Az írás szerzője ismeretlen

Drága barátom,
szerfelett örülök, hogy levelem minden hányattatás ellenére a kezéhez került. Végtelen hála a Teremtőnek! Eltűnésem okában bizonyára a tavalyi hajótörést hiszik barátom, de mindenki téved. Kérdezhetné, hogyan értesültem a hírről, miszerint levelem már jó kezekben van. Tudja, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Azzal kezdem, és ígérem, rövid leszek, a hely ahol tartózkodom nincs természeti szépség híján, mégis maga a földi pokol, rabságom okán. Mint tudja, utolsó levelem a Dampier-szigeteken íródott, ám a hajótörésben nem vesztette életét mindenki. Önön és rajtam kívül senki e kerek világon nem tudja. Időm nagyon kevés, abban a pár órában van módom jelt adni létezésemről, amíg fogva tartóim tanácskoznak, vagy zsákmányszerző portyára indulnak.
A lényeg kedves Hyde, hogy a kis korvetten volt egy-két különös ember, mindig gyanúra okot adó volt a viselkedésük, de a szokatlan körülményeknek, valamint a viharnak tudtam be azt, amit pedig a jellemüknek kellett volna! Nos, ezek az emberek a hírhedt Pirate Society tagjai, mely létezése amolyan városi legendaként ismeretes Londonban, és valljuk meg Barátom, hittük is meg nem is a létezésüket. Nos, a kalózok a kellő pillanatra vártak, amikor a fertelmes viharban mindenki a felfordulással és a meneküléssel volt elfoglalva. Egy ilyen zavaros pillanatban, – mint később kiderült kloroformmal – kábítottak el, magamhoz már csak hitvány hajójukon tértem. Az ocsmány társaság tudta, a vihar elsüllyeszti a többi hajót, és mielőtt ez megtörtént, kirabolták és lekaszabolták az összes embert, kivéve engem. Természetesen a zsákmányt elvitték, értékes mérőeszközöket és finom borokat, ki tudja, még mit… Ezeknek a sötét alakoknak különleges, viharálló hajóik vannak, melyhez oly finom és szakszerű kialakítás kell, melyet hosszú évek alatt kísérleteztek ki. Legyőzhetetlenek barátom! Tudásomra és széles látókörömre van szükségük, ezért hagynak életben. Bár az ellátásom botrányosnak mondható, időnként, hogy megdolgoztassák elmémet, adnak finomabb dolgokat is. És itt van a dolgok veleje drága barátom…

Ezúton kérem, levelemből szerzett új tudását mielőbb és haladéktalanul juttassa el a legfelsőbb körökhöz, Őfelségére Alexandrina Viktóriára gondolok. Amíg nem tudják meg e galád és alávaló társaság valódi munkálkodását, addig Őfelsége flottája nem lesz biztonságban a tengereken. A társaságnak három helyen van lerakata. Ahogy elejtett szavaikból kivettem az egyik az Atlanti-Óceán egyik szigetén, Dél-Georgián van, a másik, amit igen sokat emlegetnek, Európa-szigete, ha nem tévedek valahol a déli szélesség 22° és a keleti hosszúság 41°-án van, valahol Afrika és Madagaszkár között. Ezek a francia bitangok! Ön ismeri Őfelsége és a franciák feszült viszonyát. Ezt használják ki a becstelen brigantik! Jelenlegi fogságom földrajzi helye Ta’u szigete (déli szélesség 15° és a keleti hosszúság 170°), ide hurcoltak, nem messze Pago-Pagotól. Micsoda előny jelent barátom a több nyelven tudás! Az életemet mentette meg. A sors furcsasága, hogy rabságom helye csodás, a vegetáció soha nem látott pompája, az egzotikum netovábbja, de jelen állapotomban oly hiábavaló e pompás miliő. A  kis szigeten szabadon kószálok, nem is tudnék hova menni, a hajókra és a csónakokra őrök felügyelnek a nap minden percében. E hitvány rabélet óráit kivált botanikai megfigyelésekkel és regények olvasással töltöm, ilyenkor nem szenvedek. Időnként a sziget ura, ki remekül érti az angol nyelvet, kihasználva nyelvtudásom és zseniálisnak mondható geográfiai ismereteimet, feladatokkal bíz meg.

