KÖZTÜNK ÉLŐ GYILKOSOK

1984 decemberében két kolléganő átlapozza főnökük naplóját. A Román Kommunista Párt XIII. Kongresszusának ősze ez, és a két asszony olvassa főnökük vitriolos élceszeit a kongresszus és a Kondukátor rovására. A két nő derül és kuncog. De félnek is. Akad a naplóban egyéb feljegyzés is, éppoly csípős, amely tán a saját becses személyüket vagy éppen a munkaközösséget kezdi ki. Úgy döntenek hát, hogy átadják a naplót az intézet szekusának. A szekus továbbítja az igazgatónak, aki lelkiismeretesen jelenti az „ügyet” a Belügyminisztériumnak. December harmincadikán a feljelentettet behívatja a rendőrség. Minden indoklás nélkül visszavonják az útlevelét, amelyet nem sokkal azelőtt kapott meg (a leánya az Amerikai Egyesült Államokban él, hozzá készült látogatóba). Az ünnepek után visszatér a munkahelyére, és észleli, hogy naplója eltűnt. 1985. január 7-én a Szekuritáté házkutatást rendel el, és elkobozza a napló mind a hatvanegy füzetét. A naplót 1944 óta vezette megszakítás nélkül. A házban még találtak 2 márkát, 3 guldent, valamint egy fél font sterlinget.

Ursu Gheorghe Emil („Babu”)

Született: 1926. július 1.
Helység: Soroca (az egykori Szovjetunió)
Gyermekei: Olga és Andrei
Tanulmányok: Műegyetem Építészeti Fakultás
Életmű: 39.000 lakás tervezése
Egy megjelent verseskötet (még az életében)
Egy posztumusz verseskötet
Egy ugyancsak posztumusz kiadott útinapló
Halálának oka: bélelzáródás és légzési elégtelenség.
(Forrás: az áldozatnak emléket állító – Cornel Michalache által rendezett -, „Babu” című dokumentumfilm.)

 A Securitate Rahova utca 37-39. alatti székházában rögvest elkezdődik a kihallgatás. A vád: „a szocialista rendszer elleni propaganda”. Naponta tart a kihallgatás április haváig, amikor a vádpontot „tiltott valutaüzérkedéssé” minősítik át. Mindvégig arról győzködik, hogy köpje be a barátait, akiket a naplójában megemlít (barátainak zöme a román kultúrélet jeles személyisége).
Az ajánlatot visszautasítja.
1985 júliusában a kihallgatást felfüggesztik, mivel Helsinkiben elkezdődött az Emberjogi Konferencia, amelyen Románia kommunista kormánya elfújta a maga hamis kis szólamait. Augusztus másodikán egy Securitate-tiszt „feldolgozza az ügyet” a munkaközösség előtt, és felhívja a figyelmet az elkobzott napló „osztályellenes” mivoltára.
Vajon a két asszony, aki feljelentette, vajon ők is diadalt ültek?
Szeptember 21-én tartóztatják le a munkahelyén (a Helsinki záróokmányt már aláírták).
A kihallgatások során rendszeresen ütlegelik. A vallatások egyre személyesebbek. A vallatótisztek gyűlölik, hiszen a kihallgatás a napló idősorrendjét követi, és a napló maga nem egyéb metszően éles, kíméletlen leltáránál mindannak, amit a kínzók képviselnek. A hóhérok úgy kísérlik megtörni ennek a tükörnek a visszfényét, hogy alkotóját verik véresre. És kínozzák; kínozzák a kihallgatásokon a securitatesok, aztán kínozzák a cellában a hóhér-foglyok, akiket cellatársaik feljelentésének és megkínzásának az arányában hányadolnak. November 13-án vagy 14-én oly erősen vágják hasba valamilyen kemény tárggyal, hogy az ütések átfúrják a vékonybelet. A beléből kiáradó fekália elárasztja és megfertőzi a hasüreget. Kegyetlen alhasi fájdalmai vannak. Vért hány, és vért székel. A cellában tovább folyik a kínzás. Leveri lábáról a fájdalom és a láz, kéri, vinnék a betegszobába – természetesen elutasítják.
1985. november 17-én meghal.
Két napra rá a holttestet a Pantelimon halottasházba viszik, a szektorista pedig értesíti az áldozat fiát, hogy megtekintheti az apját. A holttest csuklóján csontig vásott a hús, arcán verés nyoma, teste felpüffedt. A Jilava börtönből, ahol meggyilkolták, kézbesítik a halott „tartozékait”: ruhái kemények és feketék a rászáradt vértől. A halotti bizonyítványt csupán november 23-án állítják ki, a halál oka hashártyagyulladás. December 14-én pedig arra kényszerítik a családot, hogy fizessen ki egy tízhavi fizetésnek megfelelő összeget, a tiltott valutaüzérkedésért járó büntetés gyanánt. És végül a holtat törvény elé idézik (1985. december másodikán, a hatodik kerületi bíróságra) tiltott valutatartás vádjával. Az ügyész a vádbeszédben hét év börtönt kér az akkor már hetek óta halott férfira.

