Egy közös pont biztosan volt az ellenzéki és a kormánypártok között 2010 és 2014 év eleje között: a korszak megváltoztatására utaló nyelvi szimbólumok használata. A Fidesz a vizsgált időszakban „szabadságharcról” beszélt, az ellenzék korszakváltásnak, megújulásnak vagy szabadságnak nevezte a változtatást vagy a változtatás szándékát, amelyet történelmi változásnak tüntetett fel, még akkor is, ha e hasonló fogalmakat a különböző pártok más tartalmakkal és eszmékkel töltötték meg. Amikor egységesen kérdőjelezzük meg a modernista értékeket, s így a hagyományos világrend támaszának hitt értelem legitimitása eltűnik, akkor posztmodernről beszélünk. A mesterséges korszakalkotás jelenségét egészítette ki, hogy a politikai pártok és azok szereplői részben mesterséges környezetben is tették ezt: a posztmodern univerzumban. Két politikai megnyilvánulás rövid áttekintésével – a nyelvi szimbólumokból eredeztethető ellenzéki és kormánypárti párhuzamot érintem, amelyet a posztmodern alá rendelek, és foglalkozom a jelenséget kísérő virtualitással – nem létezőként vagy lehetőségként létezőként – is, amelyet a posztmodern virtualitással, vagyis a valósággal állítok szembe.