                                                                    *

Van egy különös emberke a szigeten, Pan’dura a neve, ami az itteni nyelven hibbantat jelent. Úgy tudom, itt született, évei számát harmincra teszem, bár az itteni éghajlat mindenkit jóval öregebbnek mutat. Emlékszik egyik londoni beszélgetésünk alkalmával derűsen mesélte, mennyire zavarba ejtő módon hasonlítanak, az alsóbb néprétegnél a fiatal legények az idősebb asszonyságokra. Sokszor nem tudta ránézésre megállapítani orvos létére sem, hogy a maga előtt álló egyén tizenhét éves fiatalember vagy hatvan év körüli asszony. De visszakanyarodva a történethez, Pan’durában leltem szövetségesre, ami nagy szó errefelé. Segít leveleimet eljuttatni a szigeteken túlra, ahol már biztonságban lehetnek. Talán eredendő jósága vagy ostobasága, hogy segítségemre van, nem tudom. Pan’dura nem fél semmitől és senkitől, ez a hibbantság egyetlen előnye. Neki ez a sziget az otthona. A gazemberek elmeháborodása okán nem tartanak tőle, ezért szabadon jön-megy, mindenféle alantas munkát végezve. E levelemet is reá bízom, remélem, eljuttatja Pago-Pago-ba.

                                                                *

A nappalok még csak eltelnek, de az est beálltával, mintha démonok szállnák meg tulajdon elmémet. A kilátástalan szorongás ördögi alakjai népesítik be kis zárkámat. Az éjjel állatias üvöltése és féktelensége roppantul megterheli agyam, melyektől a hideg ráz Barátom. Éltető elemem a szabadság Hyde, tudja jól. Bármilyen paradicsomi körülmények között telnek napjaim, a magányosság és az emberi minőség silánysága kikezdi lassan elmémet. Rémületes, zsarnoki démonjaim mindent felölelnek, lihegnek agytekervényeim iszapos rétegeiben, már-már az agyhalál állapotában leledzem. Mániákus és mélabús hangulatok rohannak meg, napjában többször, majd egy-két hetes kiegyensúlyozottság következik. Démonjaimat rabtartóim is felfedezték, és hamar a segítségemre siettek. Bár ne tették volna!

Egyik rossz külsejű alak, ki egyik szemére fekete szövetet visel piszkos színű átkötővel, teámba fehér poudriét kevert, majd utasított, igyam meg. Gondolhatja, mennyire megijedtem! Jeles tudója vagyok a vegyészetnek, felette gyanúsnak találtam a dolgot, de az ocsmány alak nem tűrt ellentmondást. Ha eddig démonokról beszéltem, hát feledje el! Életre keltek a rémségek, melyeket mindig biztonságos távolságban tudtam magamtól, folyton elmém hátsó fertályába űzve őket. Nem azért vagyok eredeti szellemmel megáldott tudós, hogy ne legyek tisztában az ember állatias oldalával. Mindig arra sarkalltam betegeimet, ismerjék meg önnön valódi lényüket, ne féljenek a bennük lakozó sötétégtől. Ha nem ismerik az ott bujdokoló démont, akkor mindig másokban fogják meglelni azt. Mind azt hisszük, kivételesek vagyunk, mentek a legfőbb rossztól. Ám, ha rabszolgatartónknak, ki nem más, mint a bennünk élő sötét erő, hódolunk és alázattal vagyunk iránta, elveszíti a hatalmát. A hiba nélküli ember unalmas, és ellenérzést vált ki másokból, felébreszti az irigység démonját. És amire vágytunk, amit elérni kívántunk makulátlan tisztaságunkkal, az csak hamis ideál. Csak törekedni kell a jóra Hyde, nem kell jónak lenni. E kettő messze nem ugyanaz kedves Barátom! Másokat ne bántson az ember! Ha önmagát nem ismeri, csak játszadozásokban fogja élvezetét lelni, és ezt előbb utóbb megunja, és megundorodik a világtól.

Ezt tehát mind tudtam már. Amit átéltem, arra hivatott, hogy sutba dobjam a tudást, mit az emberről gondoltam. Szinte tályogos fekélyként szakadt fel bennem a zsarnoki ösztön világa. Ezeket már semmilyen megzabolázás nem uralhatta volna! A rabszolga szabadságmámorban tobzódó tengerész, ahhoz képest, amivé én lettem. Sajnálom, hogy betegeimet egykor oly szigorú mércével mértem. Isten megbocsátja nékem, mi több, talán már vezekelek is. A poudrie hatása elementáris volt, elképzelni nem tudtam, hogy ilyen erők dúlják agyamat és lelkemet, ha bizonyos körülmények közé kerül. Ezt nevezik a körülmények hatalmának barátom. Olyat osztok meg magával, melyet semmiképpen nem szánok az utókornak. Ezért kérem, legyen majd körültekintő, amikor leveleim elapadnak, és Ön bízvást sejtheti sorsom rosszabbra fordulását, esetlegesen a véget is. Minden körülmények között kérem, hogy különösen hőn szeretett nejem, Matilde számára se tudódjék ki semmi, abból, melyet most megírok Önnek. Amint megérzi sorsom végzetesre fordulását, késedelem nélkül égesse el levelem. Nagyon kérem, tartsa tiszteletben e kérést, mert a földi pokol után a valódi pokol tüzében sem fogok megtisztulni!