A KIVÁLASZTOTT
1985 novemberében a Securitate agyonvert egy embert. Gheorghe Ursunak hívták, a barátai „Babu”-nak becézték. De ki is volt ő?
Egy román mérnökember, aki tömbházak tervezésével kereste a kenyerét. Oly elevenen élt benne a hivatástudat, hogy az 1977-es földrengéskor nem volt hajlandó elhagyni az épületet, amelyben tartózkodott, mondván, hogy ha az összedől, az annyit tesz, hogy minden általa tervezett ház összedől, akkor pedig megérdemli, hogy velük pusztuljon. Amit azonban Gheorghe Ursu épített, az kiállta a próbát, mivel egyetlen általa tervezett épület sem dőlt romba. Nem szárad a lelkén senkinek a halála. Szellemileg olyan volt, mint sokunk, akik megéltük Ceausescu alatt a végső leépülés és nyomorúság komikumát. Azért esett rá a választás, mivel oly példásan élte meg képviseletünket. Mohó, csillapíthatatlan kultúrszomj éltette, mint mindannyiunkat. Akárcsak ő, mi is kettős életet éltünk a kommunisták alatt: az egyikben fizetett állami rabszolgákként kerestük meg a testi túlélésre valót, a másikban a lelkieket gyarapítottuk, mert lelki életünket valóságosabbnak éreztük, mint a sorban állásokra pazarolt testit – lélekben szabadok lehettünk és álmodhattunk. A lelket a kultúrában éltük meg. Aki nem állt sorba könyvért, jegyért az Ateneuba vagy a Filmmúzeumba, aki nem csencselt tiltott könyvek xeroxmásolatával, aki vigyázó szemét nem az írók szavaira, cikkeire és az irodalmi világ mozgására vetette, az nem tudja, hogy mit jelentett a kultúra szeretete Ceausescu alatt. Amiként az, aki nem állt sorba órák hosszat az élelmiszer-fejadagjáért, aki nem dermedt meg a hidegtől a kenyérsorban, a tejsorban, a szójaszalámisorban, a bárminő élelemsorban, az nem tudja, hogy mit jelentett Ceausescu. Sokan éltünk e hazában, amelyben az éktelen nyomorúság egymás mellett, de nem együtt élt a kultúra, a művészet érdek nélküli szeretetével és a kifinomult ízléssel.
Gheorghe Ursu ilyen volt. Falta a könyveket, rajongott a képzőművészetért. El nem szalasztott volna egy jó filmet, mindig ott lehetett látni az Ateneu koncertjein, mindent tudni akart, büszke volt mérnöki munkájának időtálló mívességére, 18 éves kora óta írta a naplóját, úgy írt verset, ahogyan lélegzett, szüntelen és szakadatlan, jobban érdekelte az Írószövetség Országos Konferenciája, mint a táplálék, amit magához vett (egy étkezdében), és megrögzött májuskettős volt, mint sokan közülünk. És mint annyian közülünk, ő is kegyetlenül gúnyt űzött Ceausescuból, hívságából, ostobaságából, pöffeteg hárijánoskodásából, őrült rendszerének a csődjéből, amely egyszerre keltett derűt és iszonyatot. Bízvást állíthatom, hogy Gheorghe Ursu pont olyan volt, mint mi.
Tisztasor számomra, hogy Gheorghe Ursu kiválasztásának kettős indoka volt. A Securitate választása azért esett rá, mert egyrészt olyan volt, mint mi, másrészt viszont mélységesen különbözött tőlünk. Amikor Gheorghe Ursu megeresztett egy-egy Ceausescu-viccet, nem állt meg a csúfolódásnál; csúfolódása gúnyűzés volt, gúnyűzése pedig határozott elutasítás – humorában nem ismert tréfát, mert Gheorghe Ursu már nem táplált illúziót a szocialista rendszert illetően: a szocializmus embertelen volt, hazug és nyomorúságos. Gheorghe Ursu abban sem hasonlított hozzánk, hogy makacs volt. Noica mondta volt, hogy az eszme a makacsság egyik megnyilvánulási formája. Gheorghe Ursu makacssága a szabadság volt: a szabadság, amelyben az ember szabadon utazik, eredetiben szemléli meg a műalkotásokat, jó könyveket olvas, szeretkezik, egyáltalán – a mindent éli meg kulturálisan. A szabadság feltétlen megnyilvánulása egy olyan lakájlelkű társadalomban, amelyben minden szolgaságra ítéltetett, eredményezte Gheorghe Ursunak azt a vonását, amelyben leginkább különbözött tőlünk. Gheorghe Ursu komolyan vette saját magát. Komolyan vette a barátságot, azért figyelmeztette a barátait, hogy belekeveredhetnek a kivizsgálásba, amely őt hullává lényegítette, és azért nem is köpött be senkit. Nicu Steinhardt mondta volt, hogy a joggyakorlat alapja a halál előtt tanúsított testi bátorság. Gheorghe Ursu mindannyiunktól különbözött abban a lényegi vonásban, amelyre minden jogi megnyilvánulás támaszkodik: a halál előtt tanúsított fizikai bátorságban. Amikor feljelentették, Gheorghe Ursu rögvest elfogadta saját szabadságának a logikáját, és önmagát ajánlotta fel szavainak és tetteinek zálogául. Eleven, egyedi testével felelt az agresszióra, amely el akarta nyomni szabad és nonkonformista lelkét. És megölték lebírhatatlan szabadságáért és kivételes emlékezőtehetségéért, megölte Gheorghe Ursut az intézmény, amely a legtudományosabban és módszeresen foglalkozott elnyomásunkkal és agymosásunkkal: a Securitate.