A FIDESZ “vezérkara” 2014-ben

A Fidesz központi nyelvi motívuma a szabadságharc volt, amely arra utalt, hogy meg kell szabadítani hazánkat az „elnyomóktól”, következménye pedig egy olyan – közelebbről meg nem határozott, jövőbe vetített – megváltozott új állapot, amikor már függetlenek vagyunk. A Magyar Szocialista Párt (MSZP) a megújulás fogalmát állította a középpontba, azt sugallva ezzel, hogy már nem utódpárt, azaz ebben az esetben is egy megváltozott, valami utáni állapotot érzékeltettek az aktorok. A Demokratikus Koalíció (DK) a szabadság szóval kampányolt, arra utalva, hogy az akkor jön el, ha vége van a szabadságharcnak, tehát ez is magában hordozta a változás vágyát vagy lehetőségét, miközben még reflektált is a politikai ellenfél nyelvi szimbólumára. A Lehet Más a Politika (LMP) elnevezésében hordozza, hogy amit eddig hittünk politikának, az lehet más is, és lehetőséget kínál egy új, megváltoztatott szemléletmódra, amelyet tartalmilag a korrupció elleni harccal és az ügynöklista nyilvánosságra hozatalával töltött meg. Az Együtt–Korszakváltók Pártja[1] szintén nevében tünteti fel a változás igényét, de önálló tartalmat nem társított hozzá, pusztán az hangzott el rendszeresen aktoraitól, hogy azt, amit az MSZP és az abból már kivált DK-s politikusok végeztek, nem fogadják el, továbbá – ennél ritkábban – azt, hogy a Fideszt sem, mert nem tartják demokratikusnak – azaz a többi párttal szemben nem derült ki, mit fed a változtatás, milyen új kort ígért.
Míg az magától értetődő lenne, hogy az ellenzéki pártok változást, új korszakot ígértek, hiszen alternatívát kellett kínálniuk, addig szokatlan képet mutat az, hogy a hatalmon lévő Fidesz (egészen pontosan: a Fidesz–KDNP-pártszövetség) is részben a változás retorikájával kampányolt. A közelebbről meg nem határozott, jövőbe vetített új állapot ígérete mellett ugyanakkor alkalmazta a történelmi kontinuitást érzékeltető fogalmakat is, ilyen volt például a nemzeti, a szent, a hagyomány szó.
Összességében tehát minden jelentősebb politikai pártnál vagy a nevében, vagy a központi nyelvi motívumában tetten érhető volt a változásra, az új korszakra való igény, ígéret vagy vágy, azaz az az épp most után, ami nem más, mint a posztmodern (post = után; modern = épp most, lásd Appignanesi & Garrat, 1995). Be kell látni ugyanakkor, hogy a posztmodern értelmezései annyira szerteágazóak – mint maga a posztmodern is –, hogy nem lehet megkerülni azokat ahhoz, hogy jól látható legyen, miért nem vagy miért nemcsak a szokványosat kínálják a pártok a társadalomnak (például jobb életet, több fizetést, nagyobb megtakarítást stb.), és feltételezhetően miért van ezeknek az ígéreteknek egy közös pontjuk.
POSZTMODERN – MINT ÁLLANDÓ VÁLTOZÁS ÉS KORSZAKALKOTÁS
A korszakváltást alapvetően a – szemléletmódban, követendő ideákban és termelési módban bekövetkező – történeti változásokon keresztül határozzuk meg, utólag. Ennek kísérő jelensége a nyugati kultúra egyik fő jellegzetessége, a régi és a modern (új) közötti örök ellentét,[2] amelynek folyamatos váltakozása közben a modern szó jelentése – használatba vételének csaknem 900 évében[3] – el is avult. Erre a dichotómiára építenek alapvetően a történészek, periódusokra osztva a történelmet.
Ma a politikusok akarják kijelölni a történelmi időszakot, az új kor kezdetét retorikájukban és/vagy pártjuk elnevezésében: szándékuk az, hogy ne utólag határozzák meg róluk, szabadságharcot folytattak-e vagy korszakot váltottak-e (és így tovább), hanem maguk akarják kijelölni a történelmi idő határait. Ahogyan maguk jelölik ki azt is retorikájukban, hogy ki a régi és ki a modern. A Fidesz és az Együtt–Korszakváltók Pártja (egész pontosan annak Együtt–Egymillióan Platformja[4]) szerint például régi Gyurcsány Ferenc (DK), Mesterházy Attila[5] (MSZP), Fodor Gábor (Magyar Liberális Párt); vagy a Korszakváltók másik platformja (a Haza és Haladás) szerint Horváth Csaba (MSZP) elképzelései avíttak, tehát ő is régi. E tanulmánynak nem célja a politológiai elemzés, ezért csak röviden jegyzem meg, hogy az Együtt–Egymillióan Platform vezetője, Juhász Péter és Gyurcsány Ferenc nagyjából egyszerre jelent meg a nyilvánosság előtt (Juhász körülbelül egy évvel korábban) valamilyen társadalmi értéket vagy érdeket