Levelek a Pokolból 3.

A szerző ismeretlen

Kedves Barátom,

levelem rövid lesz, és egy örömhírrel kezdem! Ha nem csalatkozom az égiekben, rabságom hamarost a régmúlt emléke lesz. Remélem, hibbant segédem biztonságban eljuttatja levelemet Pago-ba. A szigetre hetek óta nem jön rakomány, az időjárás nem kedvező, most azonban úgy látszik jó széljárásra számíthatunk, ezért levelem is eljuthat majd szeretett földrészemre és az Ön kezébe. Nagyon remélem, személyesen is találkozhatunk, és ígérem Barátom, mindenről beszámolok, olyan részleteket is említhetek, melyek e szürke papirost nem tűrnék.

Röviden mondom el szabadulásom körülményeit, remélve, hogy nem untatom. Körülbelül két héttel ezelőtt váratlan ostrom érte a szigetet, a gazembereknek idejük sem volt felfogni a támadást, mely kezdetben csendesen osont a langyos hajnali óceán vizén. Egyetlen előnye a krónikus álmatlanságnak, hogy néma tanúja lehettem e hajnali cselszövésnek. Csak remélni merem, levelemnek, melyet eljuttattam felsőbb körökhöz Ön által, köze van ehhez. A Brit Flotta néhány bátor és mindenre elszánt katonája kora hajnalban indította felszabadító támadását. Nem akarták, hogy bármelyik brit alattvalónak bántódása essék, hogy a gazemberek kivégezzenek bennünket, mielőtt terhelő vallomást tehetnénk ellenük, leleplezve évek óta fennálló siralmas helyzetet. Bertrand Smith kapitány igazán kivételes bátorságról tett tanúbizonyságot. Személyesen neki köszönhetem a végső szabadulást e földi pokolból. Még arra is volt figyelme, hogy szívemnek oly kedves könyveimet magammal vihetem, ha eljön végre a nap. Úgy érzem, soha el nem jön! A gaztevőket mind lekaszabolták, a félszemű szörnyet is, de a bennszülött némber életét kértem, hagyják meg, és ezt a kérésemet a kapitány tiszteletben tartotta. A nő további sorsa nem az én kezemben van, és nem is érdekel. Az utolsó napokat kedves könyveim társaságában töltöm, reggeltől estig végtelen nyugalomban olvasok, csak néha teszek egy-egy botanikai kirándulást a környéken, ki tudja, mikor vetődök erre legközelebb!
Szabad bejárásom lehetővé teszi, hogy válogassak az elrabolt könyvek között. Micsoda tárháza az emberi elmének! Roppant szerencsés körülmény Barátom. Londoni kiadóvállalatok, főleg a Lloyd, több mint 4500 könyvet jelentet meg évenként, és nekem van szerencsém ismerni Sir Randolph Earlt, e könyvbirodalom urát. A rakományok nagy része a gazembereknek köszönhetően előbb éri el Ta’aut, mint a bombay-i és a delhi nagykövetségünket.
Ha nem untattam még halálra, leírom pár gondolatomat két legutóbb olvasott könyvről, fenntartva a teljes elfogultságot. Rendes körülmények között talán nem kerülnének kezeim közé, így viszont az ép elmémet mentik meg.