E vérszomjas alakok, nem csak a teámat mérgezték meg, de a lelkemet is. Valamelyik magával hozott egy bennszülött nőt, ki az alacsonyabb rendű népekre oly jellemző bamba arckifejezéssel nézett. E hölgynek semmiképpen nem mondható lény nem tetszett, de visszataszítónak sem mondhattam. Barna bőre olajosan fénylett és különös szagot árasztott, már az első percekben megtelt szagával a levegő.

Most jegyzem meg, barátom, hogy a legrosszabb dolgok egyike a szigeten, hogy nincsen időmérő eszköz. Ennek a tudatra oly romboló hatása van, hogy csak az értheti, ki maga volt már ilyen helyzetben. Rabtartóim bizonnyal segíteni akartak rajtam a maguk módján, nem akartak végleg tönkre tenni, ezért gondolhattak a szenvedés ilyen nemű csillapítására. Mennyire tévedtek! Megértem, ha talányosnak tetszik kijelentésem. Nos, a némber a legkisebb szemérem nélkül odajött, és merő természetességgel markolta meg férfiasságom. Nem segítettem neki kioldozni nadrágom nyílását, de nem is álltam ellen. Valójában kíváncsi lettem. A tudományos tevékenység vadhajtása Barátom… Tömpe ujjaival tehát megmarkolta férfiasságom, és meglepődés nélkül vette tudomásul, hogy ernyedt maradtam. Láttam, hogy a félszemű még mindig a szobában van, de később megértettem maradása okát. Közelről éreztem a nő kipárolgását, a mosdatlan nemi szerv szagát, melytől felfordult a gyomrom. Lehelete még ennél is irtóztatóbb volt, reméltem, hogy nem fog megszólalni. Kifejezéstelen arccal tette a dolgát, az erotika minden általam ismert formájától mentesen, miközben szájából nyálazta a kezét. Hímvesszőm nem akart izgalomba jönni, ekkor kezét a mellkasomra helyezve lenyomott a szutykos pamlagra. Éreztem saját bűzömet is, a hímtag savanyú és áporodott szagát. Feltérdelt piszkos heverőmre, és szájába vette férfiasságomat, amit különös lágysággal tett. Nyelve és szája dolgozott rendesen, ujja közben az ánuszom környékét járta, mely nem is volt teljesen közömbös számomra, pillanatokra éles és kellemes nyilallás futott végig altestemen, de amilyen hirtelen fogott el, olyan hirtelenséggel el is múlt. Férfiasságom jószerével továbbra is ernyedt maradt. A nő erre megragadta a kezem, és erőteljes mozdulattal a nemi szervéhez húzta, mutatva a folyós váladékot, mit munkája közben kitermelt magából. Vastag combjain nyálkás és síkos lé folyt, akár a csiganyál, mely egykor botanikai és állattani megfigyeléseimet is képezte. Állatias némber, hát nincs benned egy szemernyi természet adta szégyenérzet sem? Olyan hévvel markolászta saját buja szőrzetű altestét, hogy szavamra, szerencsésebb honfitársaim már a puszta látványtól rángatóznának. Hangtalanul nyöszögött saját dolgán, és végül elterült a teafából készült padlón.

Erre felé igen gyakori a teafa, mindenfélét készítenek belőle, szép summát is kérnek érte, de a teafa meghálálja magát, azt mondják, örök életre szól. De kinek kellene itt az örök élet? Zárkám padlója is ebből a tömör fából készült, és valóban, még éjjelente sem lehet ideges lépteimet hallani, ahogy zavarodottan le és föl járkálok a szűk helyiségben.

Közben a félszemű ültében markolászta a magáét, elnézve, ahogy a bennszülött nő tágít magán egy csiszolt és hosszúkás teafával, egyre beljebb tolva. A félszemű nem bírta tovább, és heves mozdulattal, hörögve végezte be munkáját, aztán végre eltakarodott. A némber ajzottsága szemernyit sem csillapodott, négykézlábra ereszkedve tolta magába teafa szeretőjét, gondolva esetleges ferde hajlamaimra, hiszen lehetett tán ilyen fickókkal is dolga, kitanulhatta eme fortélyokat. Ivott a teából, majd különös tettre vetemedett. Felmászott a kerevetre ahol félig felülve voltam, és az ölembe hugyozott oly váratlanul, hogyha időben megsejtem szándékát, gondolkodás nélkül leütöm. Meglepődni nem volt időm, oly gyorsan kezdte el csorgatni forró húgyát. Kezével mutatta, húzogassam, forgassam meg én is ánuszában az élettelen matériát. Eszembe jutott, talán nem először forog ez a teafa odabent. Én ezt a fadarabot leginkább papír nyomatéknak használtam, kivált szeles időben. Amikor artikulálatlan bőgését eluntam, hatalmasat szellentett. Nem csak szellentés volt, de szanaszét fröcskölő szar is. Jutott bőven a kezemre és az ingemre, bár igaz, piszkosabb nem lett tőle. Hálát adtam a Teremtőnek, hogy a szám legalább csukott állapotban volt.

