Politika az irodalomban, irodalom a politikában. Ráadásul mindez együtt és az interneten. Bármelyik irányból is közelítsünk ehhez az összetett témához, úgy tűnik, áttörhetetlen falakba ütközünk. Az első pillantásra egymástól élesen különböző területek azonban mégiscsak átfedik, illetve metszik egymást. A probléma kulcsa maga a közíró, ezért a jelen cikkel kezdődő sorozatunk középpontjában a közírói véleményalkotás szabadsága és szabadossága áll.

Nádas Péter – Peter Procházka felvétele

A közíró jól ismert jelenség a hazai médiumokban. A magyar közírás vagy publicisztikai irodalom gazdagon árnyalt hagyománnyal rendelkezik; kezdeteitől – a XIX-XX. század fordulójától – egészen napjainkig ível története, s ezt a történetet ma és most is írják. Egy élő hagyománnyal van tehát dolgunk. A közíró azonban csak első látásra tűnik könnyű prédának az elemzésünk számára. Helyzete mind műfajelméleti- és történeti szempontból, mind a társadalmi nyilvánosságban betöltött szerepét illetően súlyos kérdések kereszttüzében áll. Ehhez a problémához társul az internet terjedésének helyzete a jelenkori Magyarországon. A publicisztika immár az interneten is továbbélő műfajjá vált. De a világháló új feltételeket is szabott mind a művelőinek, mind a munkásságukat elemzőknek.
Az alaptézisünk így hangzik: a közírók sohasem légüres térben írnak, hanem mindig társadalmi-, kulturális-, politikai-, és regionális előfeltevések szövevényébe illeszkednek. Szövegeikben egyszerre van jelen az irodalmi- és a politikai hagyomány.
Ezt a két dimenziót viszont gondosan el kell választanunk egymástól az elemzés során.
A nyelvi teljesítmény és a politikai érvek nem befolyásolhatják egymást.
Ezúttal két kérdésre próbálok válaszolni: 1.) Milyen új helyzetet teremt az internet a közírók számára a politikai kommunikáció szempontjából? 2.) „A Nemzeti 11 – avagy két választás Magyarországon” című jegyzetsorozatban milyen politikai tartalmak jelennek meg?
Világosan kell látnunk a közíró helyzetét a sajtóműfajok- és a sajtótörténet világában, s egyúttal tisztázni kell a politikai kultúrában, illetve az internetes politikai kommunikációban betöltött szerepét is.
A témafelvetés apropója: egy 2006 áprilisában zajlott internetes esemény, a „Nemzeti 11 – avagy két választás Magyarországon”.
2006-ban a litera.hu – internetes irodalmi portál –, tizenegy hazai (és köztük három határon túli) értelmiségit – írót, költőt, esszéistát, irodalomtörténészt – kért fel, hogy írjanak „helyzetjelentést” a 2006-os országgyűlési választások két forduló közötti „közhangulatáról”.
A litera.hu csak a neten létező lap, tehát nem valamely nyomatott formában is hozzáférhető sajtóorgánum elektronikus változata; másrészt az interneten található hasonló irodalmi lapok (például: dokk.hu, kistangó, spanyolnátha) közül elsőként – s eddig egyedül – merészkedtek az irodalom és a politika határvidékére. A litera.hu – eltérően a többi hasonszőrű laptól – vállalkozott egy fontos politikai esemény bemutatására, közírói szemszögből. Ezzel a gesztussal egyúttal továbbírták a magyar publicisztika bő száz éves hagyományát. (Ennek az egyszerre hagyományteremtő és hagyományfolytató gesztusnak a későbbi termése: az „Írástudók felelőssége” című cikksorozat, amely Gyurcsány Ferenc öszödi beszédével foglalkozik.)
Mivel a „Nemzeti11” létező határok metszéspontján helyezkedik el, jelen írásommal éppen ezekre a határokra és elméleti átjárhatóságukra kívánom fölhívni a figyelmet.