képviselve, Mesterházy Attila pusztán négy éve tűnt fel. Fodor Gábor – aki a Fidesz szerint is régi[6] – ugyan a rendszerváltás óta politizál, mégis mindig a modern értékek mellett: a rendszerváltás fogalma akkor, amikor tették, modern értéket képviselt, az oktatás liberalizálása szintén, ahogyan a fenntartatható fejlődés is,[7] noha ez utóbbi fogalmat kisajátította azóta magának az LMP. Horváth Csaba részéről szintén modern elképzelésnek számított 2009-ben egy roma kulturális központ kialakításának a vágya a Palotanegyedben, amelyet jelenleg a Haza és Haladás politikusa[8] – akkor még ugyanabban a pártban tevékenykedőként, amelyben Horváth is politizál (MSZP) – a szélsőjobboldallal[9] együttműködve akadályozott meg. Ezekből a példákból jól látható, hogy az ellenzéki és kormánypárti politika aktorai önkényesen akarják meghatározni a történelmi időhatárt, és elfogadtatni a társadalommal, hogy ki vagy mi a régi és a modern – nem mindig tartva tiszteletben a tényeket.
AZ ÁLLANDÓ KORSZAKVÁLTOZÁS
Appignanesi és Garrat könyvének (Nesze neked posztmodern, 1995) első fejezetében a posztmodern terminusát a családfakutatáshoz hasonlítja, amellyel megpróbálja szemléltetni azt az állandóan önmagába visszatérő ösvényt, amely a fogalom megértését nehezíti. A posztmodern genealógiája kifejezés ugyanis arra világít rá, hogy a posztmodern szertágazó út, azaz összetett folyamat részének kell tekinteni. Jean-Francois Lyotard, a posztmodern egyik teoretikusa is pusztán alkotóelemként tekint az éppen most utáni állapotra. Úgy fogalmaz, hogy a modernség része, amelyben benne van a múltunk, ugyanakkor a még éppen születőben lévő modernizmusunk is. Megállapítja továbbá, hogy minden csak úgy lehet modern, ha egyben posztmodern is. Feltételezi emellett az új korszakot, amelyet posztmodern-definíciójában így foglal össze: „A posztmodernizmus két rejtélyes jelentés összeolvasztása […]: ellenáll a modernizmus értelmének és összezavarja azt; átfogó tudást sejtet a modernről, amelyet egy új korszak meghaladott.” Megkérdőjelezi tehát a modernista értékeket, miközben a hagyományos világrend támaszának hitt értelem legitimitását eltűnőben látja (idézi Appignanesi & Garrat, 1995: 20). A permanenciát adja vissza Pethő Bertalan terminusa is, aki szerint a posztmodern nem más, mint maga a korszakok változása (Pethő, 1996).
A fentiekből jól látható, hogy tulajdonképpen nincs új korszak, vagy legalábbis nincs kezdete, vagy – ha van is –, akkor az csak valaminek a része. A kérdés így továbbra is az, hogy a jelen Magyarországán miért használják egymástól ugyan függetlenül az egymással összefüggő – történelmi határvonalat húzó – szimbolikus fogalmakat központi motívumaikban vagy pártjuk elnevezésében, azaz miért vezetik be a posztmodern látszatát, miközben éppen az nincs (pusztán egy szerteágazó folyamat részeként), amit érzékeltetni akarnak azokkal a szavakkal, amelyeket arra alkottak, hogy elhitessék a társadalommal, hogy mostantól minden más lesz.
KORSZAKCSINÁLÁS
A történelmi korszakok keletkeztetésének egységre törekvő szándékát Babarczy Eszter fogalmazta meg Siralmas posztmodern című esszéjében: „Elsősorban utólag, a történettudomány berkeiben […] éppen az egység megőrzése végett, szakaszokra bontják a lefolyt időt, majd elnevezik és jellemzik ezeket a szakaszokat, aszerint, hogy mit tekintenek éppen az egységen belüli egység kritériumának: a gazdasági viszonyokat-e avagy a társadalom rétegződését és kapcsolattípusait, a politikai rendszer sajátosságait, a technikai fejlődést, esetleg a kultúrát és a szellemi áramlatokat és így tovább.”
Majd megjegyzi, hogy korszakok vágy alapján születnek, és a jelenben nevezik el őket a jövő számára: „…a korszakok születésének harmadik formája: az új sejtelme és vágya, amikor a jelen a jövő nevében nevezi el magát” (Babarczy, 1997: 55). Ez részben választ ad fenti alcím (2.1.) alatt megfogalmazott kérdésre, azaz arra, hogy ha nincs új korszak, mégis miért tesznek úgy, méghozzá egységesen, politikai eszmétől – és így oldaltól – függetlenül a jelenben a politikai aktorok. Feltételezésem szerint – mivel egyrészt általánosságban nincsenek szakaszok, másrészt mesterségesen kreálják azokat a történelem folyamán mindvégig, harmadrészt pedig jelenleg a társadalmi, a gazdasági és