fogyasztani. Sőt még a nagypolitikai megnyilvánulások is az önös érdekek felszínre törését erősítik.)).

Az ilyen berendezkedés viszont távol áll attól, hogy hagyományos hírforrásokra támaszkodjon. Valójában még televíziót sem néznek, a megszokott formában, sőt az információs társadalom generálta hírcsatornák hagyományait is semmibe veszik.

MEDDIG TARTHATÓ FENN A MEGSZOKÁS?
Valóban fenn kell tartani a megszokást, miért nem képesek rugalmasan változtatni szokásaikon a különböző médiumok. Az infotainment és az entertainment ugyan elválik egymástól, de miért nem lehetne egy hírműsor, vagy hírcsatorna (mondjuk egy internetes portál) is szórakoztató. A kilencvenes évek végén a BBC hírszerkesztési elveit próbálták meg meghonosítani a helyi és az országos médiumokban. Jól hangzó klisékbe tömörítve mindazt, ami valójában nem is volt akkora újdonság, csak azok számára, akik még sosem mélyedtek bele a lényeglátás ilyetén viszonyrendszerébe. Azóta eltelt több mint tíz év és a feldolgozás valamint a tálalás mit sem változott lokális szinten. Mivel a nézőszám nem növekedett, és a témák helyi szinten nem tudnak annyira bulvárosak és annyira kimeríthetetlenek lenni, mint egy országos kereskedelmi médiumban, éppen ezért a helyi televíziók és lapok ha nem változtatnak a hozzáállásukon, akkor pár éven belül nem is lesz értelme fenntartani ezeket. Valamiért a helyi orgánumok kényszeresen próbálnak megfelelni az országos sugárzású nagy testvéreknek. Ezzel csak azt érik el, hogy szakmailag inkább megmosolyogni valóbbnak tűnnek, mintsem hitelesnek.

Jelenleg a megoldás az lehetne, ha nem csupán krónikus lefolyású változtatásokat tudnának eszközölni a lokális médiában, hanem a technikai feltételek és az igények változását szem előtt tartva haladnának a korral. A helyi politika még mindig csak saját szócsövének tekinti az általa hibrid rendszerben működtetett elektronikus sajtót. Azok pedig valóban nem is próbálják tágítani oldásokra sem nyitottak. A web3 korában már nem is lenne kérdéses az, hogy valami lendületes a fiatalságot is érdeklő produktummal álljanak elő. E helyett tényleg csak saját maguk klónozása marad, mivel nem képesek belátni azt a tényt, hogy a világháló működése teljesen eltér a nyomtatott sajtó világától. Sőt azt is be kell vallanunk. A helyi médiumok hűek nevükhöz. Maradnak, helyiek, szemernyit sem érdekli őket a regionalizmus és regionalitás. Mint arra már utaltam a NUTS rendszer kapcsán, Magyarország méreténél fogva  a mediatikus színtéren tulajdonképpen az országos sugárzású adók tudják megvalósítani azt a modellt, ami működésében legközelebb állna ahhoz, amilyennek egy regionális tájékoztatásnak lennie kéne. Véleményem szerint markáns regionális identitás kialakításáról addig nem tudunk beszélni, ameddig a társadalom és a társadalomra hatást gyakorló mechanizmusok és azok mozgatói is mentesek ezektől a törekvésektől.