Hangsúlyoznunk kell, hogy mind a házigazda litera.hu, mind a résztvevők kifejezetten „irodalmi ügynek” tekintették (tekintik) a szerepvállalásukat. De a tizenegy jegyzet – már a tárgyalandó sajtóműfaj magyarázatánál fogva is – mégis óhatatlanul kapcsolódik a politikai véleményalkotáshoz, ráadásul a szerzők egy konkrét politikai eseményre reflektálnak, a kampányra. Ezért a válik lehetővé, hogy a hazai politikai diskurzus és a politikai kommunikáció jellegzetes vonásai felől is megközelítsük a Nemzeti 11-et.
Mindenekelőtt érdemes vázlatosan bemutatni a közírás műfajai sajátosságait és a közíró helyét a magyar sajtótörténetben; a publicisztikai nyelv megújulását a ’90-es évek elején; a közírót, mint a politikai diskurzus szereplőjét, és szerepét a magyar politikai kultúrában. A politikai kommunikáció helyzete az interneten szintén megér majd egy külön eszmefuttatást, hiszen a közírók különleges felelősséggel rendelkeznek a hazai internetes politikai kommunikáció világában.
A PUBLICISZTIKA
A latin publico ige jelentése: „közzéteszek”, „nyilvánosságra hozok”; a publicus főnév jelentése: „nyilvános szó”. Noha egyes történeti megközelítések párhuzamot vonnak a publicista és a klasszikus orátori szerep között – mindkettő nyilvános közbeszédet művel –, a napi újságírói gyakorlatban más módon határozzák meg őt és a publicisztikát. Az amerikai sajtó mérvadónak számító gyakorlata szerint a publicista opinion-writer (vélemény-író); amit ír, az opinion (vélemény).
A publicisztika műfajelméleti meghatározása a következő: a „publicisztika az értelmezés és a meggyőzés szándékával formált, a sajtóban nyilvánosságra hozott vélemény”. Vagyis: „Állásfoglalás, amely a szerző, illetve a lap véleményét közvetíti az olvasónak. Ez a kritérium különbözteti meg a publicisztikai műfajcsalád valamennyi tagját (…) a tájékoztató műfajcsaládba sorolt (…) írásoktól”.
A véleményalkotó műfajcsaládba tartozik a kommentár és jegyzet. Közös vonásuk, hogy mindkettő rövid terjedelmű, a kommentár azonban szorosabban kapcsolódik a hírhez. A kommentár háttér-információk bemutatásával segíti a megértését. „A kommentár szerzője rendszerint valamilyen aktuális kül- vagy belpolitikai eseményből indul ki, és méltatva annak fontosságát, értékelve jelentőségét – értelmezi a történteket.” A jegyzet ezzel szemben sokkal szélesebb lehetőségét kínál a szerző képzeletének. „A jegyzetíró szabadsága a témaválasztásban határtalan”. Kevésbé a politikához, inkább a mindennapi élet eseményeihez kötődik. Stílusa közelebb áll az irodalmi nyelvhez, lehet kifejezetten lírai is, míg a kommentár szerzője a tárgyilagos fogalmazásra törekszik. A jegyzet legfontosabb hazai képviselői: Kosztolányi Dezső, Móra Ferenc, Bálint György. Kosztolányi Álom és ólom című gyűjteménye számít a jegyzetírás iskolapéldájának. A változatos anyag széles ívet ölel át: „a napihírből kibontott, azt magyarázó mini-esszétől, mesterfokon elkészített portréig, marokba szorított novellától a szociális érzékről tanúskodó, publicisztikus okfejtésig.”
A Nemzeti 11-ben közölt kampányközi jegyzetek témája: a 2006-os országgyűlési választások. A közember szemszögéből tekintenek a kampány eseményeire, a hétköznapi életre gyakorolt hatását mutatják be. A szövegek stílusa nagyon változatos – lévén tizenegy különböző szerző írta őket –: a lírai képalkotástól az egészen konkrét politikai érvelésig terjed.