a technikai változások együttesen jelentkezve megoldhatatlannak tűnnek minden hatalmi berendezkedés számára – megfogalmazódott bennük egységesen, egymástól függetlenül az újrakezdés és az azzal összefüggést mutató elhatárolódás vágya, amely abba a tudatos célba torkollt, hogy amennyiben ezt nevesítik is, megtarthatják/visszaszerezhetik hatalmukat. Ezen a ponton újra a posztmodern meghatározásába kell ütközni, mivel e három tényező éppen annak a jellemzője. Minden névnek megvan az eredete, az elhatárolódás vágya, az újrakezdés tudata, tehát a korszakcsinálás mindhárom pillére megtalálható a posztmodernben, amelynek fő jellemzője az elhatárolódás utáni vágy volt, és e mentén próbálta magát definiálni. Babarczy szerint a posztmodern „meghaladta” a modernt, vagyis legyőzte, maga alá gyűrte, leigázta, mint ahogy ez a történelemcsinálás folyamatában lenni szokott: az „új” győzedelmeskedik a „régi, sötét, primitív, elavult, rossz” felett (Babarczy, 1997: 57).
Ebben az esetben újabb kérdés vetődik fel: mi az új és mi a régi, továbbá az új győzedelmeskedett-e a régi felett? A kérdés szinte költőinek nevezhető, ha elfogadható a 2. fejezet (Posztmodern – mint állandó változás és korszakalkotás) végén tett néhány példaértékű összehasonlítás. Ugyanakkor nem lehet elmenni amellett, hogy a vizsgált időszakban – elsősorban az ellenzék részéről – magas izgalmi szint látszatát keltő (és folyamatosan fenntartott) eseményei után a végeredmény azt mutatja, nem érdemes – Boorstin-i értelemben vett – áleseményeket, álproblémákat kreálni. Mivel eddig volt két európainak nevezhető tömegpárt (az MSZP és a Fidesz), mellettük pedig néhány kicsi, amelyek közül kettő elérte a parlamenti küszöböt 2010-ben,[10] ugyanakkor 2014-re az ellenzéki oldalon az elhatárolódási vágy – nem jól felmért – álproblémájának bevezetése, az új korszak tartalommal nem megtöltött ígérete a szavazatok aránya alapján azt mutatja, hogy nem hozott eredményt. Az Összefogás (az MSZP, a DK és az Együtt–Korszakváltók) összevethetően a szélsőséges Jobbikkal ért el azonos eredményt. A Fidesz–KDNP-vel összehasonlítva pedig az látható, hogy a három párt együtt húsz százalékkal kevesebb szavazót mozgatott meg, mint a kormánypártok. Ez a számok nyelvén azt jelenti, hogy a FIDESZ–KDNP 2,3 millió szavazata 45 százalékot, az Összefogás 1,3 millió szavazata 25 százalékot, a Jobbik 1,02 millió szavazata 20 százalékot eredményezett. Az LMP, amelytől magyar viszonyok közt az elhatárolódási vágy eredeztethető, azonos eredményt ért el a 2010-ben és a 2014-ben tartott választáson.
Erre az ellentmondásos vagy legalábbis nehezen keretbe helyezhető felvetésre, miszerint van-e új, illetve az új (modern) egyáltalán létező fogalom lehet-e, Hankiss Elemér adhat választ. Szerinte a korszakot, amelyben élünk, egyfajta paradoxon jellemzi: egyrészt az egyén megdicsőülésének, apoteózisának korszaka ez, másrészt és ugyanakkor a személyiség lerombolásának a korszaka is. Az első folyamat az individualizmus győzelmével, míg a második a személyiség súlyos válságával jár együtt. Sokan gondolják úgy, hogy az egyén győzelme utópisztikus. Szerintük a modernizáció folyamatában az ember elvesztette önmagát. Roy Baumeister is a szkeptikusok táborát erősíti:
„…megállapítja: a médiumok »képzeletbeli identitások« (dream identities) és »álindividualitások« (sham-individualities) kaotikus sokaságába bonyolították bele az embereket, és ezzel megakadályozták őket abban, hogy fölépítsék a maguk hiteles személyiségét” (idézi Hankiss, 2005: 283).
Ebből eredeztethető a látszatindividualitások megszületése, kialakulása. Hankiss Baumeister-idézete ugyan a hagyományos médiát teszi felelőssé, ami nyilván igaz, ugyanakkor meglátásom szerint a közösségi média demokratikus jellegénél fogva teret enged mindenki számára: bárki kialakíthat magáról vagy egy intézményről egy elhitetni kívánt/vágyott képet, bárkinek vagy bárminek könnyen, csak önmagán múlóan lehet dream identityje vagy lehet sham-individuality, mivel a közösségi média megteremti annak a lehetőségét, amire az eddigi történelmi korok demokráciái csak törekedtek, azaz ezeken a felületeken valóban mindenki egyenlő (bővebben lásd Sebestyén, 2012).
POSZTMODERN MÉDIA
