Egy mexikói lány története Magyarországon, aki az anyukája és barátnője beszélgetéseiből fontos felismerésre jutott.

Nehéz egyedül, mondta Inez, aki pár hete költözött el az anyjától: szerette őt, de annyira elhasználódott a kapcsolatuk, hogy nem volt képes maradni. Nem történt semmi különös, de akkor sem. Független szeretett volna lenni végre. Abból is elege volt, hogy nincs pasija -, az anyjával élt idáig, pedig már rég egy felnőtt férfival kellene, vagyis mindent másképp alakított volna, mint eddig.

 

Budapest

Budapest

Inez anyja Ágnes, a ’80-as években disszidált Budapestről Olaszországba, szerelmes lett a félig indián Alejandroba, aki Rómában egy könyvkiadónál dolgozott és tovább állt vele Mexikó City-be. Inez már ott született, aki magas, fehér bőrű, mint az anyukája, de mesztic arcvonásai vannak.

Ágnes vissza akart jönni Magyarországra: itt nőtt fel, azt szerette volna, ha itt is hal meg és abban a temetőben nyugodhatna, ahol az ősei és rokonai is.
Pár éve, a férje halála után haza is települt, Inez pedig tavaly májusban jött utána Budapestre. Keresett munkát, de nem talált. Az anyja tartotta el, ő adott pénzt mindenre, aztán bérelt neki egy lakást. Külön költözött, mert Ági úgy kezelte, mintha még mindig kisgyerek volna, pedig már huszonkilenc és ez nagy különbség.

Alejandro író volt, Ágnes szeretett volna az lenni, de soha sem valósította meg. Inez tehetséges és nem tudta, hogy mit keres Budapesten: nem találta a helyét. Egész nap nem csinált semmit, csak füvezett. Visszavágyott Mexikóba. Ha legalább alkotna valamit -, mondta, nem feltétlenül írna, de csinálhatna bármit, nem tudja mit -, Ágnes pedig nagyon szeretné.
Nem járt sehová, mert nem ismert senkit Magyarországon, csak Évával, anyukája barátnőjével beszélgetett néha, egyébként otthon ült állandóan.
Mexikóban egyetemre járt. Spanyol irodalmat tanult, gyönyörű, nagyon szerette. Be is fejezte, már csak a szakdolgozat hiányzott. Évek óta nem állt neki, lóg a levegőben. Most csak úgy van a semmiben -, ez borzasztó. Valahogy ki kell törnie a vegetálásból: Inez tudta, hogy ő alakította így a helyzetét. A halál ilyen, mondta, pedig neki élnie kellene végre.

Miután Ágnes visszajött Magyarországra, egyedül maradt Mexikóban. Megismerkedett a bankár Ramónnal és a szeretője lett, de elege lett belőle, mert sohasem volt rá ideje a pár órás látogatásain kívül. Pedig milyen klassz volt, amikor még udvarolt! Reggel felkelt, kiült a teraszra, ivott egy pohár narancslevet, tekert egy dzsointot és boldog volt. A szakításunk után döntött úgy, hogy az anyja után jön ő is.

Mexikóváros

Mexikóváros

Inez mesélt Mexikóról, ahol finomak az ételek, sok a napsütés, jó a klíma és arról is, hogy minden pasi megnézte -, nagyon alacsonyak. Van ott egy szólás, amit utána kiabáltak az utcán – magyarul elég hülyén hangzik: „nem baj, hogy nagy vagy, az sem, ha megversz, csak légy az enyém!” Nem jöttek zavarba a magasságától, sőt néztek a szemébe sokáig, hogy ki meddig bírja.

Viccesek a mexikóiak amúgy -, mondta Inez, és frusztráltak, főleg a nagyvárosokban. Az indiánok szelídek, kreatívak, nagy a kézügyességük, de nem találják a helyüket a világban. Sűrű, erős hajuk, széles belapított orruk van, sötét bőrűek, picikék, és röhejesen áll rajtuk az öltöny, mert kocka alkatuk van. Lehet, hogy nem is érzik jól magukat benne és mégis viselik, pedig más a fizikumuk és más a mentalitásuk is. Inez, ha Mexikóban, öltönyös embereket látott, elfogta a nevetés. Miért erőltetik? Nem érti: szerinte nagyon fura.