A MAGYAR PUBLICISZTIKAI HAGYOMÁNYOK
Röviden tekintsük át, hogy kik a magyar publicisztika legfontosabb alakjai, és melyek voltak a domináns műfajaik!
A magyar publicista ősképe Mikszáth Kálmán (1847-1910). A „Katánghy Menyhért országgyűlési képviselő úr levelei” című karcolat-sorozata klasszikusnak számít a műfajban. Később ennek nyomán írta meg híres regényét, a Két választás Magyarországon-t.
Kákay Aranyos [Kecskeméthy Aurél] teremtette meg a modern karcolatot a politikai szatírából, ezt fejlesztette tovább Mikszáth.
A sajtótörténet Mikszáth után kiemelkedő alakja és fordulópontja Ady Endre. Újságírói nyelvében egyesítette a korszak különféle stíluseszményeit.
Bartha Miklós (1948-1905). A politikai propagandát beemelte az újságírásba. Igen nagy hatása volt a két világháború között kibontakozó népi-írói mozgalomra.
Bródy Sándor (1863-1924) stílusa a modern magyar publicisztika előfutára. Babits szerint az irodalmi újságírás nyelvének megteremtője, aki Ady prózájára is jelentékeny hatást gyakorolt.
Thury Zoltán (1870-1906) hatása Adynál szintén felismerhető. Újítása: az eseményre összpontosító tárcanovella, amelyben riportszerű a cselekményszövés. Írásait merész társadalom-kritikai attitűd, és radikális hang jellemzi.

Ignotus

Ignotus

A Nyugat egyik alapító tagja: Ignotus [Veigelsberg Hugó] (1869-1949), kritikáinak jellemzője az impresszionista látásmód és a szecessziós modorosság. Ebből is jócskán merít Ady.
Ady Endre (1877-1919) mind az irodalomtörténet, mind a sajtótörténet számára kulcsfigura. Újságírói életműve a már kialakult stíluseszmények nagyszabású szintézise. „Publicisztikája a radikális magyar újságírás bibliája lett, stilisztikai és szemléleti szempontból egyaránt, akitől a (…) polgári radikálisok éppúgy tanultak, mint a népi-nemzeti szellemű magyar ellenzékiek.” Nyelvteremtő erő, stilizált, költői hang, profetikus attitűd írásmódjának legfontosabb vonásai.
Új színt képvisel a hagyományban Móricz Zsigmond (1879-1942), aki számtalan riportot publikált, amelyekben a naturalista leírás és a szociológiai hitelesség dominált.
Heltai Jenő (1871-1957) a verses publicisztika feltalálója.
Molnár Ferenc (1878-1952) vezércikkeiben összefonódik a világos érvelés és az érzelmi telítettség. A kisemberek hétköznapi problémáit jelenítette meg nagy érzékletességgel.
A magyar sajtónyelv és irodalmi nyelv alakulásában betöltött jelentőségét tekintve Adyéhoz csak Kosztolányi Dezső (1885-1938) munkássága mérhető. Kosztolányi vérbeli újságíró volt. A „perc művészetét” ő emelte irodalmilag is értékes rangra. Publicisztikája a stilisztikai bravúr és a műfaji sokszínűség tárháza. Nem túlzás azt állítani, hogy a Kosztolányi által (ki)művelt nyelv-eszmény vált a hazai újságírás fokmérőjévé. A magyar publicisztika szerves része az esszé is. Az esszé az irodalmi-közírás egyik adekvát formájának tekinthető. A szerzők fajsúlyos társadalmi-politikai vitákhoz szóltak hozzá, ám ez mindig szorosan kapcsolódott saját ideológiai beállítottságukhoz. A közírókat különböző eszmetörténeti hagyományok képviselőinek tekinthetjük.