A posztmodernnel foglalkozó írók, mint Lyotard vagy Jean Baudrillard az 1981-ben megalakult Music Televisionben (MTV) látja a posztmodern média prototípusát (miközben megjegyzi azt is, hogy a nézői/felhasználói túlsúly a televízión kívül az internetre is áttevődik). Működése valódi forradalmat indított, a zenecsatorna indulása a fennálló normákat kérdőjelezte meg: megváltoztatta az érzések szerkezetét, a kultúra logikáját, bevonta a nézőt a vizuális társadalomba, a társadalmat magát pedig látványként értelmezte (Bhattacharya & Hooton, 2010). Daniel Bhattacharya és Joanne Hooton (2010) azt is állítja, hogy a posztmodern médiában a valóság és a „valóság” közti ábrázolás határvonala eltűnik, a képek egymásra hivatkoznak, egymást képviselik, és pusztán attól valóságosak, hogy létezőnek vannak ábrázolva. E szerint pedig „igazság” minden elképzelés: az, hogy számunkra mi az igazság, attól függ, hogy az egymással versengő igények mit diktálnak, és mi mit akarunk elhinni. Szerintük nincs értelme különbséget tenni a valós és az elképzelt dolgok között, hiszen az új valóság a média valósága. Vagyis a való és a virtuális világ szétszálazhatatlanul összefonódik (lásd még Daniel Boorstin áleseményét és Baudrillard hiperrealitását).
VIRTUÁLIS VALÓSÁG
A virtuális valóság kontradikciója[11] mindenképpen a mai kor embere életének része, még akkor is, ha túlzónak tartom Bhattacharya és Hooton állítását, miszerint az új valóság a média valósága, hiszen ez a kijelentés azt jelenti, hogy a média diktálta és virtuális valóságot el kell fogadni. A virtuális valóság ellentmondásosságának feloldására Ropolyi László virtuális valósággal foglalkozó történeti-filozófiai kompendiumából merítek. Szerinte a virtuális valóság a valóságnak egyfajta változata, a virtualitás maga pedig olyan ember által létrehozott konstrukciónak tekinthető, amelynek kialakításában szerepe van a kornak, a kultúrának, amelyben létrejön, csakúgy, mint az egyéni képességeknek, például az érzékeknek, az érzelmeknek, a képzeletnek, a megismerésnek, a manipulációnak.
Az információs társadalomban nem hagyható figyelmen kívül a technológiák radikális térhódítása, ami előhívja azt az igényt, hogy világosabb kép alakuljon ki az ellentmondó fogalomról, ugyanis az információs technológiákkal kialakítható virtuális valóság(ok) létezésmódja és tulajdonságai átalakultak: alapvetően a nyilvánvalóság, azaz az evidencia értelmezését rúgják fel, valamint – mivel a realitás meghatározásában szerepük van az evidenciáknak, azok azonosításában pedig a mindennapi élettapasztalatoknak – a valóság társadalmi konstrukcióját is megbolygatják. A virtualitás Ropolyi szerint
„…az, ami nem a valóság, de olyan »mintha« az lenne. Egyszerűen szólva: a virtualitás valamiféle részleges, látszólagos, álhatatlan, vagy nem-teljes valóság, és a valóság részlegessége, látszólagossága, álhatatlansága, nem-teljes volta” (Ropolyi, 2004: 39).
POSZTMODERN VIRTUALITÁS
A posztmodern „univerzumban” a realitás és a virtualitás szétválaszthatatlanná válik, így egyetlen valóságról vagy általánosságban a valóságról nem is beszélhetünk. Ezért alakult ki a hiperrealitás fogalma, amely szerint a valós és a nem valós közötti határ eltűnik: a képek és jelek, valamint a szimulációk és szimulakrumok (a szimuláció aktusa általi modell, amely a valóságos tárgyat idézi) már nem referálnak semmire, önmagukat jelentik/egymásra utalnak, azaz saját valóságuk van (Baudrillard, 1983). Gyakorlatilag képzetek ezek, de nem a valóság elfedését szolgálják, mivel ilyen nincs is, „hanem a valóság hiányának az elleplezésére, a valóság helyettesítésére vállalkoznak” (Ropolyi, 2004: 40), ez pedig igen közel áll a Baudrillard-i hiperrealitáshoz. Röviden összegezve: a „posztmodern virtualitás maga a posztmodern realitás” (Ropolyi, 2004: 50).
A posztmodern virtualitás avagy posztmodern realitás témakörében nem lehet figyelmen kívül hagyni a jelenlét kérdését, amely nem más, mint egy perceptuális csalódás (külvilágból jövő inger téves értelmezése), amely magában foglalja a kognitív folyamatokat (az információfeldolgozás mentális folyamatait) és az érzelmi tényezőket úgy, mint a környezeti összetevők által kiváltott válaszokat. Ezeknek akkor van jelentőségük, amikor a felhasználó megfeledkezik a médium létezéséről, és úgy cselekszik, mintha az nem is lenne. A jelenlét kérdésének tisztázásában tehát pszichológiai, nem pedig társadalmi tényezők dominálnak. Ezért csak nagyon röviden jegyzem meg, hogy a virtuális valóság mesterséges környezetébe való bevonódás nagy mértékben az egyénen múlik, és ezért a mérési értékekből nem lehet a jelenlét fogalmával összefüggő általános érvényű következtetésre jutni. Ugyanakkor az mindenképpen megállapítható, hogy ebben a térben a társadalmi viszonyok átalakulnak, úgynevezett hálózattársadalom rajzolódik ki (Ropolyi, 2004).
