Besötétedett, mire leszálltam a vonatról január végén a hajdúsági kisvárosban. Lenke néni kijött elém az állomásra kocsival, hogy ne kellejen sokat gyalogolnom a házukig. Fiatalos, szép arcú, magas nő. Nem látszott rajta, hogy elmúlt hetven. A bemutatkozás után azonnal felajánlotta, hogy tegeződjünk.

Az állomásról hosszú bekötőút vitt a városba -, balra nyílt az utcájuk. Kertkapu: keskeny út vezetett a beüvegezett verandájú házhoz. Meseházikónak gondoltam, úgy is volt. Belépve, hirtelen buja vegetáció vett körül, tele volt az előtér kerti és szobanövénnyel, rengeteg zöld levél. Ez a télikert, mutatott körbe Lenke. Sok időt töltök velük, szeretek gyönyörködni bennük, teszi hozzá. A szobában vidám színkavalkád: mindenhol más és más bohóc-bábuk ülnek. A szekrények tetején, a polcokon, a kanapén és a fotelok karfáin, pedig több szoba is van. Lenke hobbija, hogy gyűjti őket már sok-sok éve.  A konyhában ültünk le:  érdekelt hogyan él, miről mit gondol, – így ismertem meg közelebbről is. Ő pedig mesélt, miközben ettük az aszalt szilvalevest aztán a rántott csirkét majonézes krumplival. Lenkének négy gyermeke van egy apától, már családot alapítottak, Norbi a legkisebb sokkal a válása után egy cigány férfitól született. Meg is szólták érte őt a kisvárosban ezért, de nem érdekelte. Elmesélte a történetet mi volt, amikor iskolába vitte a gyereket.

illusztráció - fotó - Melegedő - Blog.hu

illusztráció – fotó – Melegedő – Blog.hu

Norbi a suliban

A legkisebb fiam  rengeteg rosszat kapott a roma származása miatt. Amikor első osztályba írattam, összehányta magát itthon, úgy indult el. Én, meg mint egy fúria, mentem utána. Bánja az Isten kínja, hogy mi a vélemény rólam, mikor azt, akit nagyon szeretek, látom kínlódni. Csináltam is olyat, hogy akik látták, azt hihették őrült vagyok, vagy olyan közönséges, hogy csuda! Az első osztályban a kislány, aki Norbival került egy padba sírva fakadt. Kérdezték tőle, miért. Szipogva mondta: nem akarok mellette ülni. Norbi gyönyörű volt: most is szép kiállású, jóvágású gyerek. Naponta  jött haza azzal, hogy bántják, csúfolják, és nem akar iskolába járni. Szóval, sok bajom volt vele.

Elmentem és mondtam Norbi osztályfőnökének, aki korábban osztálytársa volt a legidősebb lányomnak: valahogy old meg ezt ezt a problémát, mert ha én oldom meg, annak verés lesz a vége. Aki az én fiamnak árt, kap tőlem olyan pofont, hogy legurul a feje -, mert már nem bírtam cérnával. Nem érdekelt, hogy minek néznek.  Az anyai énem azt diktálta, hogy most már megölöm, aki valamit árt a gyerekemnek. De mi legyen? Egyszerűen már nem tudtam mit csinálni! Minden nap hányva ment el itthonról iskolába! Már elnézést: undorítóak tudnak lenni az emberek!

A kirekesztést jobban ismerem, mint bárki itt a kisvárosban, mert nekem is volt részem  ebben bőven, mikor együtt éltem Norbi muzsikus apjával -, már meghalt szegény.  Sajnos nem az a típus volt, aki kimert állni az iskolában: őt is hasonló atrocitások érték, amikor gyerek volt, ezért nekem kellett oroszlánkodni. Igenis, a gyerekemért, ha kell ölök is, mert olyan dühroham jött rám, hogy a fiamat bántják a származása miatt, hogy azt hittem elmegy az eszem. Temperamentumos vagyok.

Az utolsó csepp az volt a pohárban, amikor megint nagyon megbántották Norbit. Nem volt pénzünk. Na, a tanév vége közeledett, akkor ment volna szeptember elsejével hetedik osztályba, és üzent a tanárnője, hogy a hetedikes füzetcsomagot előre meg kell venni, és nem tudom mennyi pénzt küldjek be vele. Mondtam, hogy Norbika, holnap kapok nyugdíjat, és üzenem az osztályfőnöködnek, hogy várjon vele addig. Hazaküldte a gyereket, sose felejtem el, hogy azt mondta, így szó szerint: “tudom, hogy vannak gazdagok és szegények is, de itt a szegénynek is fizetni kell.” Elöntötte az agyamat, a majd’ meg mondom mi, káromkodtam szinte elborult elmével. És olyankor nem vagyok finom lélek. Ismertem a fiam érzelmeit!

Mára már lehiggadtam, de jó tanácsokat nem lehet adni mi a helyes viselkedés, amikor rasszizmussal, vagy kirekesztéssel találkozik az ember -, mert nincs. Ha most járna iskolába a gyerekem, akkor megint így tennék. Komolyan mondom, mint aki megőrült, annyira ideges voltam akkor: még remegtem is. És ezt az ominózus esetet megelőzőn rengeteg hasonló fordult már elő Norbi iskolájában vele kapcsolatban.