Minap egy Sullivan nevű fickótól olvastam, franciából van fordítva, bár jobban szeretem az eredeti nyelvet, szóval, ahogy látom, az író nagy híve a rabszolgák felszabadításának, de az én nézetem szerint Van Buren elnöksége alatt esélytelen a rebellió Washingtonban. A történet szerint egy néger fiatalember nem viseli fajtájának jellegzetességeit külsőjén, mellyel megtéveszti környezetét, de fivérei nem ilyen szerencsések. A legkisebb testvérét fehér emberek ölik meg egy felületes szerelmi ügy miatt, amibe egy fehér bőrű nőszeméllyel bonyolódik. Hősünk bosszúra szomjazik, ezért előre megfontolt szándékkal viszonyba keveredik rendkívül fiatal fehér bőrű hölgyekkel, de érdeklődése nemsokára két, szintén fehér és gazdag tizenéves testvérpár felé fordul, kiket alkalmasnak talál terve véghezvitelére, mivel ők nemcsak fehérek, és kívánatosak, de becsmérlően nyilatkoznak a fekete faj férfi tagjairól, nem tudva, hogy frisskeletű barátjuk szintén fekete. Vágyat ébreszt bennük, elcsábítja őket, majd mind kettőt brutális módon meggyilkolja, így bosszulva meg testvére halálát. A végén persze elkapja csendőrség. Van itt nekem azért pár észrevételem, példának okán a mű ordít a kettős mércétől. Ez a Lee nevű fickó feljogosítva érzi magát a bosszúra, egészen a brutális gyilkosságig. Előbbi eszköze a céljához, ami részben érthető, ám nem azokon áll bosszút, kik megölték a testvérét. Ezek szerint számára két fehér ember között nincs különbség, fehér legyen és természetesen nő, mert ők ugye védtelenebbek. A gondolkodása legalább annyira értelmetlen, mint a fehérek arroganciája a feketék iránt. Kétségtelen, a fekete bőrű lakosság intézményes elnyomásban él, ezért nem lehet az államra testálni a megtorlást. Nőkhöz való viszonya is roppant álszent, elmondása szerint a nőket túlságosan egyszerű megkapni. Nem állítom, hogy különösebb elmélet állna cselekvése mögött, erre nem utal semmi, de van egy különösnek tetsző gondolata a parfümhasználatról, és nekem felsejlik benne egy jobban kitalált világ ígérete. Azt mondja, az ember ne váltogassa a parfümjét, maradjon hű ahhoz, amelyet használ, mert sokkal elegánsabb.

Egy másik könyv is lekötötte a figyelmemet nemsokra rá. Egy bizonyos S. úr írta, ki gyanítom, szintén francia nemzetségű lehet. Ah, ezek a franciák! Eléggé nehezen lendültem bele, és néhány helyen, különösen az elején kifejezetten untatott, kivált, mikor a korhangulat leírásával bíbelődik. Ne botránkozzék meg, de olyan különösnek tűntek a szavak és a kifejezések, kasszírnő, meg gramofon, és egy Rollebon márki neve… Nemcsak a szavak zamata, hanem a könyvből áradó érzület is nagyon is fura. Sejtem, hogy egy sajátos filozófiának akart regényt írni S. úr. Elég különös egy világlátása van ennek a Roquentin úrnak, kit a szerző fő figurájának tett meg. E könyvbéli világ bevallom őszintén, még pokolibbnak tűnik, mint ez a délszaki sziget, ahol kénytelen töltöttem el két teljes évet. Zavaros egy história. Istenem, mennyit változott a világ, mióta kiszakadtam belőle! Azt hiszem az undort, amit ez a Roquentin érez, nem csak pusztán a létezése okozza. Én azt hiszem Barátom, hogy mások és a magunk cselekedetei miatt érezzük elsősorban rosszul magunkat. Mondhatnám, ahány ember, annyi undor. Mert mi a létezés? Cselekvések és döntések sora talán, nem tudom, ki tudná ezt megmondani? Ez a mi Roquentin barátunk mindent, de mindent megtett, hogy érezze saját világundorát, és kizárólag önmagát okolhatja, ezt állítom. Nem szabad az égieket hibáztatni! Egyszerűen látja, nem hagy békén engem ez a könyv. Mit rovok fel én személyesen Roquentin úrnak? Látja, van időm ilyen jelentéktelen kérdéseken tépelődni.
Első felvetésem az étterem tulajdonos nőjével való viszonyára vonatkozik. Bár valamilyen értelemben kölcsönösségen alapul, érzelemmentes, és egészében véve mind két fél számára kielégítő. Pénzről, ha emlékezetem nem csal, nincsen szó. A testiség, az alexitímiás Roquentin esetében is leválik az érzelmekről. Bocsássa meg, ha idegennek tetsző szavakat használok, csakis a tudomány kedvéért teszem! Ahol én valódi undort éreztem olvasás közben, az inkább egy Autodidakta nevű úr figurája. Micsoda egy alak! Amikor végre hazatértem, eljuttatom kezéhez ezt a művet, kíváncsian várom, magában milyen rezonanciát kelt majd.
Második felvetésemben bizony a dologtalanságát ostorozom, melyet egy csekély összegű életjáradék tesz lehetővé. Roquentin csak szemlélődik, és ez azonnal feltűnt nekem. Alibi tevékenységgel igazolja létét, állítólag Rollebon márkiról akar írni, amiből aztán semmi sem lesz.
Harmadik felvetésem Roquentin érzelmeit érinti, melyet egyetlen emberbe helyez. Egy Anny nevű nőről van szó, kinek viszont ő nem elég tökéletes, ezért csak másodrangú lehet a nő életében, bár a nő erre csak évek múlva jön rá, mert úgy tetszik, egykoron ő is szerette ezt a Roquentint. Nem mondja el neki soha, mit szeretne, egyfajta beletörődő passzivitásból, vagy inkább az alexitímiája miatt, nem tudom… Hiába költözik Párizsba, önmagát cipeli mindenhova, erőlködése ezért hasztalan.
Azt írja, nem vagyok többé szabad, nem bírom azt tenni, amit akarok. Ezt Roquentin úr mondja önmagának, de ez a szabadság teljes félreértelmezése Barátom! A szabadság inkább jelenti a készen kapott gondolatok újra gondolását. Társas körben élve állandóan alkalmazkodnunk kell másokhoz. Egyszerűen nincsen szabadság, higgyen nekem, nem azért mondom, mert fogoly vagyok magam is. De érdekes még ennek a Roquentin úrnak a kalandról való felfogása, hallja csak, mit mond! Arra gondoltam, hogy a legmindennapibb esemény is kalanddá váljék, az szükséges – és egyszersmind elegendő is hozzá -, hogy az ember elmondja. Amikor az ember él, nem történik semmi. Ezért muszáj nekem is elmondani e rabélet kínkeserveit.