A POLITIKAI AKTOROK WEB 2.0 HASZNÁLATA: SOCIAL MEDIA ÉS SOCIAL NETWORK
Korunk korszakcsináló politikusai kivétel nélkül a posztmodern univerzum részei. Van, aki arra használja a virtuális közeget, hogy a valóságba torkolló áleseményt generáljon vele, így minimum bekerüljön vele a hagyományosnak mondható médiafelületekre (már ha ez a valóság részének tekinthető), vagy valóban valós cselekményt generáljon vele, és vannak, akik pusztán szimulakrumok, azaz valós politikai szerepük nincs is, szimulálásra használják őket. A Web 2.0 fogalmáról, amely alá soroljuk a közösségi médiát, így ír megalkotója, Tim O’ Reilly: „…a világhálót olyan platformként értelmezte újra, amelyen a felhasználók folyamatosan alkotják, módosítják és osztják meg egymással a tartalmakat” (lásd Szabó et al., 2011). A közösségi technológiákkal foglalkozó Klososky (2011) szerint e technológiák egyik kategóriája a social media/közösségi média, amely magában foglalja az interneten és a telefonon alkalmazott video-, fotó, dia-, bemutató és egyéb dokumentumokat, amelyek elképzelést, ötletet, tervet vagy üzenetet hordoznak, vagy csak szórakoztatnak és megoszthatók, illetve ezek közvetítőit, gyűjtőhelyeit; ilyen például a YouTube, a SlideShare, a Flickr és a Scribd. Ide sorolja a felhasználó által generált tartalmakat (installációkat, fotókat, videókat…), a magánszemélyek újságírását (a blogolást, a hírcsatorna összeállítását), a valós idejű hírek eseményeinek nyomon követését, továbbá minden olyan alkalmazást, amely a webalapú információk sokaságában lehetőséget ad azok olyan módon történő kiválogatására, hogy annyi információt kapjunk, amennyit mi akarunk. Egy másik kategóriába sorolja a social networköt, amelyen keresztül az emberek kapcsolatba kerülnek egymással, mintegy hálózatot alkotva;[12] ilyen Klososky szerint a Facebook,[13] a MySpace, a Twitter, a LinkedIn (a hazánkban is használatosak közül). Ide sorolja az online közösségek kialakulását, a mikroblogolást, az olyan lokális információkhoz jutást mobil applikáció alkalmazásával, mint például az, hogy hova nem hajthatunk be autóval bizonyos körzetekben, és ide tartozónak tarja a crowdsourcing[14] fogalmát is.
A fentiek alkotják tehát a politikai aktorok számára (is) azt a mesterséges közeget, amelyben valós vagy nem valós képzeteket generálhatnak; fel- vagy elfedhetik a valódit; vagy a kellő bevonódási hajlammal  rendelkező felhasználókat életük részévé tehetik; vagy – pusztán eszközként használva e közeget – egy megkezdett akcióból valós cselekményt kelthetnek életre. Ez utóbbi igen ritka, összesen két olyan esetről lehet számot adni, kifejezetten a közösségi média – mint virtuális közeg – használatban, amely performatív (cselekvés értékű) megnyilatkozás volt;[15] egyszerűen szólva olyan dolgot írtak ki oldalukra, ami önmagában cselekmény[16] volt, mivel szavaik tetté váltak – ez elsőként Orbán Viktornak, később pedig Kónya Péternek[17] sikerült.
Az akkori miniszterelnök-várományos 2010. január 29-én azt írta ki Facebook-profiljának oldalára, hogy ötleteket vár évértékelő beszédéhez, s kérésére ötszázan reagáltak kommentben (vö. fentebb a crowdsourcing fogalma), miközben nem feledkezett meg folyamatosan biztosítani rajongói táborát arról, hogy figyeli és várja is a kommenteket, majd közvetlenül a beszéd előtt megismételte kérését, és 2011 februárjában, a beszéd elhangzásakor kiderült, hogy használta is azokat. Ez a jelenség nemcsak arról szól, hogy mi a crowdsourcing, hanem egy ennél sokkal fontosabbról is: a felhívások aktivizálták a rajongói tábort, amelynek tagjai jutalomként élték meg, hogy szavaikat, ötleteiket visszahallották a miniszterelnöktől, a jutalmazás által pedig még elkötelezettebbé váltak (vö. Bajomi-Lázár & Horváth, 2013).