A mexikóiak ősei indiánok voltak. A maja kultúra gyönyörű! Olyan kifinomult, hogy az valami hihetetlen. Ez az ősiség még mindig él bennük. Nem nyilvánítják ki, benne van a karakterükben.  Teljesen elnyomták őket a spanyolok: rájuk erőltették Krisztust, meg a szenteket. A mexikóiaknak imádniuk kellett, meg imádkozni hozzájuk, ezért ötvözték a kereszténységet az ősi maja hitvilággal. Igazából a mexikói istenekhez imádkoznak, csak kívülről néz ki úgy, mintha például Szent Antalt dicsérnék. Úgy tesznek „mintha”, pedig nagy ereje van a hitüknek amúgy. A mexikóiakban nagy a düh emiatt, csak rejtve van. Részegeskedésbe és drogokba fojtják. Védekezésül a keresztény hitvilágba belegyúrták a maguk pogány isteneit. Ez hasonló ahhoz, ami Brazíliában van. Ott is a kereszténységet ötvözték a rabszolgák leszármazottai az afrikai népi hagyományokkal. Ez a vudu. Mexikóban a hit tekintetében kicsit összevisszaság van, de kereszténynek nevezik magukat, és híresen vallásosak, persze a maguk módján.

Mexikó néphite

Mexikó néphite

Nem jó itt Magyarországon -, mondta Inez. Eszméletlen drága minden, európai árak vannak, a fizetések viszont nem azok, hanem arcpirítóan alacsonyak, munka nincs, az emberek többsége a létminimum alatt él, gyakorlatilag kenyéren és vízen, a szolgáltatások minősége pedig triviális. Ágnes jól keresett, hál’ Isten, de mi lesz Inezzel, ha meghal? Ha már nem lesz senkije, aki támogathatná. Igyekezett beilleszkedni, de munka nélkül ezt lehetetlen volt.

Egyszer vett egy válltáskát, négyszer cserélte ki, mert mindig volt valami baja, ami csak otthon derült ki. Most egy másikat választott, rá kellett fizetnie egy tízest. Nagyon kényes a táskákra és ez igazi bőr volt! Évekig hordott egy-egy ilyet. Az üzletben nem akarnak látni, oda  nem mehet többet, panaszkodott Inez. Azt mondták: „ne is haragudjon asszonyom, ha ezt többször el tetszik játszani velünk, akkor inkább ne is jöjjön!” Pedig nem kellett volna ezt mondaniuk, hiszen azért vannak ott, nem?

A múltkor meglátogatta őket egy mexikói barátjuk. Beültek vele egy első osztályú étterembe a belvárosban. Ropogott a fejes saláta a foga alatt: nem mosták ki rendesen. Aztán fizetett hármunkra kilencvenhatezer forintot. Húszezer volt a számla, de a kártyájáról majdnem ötször annyit húztak le. Ez is később derült ki. Ágnes fizette a bérlakása költségeit is. Rendszeresen rosszul számlázott az Elmű, a gázművek és a telefontársaság. A taxis megkerülte vele a fél várost, mire a célhoz ért, a szórakozóhelyeken rossz bort adtak, míg ő a minőségit fizette, piszkosak az utcák, de az volt a legmegdöbbentőbb Inez számára, hogy nyilvánvaló a rasszizmus. Hogy embereket származásuk szerint lenéznek: többnyire zsidó és cigánygyűlölet van. Inez tudta, hogy a magyar legalább annyira kevert nép, mint a mexikói, ennek ellenére az idegeneket sem szeretik. Nem csak őt, akiről azt hiszik, hogy elveszi előlük a munkalehetőséget, hanem Trianon után az országhatárokon kívül rekedt magyarokat sem.  Inez nem értette miért van így -, de tényleg.
Mexikóba vágyott, ott van otthon: itt meg hiába magyar származású, mindig idegen lesz, pedig tetszett neki, hogy műveltek a fiatalok, hogy kezd kialakulni egy biciklis kultúra, hogy mindenféle ingyenes programok vannak országszerte, hogy pezseg az éjszakai élet, hogy gyönyörű a főváros látképe. Az is szép hely, ahol lakott: egy templomkertre nézett az ablaka.