A műfajcsalád legfontosabb vonulatai, és szerzői a közelmúltban.
Népi-nemzeti: Illyés Gyula, Németh László, Csoóri Sándor.  A baloldali-urbánus: Lukács György, Fejtő Ferenc, Konrád György.
A két nagy vonulaton kívül helyezkedik el Bibó István írásmódja, vagy a jelenben: Tamás Gáspár Miklósé.
Továbbá jelentékeny esszéírói munkássága van Mészöly Miklósnak is.
Nádas Péter témánkban vágó írói munkásságának elhelyezése, besorolás bonyolult kérdés, mint minden valódi világirodalmi rangú író esetében.
A rövid – és persze nem teljes érvényű – felsorolásból kiderül, hogy nemcsak írók, hanem gyakran filozófusok vagy társadalomtudósok is esszében fejtik ki a nyilvánosságnak szánt gondolataikat. A magyar irodalmi publicisztikát – az eddig elmondottakat nagyvonalúan összegezve – nemcsak a műfaji sokszínűség (jegyzet, karcolat, tárca, vezércikk, esszé), hanem a változatos szerzői szerepkör is jellemzi. Emellett arra is fény derült, hogy közírás nem választható el az eszmetörténeti hatásoktól.
A nyelvi teljesítmény szempontjából a magyar publicisztika majd csak a ’90-es évek elején válik ismét érdekessé. Csakhogy ez a rendszerváltás ideje. A rendszerváltás és a publicisztika kapcsolatáról már nagyon kevés mondható. Minél közelebb kerülünk a jelen történetéhez, annál több problémánk adódik az elbeszélésben.
A nyolcvanas évek második felében szétmállik a sajtó felett gyakorolt állami felügyelet. Ennek következtében jelenhetett meg 1988 novemberében a független irodalmi, társadalmi, kritikai folyóirat, a Hitel. A rendszerváltó értelmiség fellegvárának tekinthető lapban még együtt publikált Esterházy Péter, Eörsi István, Csoóri Sándor, Csurka István. Pontosan eddig tart a sajtótörténeti szál.
A szakadás helye látványos, hiszen éppen a folyóirathoz köthető legfontosabb „történet” maradt érintetlenül. A Hitel-affér vagy más néven Nappali hold-botrány nem került terítékre Buzinkay Géza könyvében. Ez a szakadás a megközelítés eszközeit tekintve: határvidék. Mind sajtótörténet, mind a diszkurzív politika elbizonytalanodik. Egyik oldalról sem kapunk biztos fogódzókat. Sorozatunkban nem vállalkozhatunk arra, hogy megírjuk a hiányzó történetet. Csupán annyit tehetünk, hogy ismertetjük a kérdéses esemény tényeit.
Csoóri Sándor „Nappali hold” című esszéje (1990. szeptember 5. [III. évf. 18. sz. 4-7. l.]) nagy sajtóvisszhangot kavart. Az egyik válasz Esterházy Péter tollából született, címe: „A falra hányt borsó” sorozatból, és „Kedves Hitel-olvasó!” (1990. október 17. [III. évfolyam, 21. sz.17. l.]).
És – nyomatékosítva válaszát – Esterházy kilépett a Hitel szerkesztőségéből. Eddig tart az esemény. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a botrány előtt nem kerültek világosan a felszínre a közíró-értelmiség ideológiai-politikai különbségei, hanem a szocialista rendszer megdöntése – ideiglenesen – összekovácsolta őket. Ehhez még hozzátehetjük, hogy a pengeváltás következménye a közíró-értelmiség politikai megosztottsága. Szándékom szerint még visszatérünk erre a kérdésre.
Mostani vizsgálódásunk fókuszában azonban nem a szétszakadás áll, hanem a publicisztikai nyelv fordulópontja.
Ez pedig Esterházy Péternek a Hitelben megjelent írásaihoz köthető.
(Folytatjuk. A Szerk.)