Kónya Péter 2013. november 6-án személyesen Orbán Viktort szólította meg Facebook-posztjában azzal, hogy miért nem rúgja már ki Balogh Józsefet, aki veri a feleségét, s mintegy hipotetikusan megjegyezte azt is, hogy talán ennek az lehet az oka, hogy a miniszterelnök is bántalmazza a saját hitvesét.[18] Posztjában tehát olyan feltételezett összefüggést valószínűsített, amely oksági kapcsolatot von maga után, azaz ,A’ esemény bekövezése maga után vonja ,B’ esemény bekövetkezését. Következtetés-logikailag ezt úgy hívjuk, hogy „nem helyes, azonban erős következtetés”.
Az okságra való következtetések kiegészítője a társas attribúció: az, amikor az emberek saját vagy mások viselkedésének mikéntjére következtetnek. Ilyenkor három változót kell számításba venni: a kontextust, amelyben a viselkedés történik, a viselkedés célját, valamint a cselekvőket, akik végrehajtják. Ez esetben akkor tulajdonítunk okságot, ha az okok és következmények szimultán jelennek meg (Zentai, 2006). Az erős következtetés fennállása és a társas attribúció együttese önmagában arra engedett következtetni, hogy hétköznapian szólva provokáció történt Kónya részéről, ráadásul Balogh informálisan egy, formálisan két óra múlva már nem volt a Fidesz tagja. (Az ügy körülményei: 2013 áprilisában Balogh József súlyos sérüléseket okozott feleségének, ez rögtön nyilvánosságot is kapott. Április és november között több ellenzéki politikus szólította fel a parlamenti és a média adta keretek közt lemondásra, és saját párttársai is – Rogán Antal, Selmeczi Gabriella és mások – elítélték a sajtó útján; november 4-én az ügyészség hivatalos közleményéből kiderült, hogy bizonyos kérdésekben a politikus nem állított valósat a sajtónak és pártjának az üggyel/cselekményével összefüggésben; november 5-én – az előző napi hírre reagálva – a sajtó és a politika ismét megszólította Baloghot; november 6-án, a poszt születésének reggelén fél 9-kor az Index információi szerint[19] a politikus a helyi polgármesteri hivatalban intézkedett; a poszt 9 órakor kikerült; Kocsis Máté az Indexnek 10 órakor bejelentette, majd egy óra múlva az MTI-nek is bejelenttette, hogy Balogh már nem tagja a Fidesznek.) A fentiek alapján azt mondhatjuk, hogy a posztban feltételezett összefüggés valószínűsítése, magyarán a provokáció sikeres volt. Megkérdeztem az érintett aktorokat is. A közösségi médiát politikai provokációra használó Kónya sem vélekedik másként a poszt funkciójáról: elismerte, hogy provokáló jelleggel írta ki. Úgy fogalmazott: „Hát persze, ki akartam ugrasztani a nyulat a bokorból”, majd a miniszterelnök feleségének sorsával összefüggésben – szakmai múltjából eredően,[20] tudomására is jutható – pletykákra[21] hivatkozott. Arra a kérdésre adott válaszát, hogy miért Orbánnak címezte a független országgyűlési képviselő Fideszből vágyott távozását, azzal indokolta, hogy olyan nyomást akart gyakorolni a miniszterelnökre, amelyben informális hatalmát gyakorolhatná Balogh felett. Kocsis Máté (a Fidesz szóvivője) pedig úgy nyilatkozott, hogy a november 6-ai bejelentése előtt mindvégig evidenciának tartották, hogy Balogh nem tagja a Fidesznek, ezért nem reagáltak a felszólításokra, az Index munkatársát pedig más ügyben kereste, ez az ügy csak véletlenül került szóba a Facebook-posztot követő egy órán belül.[22]
A közösségi médiát lehet arra is használni, amire való: a miniszterelnök optimalizáltan veszi igénybe, azaz mozgósít, népszerűsít, tematizál, jutalmaz; Kónya pedig beteljesítette azt az elvárást, amit a Schmitt Pál lemondása óta vár a marketing- és médiaszakma, valamint a hozzá kapcsolódó tudományágak, miszerint egy politikus menesztése a közösségi média közreműködésével vált valóra. (Tudniillik az államfő esetében praktikusan konszenzus van abban, hogy Schmitt Pál lemondásához erősen hozzájárult a közösségi oldalakon könnyen terjedő, könnyen befogadható képi üzenetek osztódása, lásd Sebestyén, 2012. Közvetlen kapcsolat azonban nem volt kimutatható.[23])
ÖSSZEGZÉS
A modernista értékek általános érvényű megkérdőjelezése a hagyományos rend legitimitásának eltűnését is jelenti. Ennek szimulálása és az ehhez szükséges szimulakrumok felépítése a virtuális térben – a választás eredményének arányai alapján úgy tűnik –önmagában nemcsak, hogy nem elegendő a választói bizalom megszerzésére, de nem is mindenki fogékony a nem valós tartalmak befogadására. Ezzel szemben egyrészt a posztmodern nyelvi szimbólumok és a valóságba torkolló, illetve valóságot előidéző performatív cselekedetek párosítása sikeres lehet.
Az ezt példázó fenti konkrét két eset azért biztató, mert azt mutatja, hogy a posztmodern „univerzumban” az elméletekkel szemben – miszerint a realitás és a virtualitás szinte elválaszthatatlannak tűnik, és ezért megszűnt az általános érvényességű valóság, miközben kialakult a hiperrealitás – a gyakorlat azt tükrözi, hogy még létezik a valóság, akkor is, ha összeköttetésben áll a mesterséges közeggel, vagy, ha úgy tetszik, a cselekmény a virtualitásból indul ki. Azaz nemcsak a szimulációk és a szimulakrumok világában élünk, egy önmagáért való saját valóságban, mintegy a valóságot helyettesítve.
Ugyanakkor a múlt általános érvényű megkérdőjelezése nem attól volt hatásos a különböző történeti korokban, mert azt szimulálták, hanem azért, mert tárgyiasult. Az új korokkal új épületek épültek, megváltozott a divat s a többi, azaz az emberek szembesültek vele, hogy az új, ami elsöpri a régit, létezik: épületben, ruhában, bútorban, zenében testesül meg. Ugyanígy a létezés érzetét keltik azok a social mediaban keletkeztetett valós következményt generáló performatív cselekedetek is, amelyeket a fenti két valós történés mutat, amellett, hogy közösségimédia-történeti esemény is rögzült politikai témakörben.
A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS SZAKIRODALOM
Appignanesi, Richard & Garrat, Chris (1995): Nesze neked posztmodern. Budapest: Ikon Kiadó.
Bajomi-Lázár Péter & Horváth Dorka (2013): The continued relevance of the concept of propaganda: Propaganda as ritual in contemporary Hungary. In: Global Media and Communication. United Kingdom: SAGE Publications.
Baudrillard, Jean (1983): Szimulakrumok precessziója. In: A posztmodern. Budapest: Gondolat Kiadó.
Hankiss Elemér (2005): Az ezerarcú én – Emberélet a fogyasztói társadalomban. Budapest: Osiris Kiadó.
Klososky, Scott (2011): Enterprise Social Technology. Austin, Texas: GBG Press.
Lukács, John (2012): A történetírás jövője. Budapest: Európa Kiadó.
Pethő Bertalan (1996): A posztmodern. Budapest: Gondolat Kiadó.
Romsics Ignác (2008): Történelem, történetírás, hagyomány. Budapest: Osiris Kiadó.
Ropolyi László (2004): A virtuális valóság természetéről. In: Pléh Csaba & Kampis György &
Csányi Vilmos (szerk.): Az észleléstől a nyelvig. Budapest: Gondolat Kiadó.
Szabó Gabriella et al. (2011) Kritikus kampány. Budapest: L’Harmattan Kiadó.
Zentai István (2006) Meggyőzéstechnika és kritikai gondolkodás a mindennapokban. Budapest: Medicina Könyvkiadó.
Online irodalom
Babarczy Eszter (1997): Siralmas posztmodern, http://doksi.hu/get.php?lid=16604 (utolsó letöltés: 2013. december 26.).
Bhattacharya, Daniel & Hooton, Joanne (2010): Post Modernism in Media, www.slideshare.net/dannybh/post-modernism-in-media (utolsó letöltés: 2014. január 24.).
Baudrillard, Jean (1994): Simulacra and Simulation, http://www.doksi.hu/get.php?lid=16416 (utolsó letöltés: 2010. július 26.).
Sebestyén Eszter (2012): Social media: a jelen, nem a jövő/1. (Demokratikus média), socialnetworks.blog.hu/…/social_media_a_jelen_nem_a_jovo_1_ (utolsó letöltés: 2014. január 24.).
Sebestyén Eszter (2012): Válságkommunikáció és social média, http://www.kreativ.hu/kreativ_magazin/cikk/valsagkommunikacio_es_social_media (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