A Lehel téri bevásárlócsarnok Budapesten

A Lehel téri bevásárlócsarnok Budapesten

Évával szokott időnként beszélgetni, akivel az anyukája a Lehel piacon futott össze harminc év után először. Elkezdtek összejárni. Volt, hogy ő jött el hozzájuk ebédre, volt, hogy ők mentek. Mielőtt mindketten külföldre disszidáltak volna, jó barátnők voltak. Együtt dolgoztak egy vállalati irodában.
Ágnes Évától kapta az ötletet, hogy lépjen le az országból. Most, hogy újra találkoztak, pörögtek a történetek köztük. Iszogattak, nosztalgiáztak: Inez hallgatta őket.

Éva huszonöt évesen Angyalföldre jött fel a nagynénjéhez lakni. Nem volt megfelelő munkalehetőség Dömsödön, és a Gazdasági Főiskola elvégzése után döntött: a fővárosban fog élni és dolgozni. Munkába menet, az autósiskola előtt sokszor látott egy sármos férfit: Ferit. Kinézte magának. Nem messze volt a vállalat, ahol dolgozott. Az ebédlőben újra találkoztak, mert a férfi is befizetett a menzára. Megismerkedtek, Éva szerelmes lett, annak ellenére, hogy a vezetést oktató Feri nős volt. Szeretkezni a pasi egyik haverjához jártak, szórakozni pedig a Tamáshoz.

Tamás középiskolai igazgató volt, a ’80-as évek elején viszont már nyugdíjas. Kiterjedt Nyugat-Európába disszidált baráti köre rendszeresen látogatta, persze voltak itthoni haverjai is. Buli volt minden hétvégén, hét közben, tulajdonképpen folyamatosan egész évben. Tamás egyedül élt, unatkozott, azért. Jöttek a volt iskolai kollégák, a szomszéd, az ismerős a piacról, szóval az egész környékről odajártak a férfiak, a feleségeiket otthon hagyták, Tamáshoz pedig a szeretőiket vitték szórakozni. Egy-egy ilyen bulizásnál mindig volt pár hazalátogató külföldön élő magyar haver is, tele pénzzel a többekhez képest és olyan ajándékokkal, melyeket nem lehetett itthon kapni. Finom csoki, valami klassz cucc, vagy parfüm. Tamás szédítette a lányokat, hogy a külföldi vendég akár el is veszi őket feleségül. Tényleg, volt már rá nem egy példa.

Genfi-tó

Genfi-tó

Éva már harminc volt, mikor megunta, hogy az autósoktató még mindig nem vált el, és disszidált a Genfi-tóhoz, Tamás egy korábbi barátnőjéhez. Ő akkor már „vircsaft tulajdonos” volt – így hívják a harmadosztályú kocsmákat, ezek akkor Magyarországon első osztályúnak számítottak –, Éva nála dolgozott, szabadidejében sétált és csak ámult a nyugaton. Millió féle sörük van, gyönyörűek a szupermarketek pultjai, ruhák mindenféle méretben vannak, ápoltak a kertek és az utcák is. Nincs kosz és rendetlenség, ez tény. Már akkor szelektálva gyűjtötték a szemetet és az üvegeket: mindegyiket a megfelelő konténerbe dobták ki. Magyarország ehhez képest fényévekkel volt elmaradva.
Éva a kiutazása után kábé egy évvel, kiszolgálás közben ismerte meg a gazdag és családos Oszkárt, aki rendszeresen ott ebédelt és szállt meg az üzleti útjai során. Éva apakomplexusos, csinos, könnyű léptű, derékig érő fekete a hajú nő volt akkoriban.