Az itteniek táplálkozása nagyban eltér a mérsékelt éghajlaton élőkétől, két tanulmányom is íródott e tárgy kapcsán, azt hiszem, 1843-ban jelentek meg a Royal Society Club kiadásában. A vademberek széklete hígabb és főleg sárgásabb színezetű, valamint a rothadás még émelyítőbb bűzét árasztják, mint amilyen honfitársaimé. Telibe kapott ez a barbár nőstény, de uralkodtam magamon. Úgy ahogyan volt, kipenderítettem a kalyibából, és azonnal tisztítószerek után néztem.

Kint már megült a sötétség, zavaros karattyolások, bőgő röhögések vették kezdetüket. Lankadt férfiasságomat eltéve, feltakarítottam Augiász istállómat, miközben odakintről felharsant egy-egy nyerítő röhögés. Nemsokára láttam, hogy a félszemű iszonyatos erővel fűrészeli minden oldalról a nőt, holott a szar még meg sem száradhatott a hátsóján. Ezután már csak vadállati üvöltésüket hallottam. Révbe értek hát.

Mind e közben egy színes öklömnyi madárka szállt ablakomra, és a sötétség ellenére is kivettem kis teste remegését és kíváncsi tekintetét. Csak őt néztem, csak őrá figyeltem akaratlanul is. Színes tollacskáit idegesen borzolta, miközben ugrándozott cérnavékony lábacskáin ide-oda, a vékony teafa párkányon. Majd lecsillapodott, és rebbenő szemeivel engem nézett ő is. Még sosem láttam ilyen madárkát, pedig ismertem a fogolysziget minden élőlényét. Szeme csodálkozást és érdeklődést fejezett ki, de valami szomorúság is volt benne, melyet megfejteni nem tudtam volna. Ki vagy te, kérdeztem tőle némán, de nem válaszolt, csak ugrott egyet. Ne félj, suttogtam neki, erre ő is megszólalt. Fittyentett, de csak egyet. Sem éles, sem magas nem volt a hangja, csak olyan lágyan simogató bársonyos trilla. Halk és mégis jelentőségteljes. Megborzongatta a szívemet. Hát válaszolsz nekem édesem, suttogtam neki. Újabb tompa trilla, egymás után. Szeme olyan fényes volt, mint egy drágakő. Csodáltam, hogy nem világítja meg teljesen a szobát. Kis lénye boldogsággal tömte be szívem minden zegét-zugát. Ismerem én ezt a kismadarat, noha sohasem láttam. Szívem kinyílt, és a boldogság szívet tépő remegése fogott el. Nem kell válaszolnod, suttogtam rekedten, csak engedd, hogy hozzáérjek a gyönyörű tolladhoz, kértem. Nagyon hosszúnak tűnt a csend. Ha szeretnéd, fütyülte dallamosan. Szeretném, súgtam oda. A vállamra röppent, én pedig lágyan végigsimítottam fejecskéjén. Zavarba ejtő vágy fogott el. Testem jelezte, hamarosan lebegni és repülni fogok. A kismadár ekkor kiröppent, én pedig mozdulatlan maradtam.

                                                                   *

Másnap fülsértő madárcsiripelésre ébredtem, kedvetlenül és idegesen. A munkával nem haladtam, egy különös trópusi nyelven írt szöveget kellett angolra fordítanom, valamint szélességi köröket kellett megállapítanom. A szöveg rövid volt, nem is bonyolult, ám a munka nem igen haladt. Volt már részem aljas és fondorlatos tetteket látni, és állati ösztönű emberek közt forgolódni, de ez a mostani helyzet úgy éreztem, minden erőmet elszívja. Vágytam valamire, ami talán nem is létezik, ám nem tudtam számot adni e vágy mibenlétéről, és a zavarodottságomat a poudriénak tudtam be. Megfigyelésem, mely önmagamra vonatkozott, jelezte, alapvető funkcióim változtak meg. Hogy az irány jó e vagy sem, nem tudtam volna megmondani, de hajlottam afelé, hogy lassan elveszítem a tetteim, és gondolataim felett a kontrollt. Biztos voltam benne, hogy a por hatása alatt állok.