(Forrás: Sebestyén Eszter (2014): „Korszakkonstruálás és közösségi média – Posztmodern politikai aktorok”. – Médiakutató XV. évf. 3. szám. 91-98.)

[1] Az Együtt 2014 vagy Együtt–PM néven elterjedt (a médiában így nevesített) párt hivatalos elnevezése.

[2] A nyugati történelmet a középkortól kezdve periódusokra osztották (reneszánsz, barokk, romantika stb.), egymásnak ellentmondó felfogások láncolataként. A történelemtudományban, a művészettörténetben és a művelődéstörténetben az új, modern korszak mindig szemben áll azzal, amely megelőzi, így lényegében minden posztmodern, azaz modern utáni. A romantikáig elmondható, hogy a történelmi, művészettörténeti, művelődéstörténeti korszakok nagyjából egybeesnek. A romantika után a helyzet felbomlik, mert a romantika Nyugat-Európában már kimegy a divatból, amikor például Kelet-Európában éppen meghonosodik, másfelől a romantika a zenében és a festészetben még tudott alkotni, az építészetben már kevésbé. A korábbi korszakokban a művészeti stílus kihatott az élet minden területére az építészettől a zenén át az öltözködésig (Romsics, 2008; Lukács, 2012).

[3] Suger apát használta először 1127-ben, St. Denis bazilikájának új építészeti stílusának megnevezéséhez: opus modernumnak, azaz „modern mű”-nek nevezte el a stílust, amely később gótikus néven terjedt el (Appignanesi & Garrat, 1995).

[4] A médiában Milla néven terjedt el, holott az egy civil egyesület (semmi köze az Együtt–Korszakváltókhoz). Ezért joghatározat tiltotta meg a pártnak és annak Egymillióan elnevezésű platformjának a névhasználatot.

[5] Lásd http://hvg.hu/itthon/20140110_Juhasz_Peter_Mesterhazy_nem_alkalmas_a_ko (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[6] Lásd http://www.fidesz.hu/hirek/2013-01-24/uj-nev-regi-arcok-regi-modszerekkel/ (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[7] Lásd http://stop.hu/belfold/fodor-zsugoritani-kell-az-ember-okologiai-labnyomat/162228/#null (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[8] Szigetvári 2014. január 21-ei, 17 órai Twitter-üzenetében ír Horváth és „egyes szocialisták“ „elhibázott szakmai döntés“-éről (utolsó letöltés: 2014. január 22.).

[9] Kocsis Máté régebben a Magyar Igazság és Élet Pártjában politizált, jelenleg a Fideszben ugyan, de szélsőséges politikáját jellemzi, hogy kezdeményezője volt a szegények és a roma kisebbség közterületekről való eltávolításának.

[10] Lehet Más a Politika, Jobbik. A Demokratikus Koalíciót azért nem ebben a keretben értelmezem, mert az MSZP színeiben jutott a parlamentbe, és később vált ki belőle.

[11] A szerző szerint, ami virtuális, az nem valós, vagy legalábbis a valóság egyik lehetősége.

[12] Itt érdemes emlékeztetni Ropolyi 2004-ből eredeztethető hálózattársadalom-fogalmára.

[13] A szerző nem ért egyet ezzel a megállapítással, hiszen a Facebook egyre inkább veszít baráti hálózatot építő jellegével, miközben egyre több új média funkcióval ruházza fel a médiumot (Klososky könyvét 2011-ben adták ki).

[14] A crowd (tömeg) és outsourcing (kiszervezés) szavakból tevődik össze, magyarul – nem szerencsésen –közösségi ötletbörzének fordítják: feladat vagy problémamegoldás céljára megosztott tartalmakat fed.

[15] Mivel egy közösségimédia-felület egy hálózat, de több van belőle, így hálózatok összességéről van szó, ezért nem állítható biztosan, hogy a vizsgált időszakban (2010–2014 ) nem volt több ilyen, s noha szembetűnő lett volna, nem kizárt, hogy úgy a szerző, mint más társtudományok szerzőinek vagy a szakújságírók/újságírók figyelmét elkerülte.

[16] Nem ír le vagy állapít meg semmit, nem számol be semmiről.

[17] Az Együtt–Korszakváltók Pártja alapítója, Szolidaritás Platform.

[18] Az eredeti szövegkörnyezetben kérdés formájában íródott, hogy veri-e Orbán a feleségét, de szerepelt mellette az is, hogy „a kérdés költői volt”, tehát a közlés állítás volt.

[19] Lásd http://index.hu/belfold/2013/11/06/van-e_helye_a_parlamentben_egy_noveronek/?a=a_spirk (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[20] Lásd http://hirszerzo.hu/hirek/2011/5/18/20110518_portre_rendvedelem_konya (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[21] A pletyka pszichológiáját kutató Szvetelszky Zsuzsanna szerint pletyka önmagában, letisztult, esszenciális formában nem létezik, nincs is olyan emberi kommunikációs megnyilvánulás, amely csak pletyka lenne, lásd http://www.holmi.org/2002/08/szvetelszky-zsuzsanna-a-pletyka-mozgasformainak-irodalmi-abrazolasai (utolsó letöltés: 2014. január 24.).

[22] Szerinte a Fidesz Alapszabályának 105. szakasza úgy rendelkezik, hogy a frakcióból való kilépés egyben a párttagság megszűnését is jelenti, ugyanakkor egyetlen jogász sem erősítette meg a szakasz értelmezése alapján, ahogy a provokáció sikerét erősíti, hogy sem aznap, sem az elkövetkező napokban a hivatkozott bejelentésen kívül, nem nyilatkozott Kocsis az Indexnek.

[23] Lásd http://www.vagy.hu/tartalom/cikk/2022_schmitt_letarolta_az_internetet (utolsó letöltés: 2014. január 24.).