Szerintem, nem kellett volna a szerzőnek többször leírni az undor szót, szerény véleményem szerint az olvasónak magától kell ráérezni. Aztán meg nem értettem Roquentin tárgyakhoz való viszonyát sem, míg rá nem jöttem, a tárgyak is emberi alkotások, és mint ilyenek okoznak zavart Roquentin úrban. A nyakamat rá, hogy sokat merítenek majd e regényből a későbbi gondolkodók…
Javára mondom a szerzőnek, hogy fontos gondolatokat ad egy hölgy szájába, amikor a tökéletes iránti vonzalomról és bizonyos kitüntetett helyzetekről ír. Mindig is tökéletes pillanatokat akart átélni. S ha a pillanat nem volt tökéletes, már nem is érdekelte semmi, az élet megszűnt számára, lustán ődöngött, mint egy kamaszlány. Vagy belém kötött. Ez az érzés valahogy ismerős magának is, ugye? Távoli visszfénye bennem is dereng. Érzek én itt egy nem mindennapi hölgyet, talán éppen a szerző ápolt vele bensőségesnek mondható viszonyt? Talán éppen emiatt adott ilyen jelentőséget neki művében?
Ha valóban hazavezérel a sors, utána fogok járni, előttem nincsenek titkok. Ha jól veszem ki, Roquentin az írást találta kivezető útnak ebből az általa undornak nevezett életből. Hát, érdekes ez a humanizmus, érdekes ez a Párizs, bár tőlem most oly távolinak tetszik mindkettő. Pultos nők és könyvtár a hétköznapok posványában. Ha lophatok némi iróniát a franciák Flaubert-jétől, és miért ne tehetném, azt mondhatnám, az undor én vagyok. De nekem, látja, minden okom meg is van rá…

Isten áldja. Ta’au, Samoa

 

 

 

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?