Oszkár hatvan éves, gondoskodó, köpcös, kapuzárási pánikban. Egymásba szerettek és Éva elment vele egy bajorországi kisvárosba, ahol Oszkárnak egy nagyon menő levespor és mindenféle instant szószokat forgalmazó gyára volt. Motelben lakott pár hétig, míg Oszkár ki nem bérelt neki egy másfél szobás lakást egy panelház hetedik emeletén. A kisvárostól kicsit távolabb egy domb tetején épült a tízemeletes, parkkal övezett sétáló utca kötötte össze a patinás városközponttal, ahol volt minden: üzlet, nagyáruház, szupermarket, viszont szórakozási lehetőség a vircsaftokon kívül semmi. A vircsaftok fölötti nyolc, tíz szobás motelokban többnyire, török, magyar, lengyel, inkább a szocialista országokból érkezett vendégmunkások szálltak meg.

Éva mikor vásárolni ment a városba, visszafelé mindig betért abba a vircsaftba – mely útba esett hazafelé-, egy sörre és egy snapszra, annak ellenére, hogy tudta: nők ott nem járhatnak kocsmába, kinézi őket ezért a közösség. Nem érdekelte, kicsit beszélgetett a tulajdonosnővel és sietett haza főzni, mindig valami magyarosat, mert Oszkár egy óra körül szokott ebédelni jönni. Aztán szeretkeztek, majd Oszkár visszament dolgozni a gyárirodába, vagy a nyomdába, ahol a levespor tasakokra nyomtatták, hogy mi is az.
Éva alig várta, hogy elmenjen: azonnal elővette a konyakot és hajnalig ivott, közben nézte a tévét és töltögette a leves port. Ömlesztve műanyag bödönökben vitte fel a lakására egy gyári alkalmazott és Éva evőkanállal porciózta kis tasakokba, majd vissza egy másik üres bödönbe, már csomagoltan. Oszkártól ezért kétezer márka volt a fizetése havonta. Éva hajnalban tök részegen játszott a macskájával és ennyi, mást nem csinált. Pontosabban igen: várta Oszkárt és kész.
Eleinte gyötörte a honvágy, a Genfi-tónál a vircsaftban nagy volt a forgalom, a bérelt lakásban egyedül maradt, de nem mehetett haza Magyarországra, mert leültették volna disszidálásért. Koncz Zsuzsa lemezeket hallgatott és vers lemezeket is.

Éva nem bírta, ha az anyja évente egyszer meglátogatta két hétre, mert olyankor vigyázzállás volt: mutatta, hogy milyen klassz az élete, csak olyankor mentek el ide, vagy oda, mikor az anyját vitte körbenézni a környéken. Tartózkodtak tőle, hogy Éva kitartott nő legyen, azt nem lehet a decens anyja miatt: ezért volt a látszatmunka, meg azért is, mert nagyon elkezdett inni. Oszkár azt gondolta, hogyha otthon dolgozik, akkor nem fog annyit. Tévedett. Éva minden nap megivott egy liter konyakot.

Mária hozta neki, aki abban a vircsaftban volt szobalány, ahová Éva a városközpontból hazafelé jövet rendszeresen betért inni. Mondta neki: tudja, hogy takarít, nála is kéne. Legyen a bejárónője. Csak ne szóljon erről Oszkárnak. Kellett a segítség, mert az ivás miatt későn kelt és soha nem tudta magát összerendezni megnyugtatóan, bevásárolni, kitakarítani, egyebek, mire egy óra körül az megjött. Mária így alkalmanként száz márkáért bevásárolt, kitakarított. Vasalás közben pletykáztak. Oszkár csak hónapok múlva tudta meg, hogy szerelme már egyáltalán nem mozdul ki a lakásból, sőt minden házimunkáért fizet. Úgy tudta, hogy csak barátkoznak.
Mária is magyar, Jugoszláviában élt, onnan menekült a háború elől. Úgy tudott állampolgárságot kapni, hogy hozzáment feleségül Hanshoz, egy fiúk született: Flórián.
Hans nem rossz ember mondta Mária, csak néha veri, mert nem hagyja, hogy kiélje rajta a szexuális fantáziáit. Olyasmit kér tőle az ágyban, amit lehetetlennek tart megadni neki. Inkább járna kurvához, akkor nem őt zaklatná, mondta. Hans vadász, tele volt a házuk szarvasaganccsal és díszes sörös korsókkal.

