– Ej, be szép napocskát csiált Kend nekem, hallja-e, regvel még nem es hittem vóna! – mosolyog, majd int még egyet a lábnyiki bojtár egy ködös vasárnapi reggelen. De kezdjem mesémet a kezdetektől!
Kora reggel ébredünk Lábnyikban, az egyik legkeletibb csángók lakta faluban, Moldvában. Felébredünk Lánykámmal éppen akkor, amikor a lakodalmas család nyugovóra tér. Valamit tenni kéne, gondolkodom, majd sétálni indulunk. Mindenki vezeti a tehenét a mezőre jó reggelt kívánva nekünk. Indulunk mi is utánuk, gondolom, lefényképezem a bojtárt a teheneivel.
– Messze van-e s csorda? – kérdek egy embert.
– Nem, nem, itt felfelé, né, a dombon, a tetőn. – magyarázza.
Sétálva haladunk. Harmatos a fű, hideg, friss a levegő.
Egy kapunál megállunk. Úgy képzelem, hogy ebben a házban sok mese, énekszó lehetett. Játékos kapujuk ezt üzeni nekem. Bekukkantok a formacskákon, romos, lakatlan, düledező házecska képe fogad.
Továbbmegyünk, sétálgatunk, a domb alján libákkal találkozunk. Továbbmegyünk. Tekintetem piros harisnyámra szalad, még jelenésnek vél a bojtár, mosolyodok el. Kizökkent egy éles gyereksírás. Nem, nem is egy, kettő sír. S jön is szembe velünk egy rendkívül mérges asszonyság, ölében tartva egy kétév körüli legényecskét, akin egy blúzocska van csak.
– Nejze meg, há, nem utánam jött így csurdén? – kiált felém, de leginkább magának.
– Megesik, nincs mit tenni ilyenkor, otthon bétakarja, nem fázik meg.
– Ilyenkor jól meg kell csapkodi a fenekecskéjének a pofacskáit! – mondja…
Elhaladunk egymás mellett, tovább szidja harsányan a gyermekecskét. Utánuk megy egy kislány, hat éves lehet, térdig harmatos a nadrágja, papucsban van, zokni nincs a lábán. Pálca a kezében, könnyei patakzanak. Megállítanám, ölbe venném, de nem tehetem, a harsány női hang megrémiszt.
Lefényképezném, de más búját papírba égetni most tapintatlanságnak vélem. Lánykám kezének szorítását érzem a tenyeremben.
Csendben megyünk tovább. A domb meredek, Lánykám bátran megy előttem, én szuszogva követem. A tetőn dércsípte kökényre bukkanunk, eszegetünk belőle, fanyar, de kívánatos, visszaesésre csábít.
Egy ember lép váratlanul elénk. Kérdem, hogy merre vannak a tehenek, mondja, itt ne, a kanyaron túl.
– De siejsen, mert el fogtak indulni! – mondja, majd köszön és megy tovább.
A kanyar után meglátjuk a csordát, már amennyi látni lehet a ködben. A bojtár messze van. Készítek egy pár fényképet, mikor látom, hogy int. Románul kiáltok magyarázkodás félét felé, visszaint, hogy nem hallja, majd elindul felénk.
Beszélgetünk. Mondom, hogy pózákat, képeket készítenék róla, ha nem baj. Hamar rádöbbenek, hogy magyar az anyanyelve, zavarba jövök, minek okán váltottam nyelvet az előbb vajon? – gondolkodom.
– Várjon, ide hajtom őket, legyenek egybe, meg ne a fenekiket fénképejze. – mondja s futásnak ered.
– Csak lassan, jó-e? – kiáltok utána.
– Kicsit erről a feliről es, lehetne-e? – kérdi, s mosolyogtató, amint a csordáját rendezi. Boldog, sugárzik a tekintetéből.
Meglesznek a képek, búcsúra fordul az idő. A nap még nem bújik elő, de arcunkat kipirosította találkozásunk.
– Ej, be szép napocskát csiált Kend nekem, hallja-e, regvel még nem es hittem vóna! – mosolyog, majd int még egyet a lábnyiki bojtár egy ködös vasárnapi reggelen.