„– Ólompalotatér. Kátránypalotatér. Fönt ólom az ég, kátrány. Gyilkos ködben úsznak el a felhők egy élettelen bolygó fölött, a végleges és végletes invázió után. Óloműrhajók. Kátrányűrhajók. Állják el a be és kijáratot tér és idő között. Betiltják a percek vonulását, be molekulák mozgását a levegőben. Győzők és legyőzöttek. Kintiek és bentiek. Sárból és agyagból, fényből és bársonyból, egyhangúan és egyöntetűen sugároznak – egyetlen hullámhosszon, végtelen éljent, harsány hurrát, hozsannát neki – „a nagyobbnak” –, az erősebbnek, mert itt és most csiricsáré a parádé. A letűntek, az eljövendők, most és mindörökké. És örökkétig. Ámen.” Gheorge Ursu: „Az RKP XIII. Kongresszusára” (1984. november)

EGYMÁS KÖZÖTT
Gheorghe Ursu történetének szomorúak az utólagos tanulságai is. 1990. január 17-én, Ursu nővérének a kezdeményezésére megindul a vizsgálat, amely a Gheorghe Ursu meggyilkolásáért felelősek kilétét hivatott megállapítani. A vizsgálat 1990. március 31-én zárul, a jelentést Dan Voinea alezredes írja alá, aki bíróság elé küldi a vallatótisztet (aki az 1989-es megtorlások alkalmával is a brutalitásával tündökölt), az őrségparancsnokot és a rendőr-főkapitányság kivizsgálóbizottságának a főnökét.
A Katonai Ügyészség két éven át nem kezdeményezett semmit, amikor pedig mégis megmozdult, csak azért tette, hogy „gondatlanságból elkövetett emberöléssé” fokozza le a gyilkosságot, és fabrikált a gondatlanságból elkövetett emberöléshez egy önkéntes vétkest is, aki habfehérre mossa a vallató szekusokat.
Gheorghe Ursu gyilkosai perének az első példázata arról szól, hogy itt nem lesz semmiféle per: gyilkosai azoknak a struktúráknak a kiszolgálói, amelyekkel a jelenlegi hatalom uralja a társadalmat, következtetésképp az ilyesfajta szolgálat képviselőit nem lehet román bíróság elé állítani. Romániában az igazságszolgáltatás bárminő visszaélés árán az ország és a törvény urait védi. Következtetésképp, aki nem tartozik a hatalomhoz, de igazságot akar, okosabban teszi, ha nem a hazai igazságszolgáltatáshoz folyamodik, mert nem ér el egyebet halogatásnál (ügyében) és üldöztetésnél (a saját személye ellen).
A második példázat a két feljelentő hölgyről szól. Egyikük vezekel ma már, a másik azonban akárhányszor eszébe jut az az ember, akit az ő hozzájárulásával gyilkoltak meg, többnyire azt mondja rá: „– Mi a francot akartok vele, vinné el az ördög!” Ez itt a bökkenő, ez itt az iszonyatos: olyan emberek között élünk, akik köznapinak tűnnek, nincs bennük és velük semmi különös látszólag, de mihelyt szembesülni kényszerülnek önnön rettenetes tetteikért való felelősségükkel, képtelenek bárminő erkölcsi érzésre. Vonatkozik ez Gheorghe Ursu gyilkosaira és kínzóira is. Elfajult erkölcsiségükben szent meggyőződésük, hogy Gheorghe Ursu halála Gheorghe Ursut terheli, mert ha Gheorghe Ursu „veszteg ül”, mi gondjuk lenne ma?