Éva magányos volt. Nem zavarta, hogy a pirospozsgás telt alakú Mária, amikor nála volt csak beszélt és szidta a Hansot. Ha Mária félrelépett, akkor felhívta Évát, hogy fedezze, hazudja azt a férjének, hogy nála volt.
Hans tartott Oszkártól: tisztelte, tudta, hogy gazdag, nem kezdhet vele, mert nagy a hatalma a környéken, ezért tuti, hogy nem fog odamenni. Mária okosan kitalálta. Éva eleinte javasolgatta, hogy hagyja el Hans-t, de már rájött, hogy Mária úgy sem fogja, Évának csak ventilál.

Oszkár pontos időbeosztás szerint élt. Hétfőn, szerdán és pénteken koradélután látogatta Évát, kedden kártyázott, csütörtökön pedig tornázni járt. A hétvége a családé volt. Egy kastélyban élt, baldachinos ágy a hálószobájában, borpince, teniszpálya, uszoda, vagyis magas luxus, mint a filmeken. A Mercédeszének a belső terét külön, az ő igényei szerint alakította ki a gyár: intarziás cseresznyefa berakásos műszerfala volt, meg ilyesmi. Oszkár mesélte milyen fontos, hogy jó hírneve legyen az embernek. Az adott szavát nem szeghette meg, mert akkor nem kötött vele többet senki üzletet, ehhez tartotta magát mindenki, ő is.

Éva hetente egyszer elkísérte Oszkárt tornázni, a kártyapartikra nem, mert olyankor beültek az üzleti partnereivel egy nívósabb vircsaftba: ott nem volt helye nőnek, a kiszolgálókon kívül. Ez általános szokás volt, hogy minden férfinak van egy olyan napja, amikor csak a barátaival van. A karateklubban volt egy kis bár, míg Oszkár edzett, Éva a pultos lánnyal ivott addig.
Elisabeth jó fej volt, tök kopasz, mert valami kozmetikai terméktől kihullott a haja, parókát hordott. Rengeteg kártérítést kapott, jómódban élt. Az edzés végén az egész egyesület kiült az asztalokhoz, ittak és utána mindenki ment haza. Ott nem büntetik, ha valaki pár sörrel beül a kocsijába. Éva főzte a „gulast” a torna klub eseményein, például, ha valakinek születésnapja volt és megszervezte. Az anyja küldte csomagban hozzá a pirospaprikát, meg a magyaros fűszereket.

Éva a kétezer márkából, amit a levespor töltögetésért kapott, fizette a lakbért és mindent, vagyis a telefonszámlát, a rezsit, ilyesmiket. Hatszáz volt a lakás, a telefon is annyi, mert csak azon kommunikált a barátaival. A többi elment italra, cigire, meg Máriára: a hónap végére már sosem maradt pénze. Oszkár aggódott mi lesz Évával, ha ő meghal, ezért megvette neki a fölöttük lévő ugyanolyan elrendezésű lakást a nyolcadikon, amit aztán kiadtak.

tó
A bajorországi városkából egy közeli tóhoz jártak napozni, fürdőzni az emberek nyaranta. Éva és Mária is. Ettek, ittak, majd részegen haza. A nemzeti, vagy a keresztény ünnepeket is itt rendezték a helyiek, olyankor összejöttek, sátrakat állítottak fel és dínomdánom, meg tánc: a hosszú asztalok mellett összekapaszkodtak, egyszerre ringatóztak a sorok, hangosan énekeltek, emelgették a korsókat. Ilyen értelemben nagyon is pogányok a németek, mert szeretik a hasukat, a sört, a testiséget. Tartják a népi szokásokat, ilyen összejöveteleken nézik ki a fiúk a lányokat, hétköznap is népviseletben járnak sokan. Ez természetes arra.