Az igazgatónak bepanaszoltam, hogy a gyereket állandó atrocitások érik, hátha ő tudna segíteni. “Az országban egyelőre megy a cigányozás, erre az iskolára ez nem jellemző, de ha nem tetszik, akkor vigye innét a gyerekét” -, válaszolta. Akkor én egy büdös szót se szóltam, mint egy úrikisasszony, eljöttem, de olyan haraggal, hogy azt hittem felfordulok az idegbajtól. Nagyon árt a lelkemnek, ha elfojtom az indulataimat. Nem akartam bunkó lenni, mint ő, pedig ezért oda kellett volna szólnom akkor. Ez a történet köszönt vissza nekem, mikor a tanárnő azt üzente, hogy a szegényeknek is fizetni kell.

Berontottam a nevelőibe ordítva. Szétnéztem, az igazgatót kerestem: a kopasz hol van, kérdeztem. Beillene akármilyen filmbe ez a jelenet. Akkor az undor és minden kijött belőlem. Nem tiszteltem, ahogy ő sem tisztelt engem. Hát, a kopasz hol van? Tudom, hogy ez bunkóság volt, csak azt nem tudták, akik láttak, vagy hallottak dühöngeni, hogy a fiam és én is mennyi megaláztatáson mentünk már addigra keresztül. A lényeg, hogy lehiggadtam, mert a kopasz nem volt az irodában, szerencséjére. Tényleg azt éreztem, amikor berontottam, hogy nevelje meg már ezeket a tanárokat! Ne ártsanak a gyerekeknek akkor sem, ha cigány, ha afrikai, vagy ha csak vízhordó: a lelküket ne tegyék tönkre a megszégyenítéssel.

Fordultam, indultam volna haza: na, akkor jött a fiam osztályfőnöke az, aki üzent, hogy nem vár egy napot sem, a befizetéssel, mert a szegényeknek is fizetni kell. Legyen szíves, álljon meg egy pillanatra, mondtam. Pont olyan helyen álltunk az iskolafolyosón, ahol, magyar költők, írók, például Petőfi, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond, és a többiek, nem sorolom, figyeltek bennünket a képekről. Mondtam neki már megnyugodva: lehet, hogy magának felsőfokú végzettsége van, de nézzünk csak itt széjjel, mutattam körbe, az irodalmi nagyokon. Ahogy emlékszem a tanulmányaimból, ezek az emberek, mind szegény emberek gyermekei voltak. A szellemiséget ezek az egyszerű származású zsenik hozták az iskolába, nem a gazdagok. Hogy jön maga ahhoz, hogy így nekiugorjon egy gyereknek? Szégyellje magát! Amit tudtam, elmondtam szívemből, és otthagytam. Gondolom, ebből értett.

Hát, nem ők viszik a szellemiséget? Nem az Istenverte felkent dúsgazdag, mocskos csalók fényképei vannak kirakva, hanem igenis azoké, akik egy kis pluszt adtak az országnak, olyat is, amit egy gőgős dúsgazdag alak soha nem fog tudni adni. Na, most megismerték, hogy milyen is tudok lenni. Pedig nem ilyen vagyok. Sosem rontottam volna be az igazgatóhoz, ha nem szolgált volna rá. Tudom én, hogy milyen borzalmas érzés, amikor az embert több ízben is lekezelik, és ez az iskola, örökké. Ebbe az iskolába soha többet nem teszi be a lábát a gyerek, mert én nem engedem! Ezt garantálom! Jelentsen fel, vagy tegyen velem, amit akar, de a gyerek ide többet nem jön, mondtam még neki, pedig csak pár nap volt még hátra a tanításból az év végéig. Nem hagyom tönkremenni teljesen!

Át is mentem a másik körzeti iskolába az igazgatóhoz, ahol a négy idősebb gyerekem tanult és elmondtam neki, hogy új iskola és új környezet kell Norbinak, mert az előzőben bántották a származása miatt. Sok, ilyen harcom volt. Rengeteg. Norbi, nagyon édes, kedves gyerek volt. Kinőtte. Az embert alakítják a dolgok. Utólag lehet, hogy nem őrjöngenék ennyit, nem tudom, de akkor, amikor ezek a bántások egymásutánban jöttek, és láttam, hogy a gyerek szenved, rosszabb érzés volt, mint amikor én szenvedtem valami miatt.

Isten őrizz, hogy háború legyen! A legszomorúbb benne, hogy olyankor már az is elég megöletni valakit, ha van egy gonosz szomszéd, aki utál, és feljelent. Háborúban bárki, bárkinek nekimehet. Vannak gyáva alakok, akik úgy érzik, büntetlenül bánthatnak, vagy megölhetnek embereket felsőbbrendűségből. Szerintem kaotikussá kezd válni a helyzet most is. A rendszerváltás után megnőttek a társadalmi különbségek, előítéletesebbek lettek az emberek.  Sokan nem az eszüket, vagy a szívüket használják, ha megismernek valakit, hanem sztereotípiákat.

Ami megtörtént a II. Világháborúban visszaköszön napjainkban, mert a lelkünkben ott vannak a lenyomatai. Nem dolgoztuk fel, hogy százezreket hurcoltak el és öltek meg Holokausztban, pusztán faji lapon és a háború után a kápók meglapultak, manapság meg újra előbújtak és vagy ők, vagy a gyerekeik kiengedték a palackból megint a fasizmus szellemét.
Ha megtörtént volna a múltfeldolgozás, akkor most mindez már nem lenne. 

 

 

*
Noár videója: Tanulni akarunk!