A TÁRSADALMI FELELŐSSÉGVÁLLALÁS –, MINT EGYFAJTA ROSSZ
A médiaelméleti, műfajismereti alapokról szóló tankönyvek még mindig felsőbbrendűen állnak a médiához. Sajnos még mindig tartják magukat a szakmában azok a közhelyes frázisok, miszerint: „Amiről nem írnak az újságok, az nincs is!”, „Nem a világ irányítja a médiát, hanem a média a világot!” Lesarkítva és kellő demagógiával valóban elhihetjük, illetve elhitethetik velünk, hogy ez igaz. Éppen ezért működik valójában minden kissé nehézkesen sajtóberkekben. A gyors reagálás és a kiegyensúlyozott tájékoztatás mindig csak a jól tematizált, nagy visszhangot keltő események kapcsán mutatkozik meg. A már hiányolt rugalmasság és nyitottság hiánya csak tovább erősíti azt az érzetet, miszerint a média egyfajta elefántcsont-toronyba zárt öreg tudós látszatát kelti. Valójában a médiát egy nagyvilági ficsúrhoz kéne hasonlítanunk, aki semmitől sem retten vissza, s talán némely szituációban túlzottan szerencse fiának tűnik. A két megállapítás szembenállása miatt egyik oldalról jogos felvetés lehet a társadalmi felelősségvállalás kérdésköre, hiszen az első jellemzés alapján minden jel arra utal, hogy a médiának ez elidegeníthetetlen feladata. Persze nem a már oly sokszor citált majomszeretet analógiájára épülő túlzott, néhol teátrális viszonyrendszerre kéne alapoznunk, hanem arra, hogy a médiának valós problémákkal kéne foglalkoznia és elő kéne segítenie azok megoldásait. Sajnos az esetek többségében éppen a politikai érdekek szembenállása hozza létre azokat a viszonyrendszereket, amelyek egyes eseményeket okok-okozatok láncolatába fon. A fogyasztók pedig el is hiszik, a miértek és hogyanok kapcsolatait, sőt továbbgörgetve egyre nagyobb lavinát zúdítanak másokra és önmagukra. A második esetben, pedig megjelenik a – Miért is kéne nekünk ilyen dolgokkal foglalkoznunk? kérdése. A nagyvilági szerencselovag imázsával összeegyeztethetetlen ez a gondolatiság, vagy ha fel is merül a kérdés, akkor sem mélyreható cselekedetek formájában, csakis felületesen. Éppen ezért nyerhet létjogosultságot az a megállapítás, hogy Magyarországon a mediatikus kategóriákat fedő jelzők néha köszönő viszonyban sincsenek egymással. A kereskedelmi médiumok néhol túlzottan szociális köntösben szeretnének tetszelegni, talán mert valamiért lelkiismeret furdalásuk van. A közszolgálati médiumok meg körömszakadtáig ragaszkodnak ahhoz, hogy kidomborítsák valójában nem is létező kereskedelmi arculatukat. De nem csak a média világára lehet igaz ez az okfejtés. Többek szerint a politikai attitűdök sem fedik a valóságot. A nevükben szociális pártok nagyvállalati tőkés manifesztumként veszik az akadályokat, könyörület és empátia szikráját sem mutatva. A jobb oldal politikusai pedig sorra hozzák azokat a döntéseket, amelyek a társadalom felé szociális érzékenységűnek hatnak.

Skizofrén helyzet ez, egyfajta pszeudo valóság, amely áthatja a hazai társadalmat.

IRODALOM:
Bayer Judit: A háló szabadsága, Az internet tartalmának szabályozási problémái a véleménynyilvánítás szabadsága tükrében, ÚMK ZSKF, 2005.
HVG.hu: Újra támadja a Sanoma-vezért a Fidesz, 2013. augusztus 9.
Kerényi Imre: Médiaegyensúly, Kairosz Kiadó 2002.
Toscani Oliviero: Reklám te mosolygó hulla, Park Kiadó, 1999.

[1] Elmondható, hogy egyre kevesebb a szakmáját valós hivatásként megélő újságíró. A többség csak munkájának tekinti az írást, illetve munkahelyének tekinti a szerkesztőséget, ahol soronként vagy éppen karakterenként fizetik a produktumokat. „A lélek malacát vágóhídra viszik és késztermékként futnak szalagon a hírek”. Mind nyelvileg, mind tartalmilag silány, igénytelen írások jelennek meg nagy tömegben. Az internetes médiumokat szinte már nem is érdemes említeni, hiszen a többségük egyáltalán nem tekinthető minőséginek.

[2] Zsigó Róbert a Fidesz szóvivője.

[3] Forrás: http://hvg.hu/itthon/20130809_Ujra_tamadja_a_Sanomavezert_a_Fidesz

[4] József Attila: Gyönyörűt láttam, 1937.

[5] Mint ahogyan egészen az egyházi és az állami hatalom szegregációjának pillanatáig a vallás volt a legfőbb identitásképző, addig az új viszonyrendszerek kialakulásával másfajta hitbéli normák is előtérbe kerültek. Így elmondható az, hogy a modern kor pártjai is hiten alapulnak, amelyek működése néha ellentmond a racionalitásnak.

[6] Kerényi Imre: Médiaegyensúly, 2002.

[7] Mint az ismeretes, a kereskedelmi és közszolgálati média szegregációja előtt is léteztek hibrid megoldások, amely a piaci feltételeket kihasználva kereskedelmi tevékenységeket is lehetővé tették az elektronikus sajtó számára.

[8] Csupán a nagy országos napilapok képesek a vidékiektől eltérő tartalomszolgáltatásra.

[9]  Oliviero Toscani, Reklám te mosolygó hulla című könyvében is kitér a fogyasztási szokások változására. Művéből kiderül, hogy a birtoklási vágy akkor tud még nagyobb intenzitással kapcsolódni a piaci folyamatokhoz, ha nem csupán egyet vesz valaki a termékből. A legtöbb esetben a tartós fogyasztási cikkekből családonként egy darab is elegendő, ám ha valaki minél hosszabb ideig választja az „egyedüllétet”, akkor ennek tükrében többet is fog fogyasztani. Sőt még a nagypolitikai megnyilvánulások is az önös érdekek felszínre törését erősítik.