A tónál barátkoztak össze az egyetemista Erikával, aki aztán hozta vitte őket kocsival. Volvóval járt és a drogos Helmuttal, akivel együtt élt, nem bírta és elhagyta, de még mindig szerelmes. Pár utcával arrébb bérelt egy kis garzonlakást. Többnyire azért hívta telefonon Évát és Máriát felváltva, hogy aktuális érzéseit megossza. Száz kilométerre Ulmban volt az egyetem, ezt az utat naponta megtette oda-vissza, nem távolság, mondta. Tényleg sokan jártak – moziba, diszkóba, színházba –, szórakozni oda, de Ausburgba is ugyanúgy. Erika hiába fiatalabb húsz évvel Évától és Máriától, abszolút szellemi partner volt. A szülei északon éltek, ő délen Bajorországban, mert itt lakott Helmut. Nagyon magas, laza eleganciájú, hosszú szőke hajú, életvidám lány volt. Többször felajánlotta, hogy elviszi őket is szórakozni – kicsit az anyja volt mindkettő –, Éva meg is ígérte, hogy elmegy, de aztán Oszkárra hivatkozva telefonon ezt mindig le is mondta. Mária volt, hogy elment vele.

Évánál egy orvosi vizsgálat során tavaly vették észre, hogy folt van a tüdején. Nagyon köhögött. Az is kiderült nem sokkal később, hogy májcirrózisa van és a daganat a tüdejében már onnan áttét. Haza jött Magyarországra. A nagynénje már meghalt, az anyja felköltözött Dömsödről a Fővárosba, nála lakott az angyalföldi lakásban. Egy budakeszi tüdőszanatóriumba járt kemoterápiára. Eladta azt a lakást, amit az Oszkár vett, annak az árából vásárolt a Lehel térnél egy panelt, ugyanúgy másfél szobásat, ahol ugyanúgy élt, mint kint az NSZK-ban. Ivott, macskázott és kemoterápiára járt. Tamáshoz nem, mert ő már meghalt.

Éva pontosan tudta, hogy alkoholista, és azt is, hogy az iváson kívül nem akar mást. Ha ez nem is pozitív, akkor is tetszett Ineznek, hogy semmi porhintés: vállalja.

Ebben az időszakban találkoztak újra harminc év után Ágnessel a Lehet téri piacon. Inez hallgatta őket beszélgetés közben: kérdezgették egymást, mi van a többi lánnyal, akikkel akkoriban Tamásnál összejártak. Éva félévenként felhívta egyiküket, másikukat, akinek tudta a telefonszámát, ezért volt valamennyire képben róluk.

Ágnes és Éva ismerőseinek történeteiben az a közös, hogy ezek a nők elpazarolták az életük egy részét, vagy teljesen -, vonta le a beszélgetéseikből a tanulságot Inez.
Egy biztos: magányosak, elszeparáltak voltak külföldön. A budapesti élet pezsgése mindenkinek nagyon hiányzott. Rengeteget dolgoztak Magyarországon kevés bérért, egy jobb, minőségibb élet reményében mentek ki nyugatra, ahol a férfiak jól kerestek: általános volt, hogy az asszonyok háztartásbeliek, nem kellett dolgozniuk. Éva és a barátnői az álmaikat kergették. Nyugaton jól éltek, de megölte némelyiküket az unalom, a honvágy és az, hogy kívülállók maradtak egy idegen kultúrában. Ezen nem változtattak még akkor sem, amikor már nem büntették a disszidálást. Vajon miért nem?

Inez azon gondolkodott, hogy ő sem találta a helyét, mióta eljött Mexikóból. Visszagondolva az anyja és Éva barátnői közül senki sem.  Hiába, röghöz kötöttek vagyunk! A hely, ahol születtünk, fontos: ez tagadhatatlan.

Hálás vagyok Évának, mondta Inez, mert a történetei megmutatták az utat, mit kell tennie: hazaköltözött Mexikóba.