Emlékeztetnem kell arra is, hogy a kihallgatás mikéntje arra vall, hogy a vallatótiszteknek mindinkább szívügye lett Gheorghe Ursu megkínoztatása. Gheorghe Ursut gyűlölködve kínozták meg. Olybá tűnik, minél többet olvastak elkobzott naplójának hatvanegy füzetéből, annál hevesebben fűtötte őket a gyűlölet. Miért gyűlölték? Az egyetlen érdemleges válasz annyi csupán, hogy Gheorghe Ursu naplója tükröt tartott elébük, amelyben oly élesen és kendőzetlen tükröződött visszataszító rútságuk a maga teljességében, amiként az csak a tükörben lehetséges. Így esett, hogy Gheorghe Ursut végső soron gyűlöletből gyilkolták meg. Ne feledjük, hogy Gheorghe Ursut két hét kettős kínzás után verték agyon, mert megkínozták a kihallgatáson, és kínozták tovább a cellájában is. Elrettentő az igazságszolgáltatás közönye és a hóhérok amoralitása, de ugyanígy visszadöbbent azoknak a szadizmusa, gyűlölete, megátalkodottsága és bestialitása, akik Gheorghe Ursut meghurcolták. Ezek az emberek közöttünk élnek, és védi őket egy olyan igazságszolgáltatás, amely egy olyan hatalmat szolgál ki, amely azt reméli, hogy egykor még felhasználhatja őket, ugyanilyen módon.
Végezetül ne feledjük, hogy azon ügyészek egyike, akik oly patyolattisztára mosták a Gheorghe Ursu-dossziét, hogy a politikai gyilkosságnak még az árnya se vetődhessék reá, a köztársaság későbbi főügyésze: Manea Dragulin.
Gh. Ursu egykori cellatársát Marian Clitának hívták, pár hónappal az Iliescu-rendszer bukása után visszavonta vallomását. Kevesen tudják, hogy 1977-ben, a tragikus bukaresti földrengés után, Gh. Ursu nyíltan megvádolta Ceausescut előre megfontolt genocídiummal. (Ceausescu állíttatta le – spórolás céljából –, a tömbházak megfelelő konszolidálását, földrengés elleni bebiztosítását. Ezek a tömbházak összedőltek…) 1990 januárjában kezdődik az utólagos hivatalos vizsgálat az „Ursu-ügyben”. Hét év halogatás után a Katonai Ügyészség továbbította a vádiratot a bíróságnak. (Az sem véletlen, hogy mindez 1996. november 3-17. között történt, az elnökválasztás két fordulója között.) Mesteri perverzióval egyedüli bűnösnek a köztörvényes Marian Clitát kiáltják ki. Clita – elnöki amnesztiával –, már 1989 előtt szabadul, ügye ezért nem tárgyalható újra. S noha az 1996-os választásokig elismeri, hogy a nem szándékosan halálos ütés az ő műve (e vallomást pár hónappal később visszavonja), a morális felelősséget végig tagadja, annak előtte is. A valódi vétkesek – 10 rendőr és Szekuritáté-tiszt – elleni eljárást lezárták. A rossz elnyerte jutalmát – a tíz tisztet előléptették.
A tettesek a későbbi években felelős tisztségeket töltenek be a rendőrség, a SRI (a Szekuritáté jogutód szervezete) és egyes romániai nagybankok vezetőségében… 
(Fordította és szerkesztette: Saszet Ágnes)

Author: Horia R. Patapievici