Ha egyszer elindul, úgy tetszhet, sosem apad el. Megállíthatatlanul, elemi erővel tör ki lelkünknek tükréből, felszínre hozva mindazt, amit oly gondosan temettünk el amaddig. Érzünk. Érezzük a fájdalmat, a hiányt, a betölthetetlen űrt. A kilátástalanságot, a reménytelenséget. De érezzük a kezet is, mely vigasztal – és úgy kapaszkodunk bele, mint az utolsó mentsvárba. Még mindig van Valaki, aki nem engedi el, aki kezét viszontszoríthatjuk. Még mindig van Valaki, aki felszárítja a cseppeket, aki nem engedi, hogy lehulljanak azok pilláink végiről. Még mindig van Valaki, akiért érdemes. Akiért nem adhatjuk fel. Még mindig van Valaki…

Egy érzelmekről szóló rajzfilmben Bánat és Derű folyton konfliktusba kerül egymással: Bánat mindig elszomorítja a kislányt, akit irányítanak, Derű viszont úgy véli, csakis a vidám emlékek teszik őt boldoggá. Ám egy hiba folytán a leányban összetörik valami: összezavarodnak érzései, elveszti realitásérzékét, és olyan dolgokat tesz, amellyel fájdalmat okoz családjának és saját magának. Majdnem túl késő lesz – mígnem rájönnek, csak úgy téríthető vissza a jó útra, a boldogság útjára, ha Bánat és Derű együttműködnek.

Bánat és Derű az Agymanók (Inside Out) c. rajzfilmben | Fotó: Disney / Pixar 2015 / soulbook.blog.hu

Katonadolog, egy férfi nem sír, nem vagy már gyerek… Túl sokan lehetünk azok, akik gyerekként hallották e szavakat, és így elhisszük: sírni szégyen. Így hát, amikor már érezzük azt a semmivel sem összehasonlítható, feszítő érzést a szemünkben, elfojtjuk, illetőleg elvonulunk a magány vélt biztonságába. Olykor nem is tudjuk pontosan, honnan is jön, de energiája, mint a vízesésé: amint teljesen kiszolgáltatottá válik a folyóvíz a gravitációnak, úgy árad ki belőlünk is érzelmeink zuhataga. Ezt elfojtani – hiszem –, életveszélyes: mint ahogy a felhevülő gáztartály nyomása feszíti a falat, úgy feszítik szívünket is az elnyomott érzések. Miért tesszük mégis? Mert erősebbnek akarunk tűnni. Megfelelni környezetünk elvárásainak:  hisz’ ha gyengének látnak minket, elvesztjük vélt vagy valós hitelességünket. Azonban, mint mindennek, érzületünknek is megvannak a maga határai.

Bizonyosan nem találni olyan embert a Földön, aki sohasem sírt volna. Tudvalevőleg: a csecsemők szinte egyetlen kommunikációs formája, jelzési rendszere, a maga jelentéskészletével. Szólani még képtelen, így hát él egyetlen lehetőségével: sírásban tör ki. Segítséget kér. És csak egyetlen bizodalma van: hogy Valaki meghallja a hangját.

Bajban vagyunk – jelentik a könnyek, nemcsak környezetünknek, hanem egyúttal saját magunknak is. Megannyi olyan ember van a világon, akik nem hallják meg saját lelkük segélykiáltását sem, csak akkor, amikor már túl késő. Csapdába estek saját tévképzetüknek, mely azt vetítette eléjük, hogy erősek. Az utolsó pillanatig fel sem merült bennük, mekkorát tévedtek.

Ha a könny kifakad, a szó gyakran fennakad. Nem, vagy csak nagyon nehezen tudjuk elmondani, pontosan mi az, ami bánt minket. Pedig lehet, hogy csak egyetlen szó kellene hozzá: hiányzol, megbántottál, szeretlek. A könnyek, a zokogás beszél helyettünk, minden szónál, minden bravúros szófordulatnál, vagy eufemizmusnál őszintébben, letagadhatatlanul. Sajnálom – üzenik lelkünknek cseppjei. Nincs is annál megrendítőbb, mikor az üzenet nem ér célba.

Mintha rabszolgái lennénk saját érzelmeinknek: reszketünk, rázkódunk, és már nem tudjuk féken tartani őket. Megszűnik a realitás, a logikus gondolkodás, az észszerűség. Felszabadul minden, akár évek, évtizedek múltán is, minden, amit valaha el akartunk engedni, amit valaha el akartunk felejteni, de sosem sikerült. Keressük a kapaszkodót, de ha hiányzik, könnyen kicsúszhat alólunk a talaj. Viszont ha találkozik kezünk egy olyannal, aki megtart minket, sosem akarjuk többé elengedni. Ragaszkodunk hozzá, mert biztonságot ad – de csak időlegesen. Mert a támogató Valaki keze lassacskán eltávolodik, könnyezésünk is mintha csillapodna. Mégis, a kritikus pont csak most következik: mostantól magunknak kell a felszínen maradnunk, mert könnyen lehet, utoljára kapaszkodhattunk Valaki kezébe. Ha itt elbukunk, könnyen süllyedhetünk el a Bánat Mocsarába, ahonnan nincsen kiút.

Atreiu próbálja kimenteni lovát, Artaxot a Bánat Mocsarából A végtelen történet c. filmben (1984, r. Wolfgang Petersen)

Mindenki tudta, hogy aki hagyja, hogy a bánat úrrá legyen rajta, azt elnyeli a Mocsár.

Gyere, menjünk! Most meg mi bajod van? Mi történt? Na gyere már! Mi a baj, Artax? Értem… Elfáradtál egy kicsit.
[kiabálva] Artax, így elsüllyedsz! Nem hallod?! Fordulj meg! Fordulj meg! Gyere! Fordulj…! Aaarrrtaaax! Erőlködj egy kicsit! Ne hagyd el magad!
[nyugodtabb hangon]
El fog nyerni a Mocsár, ha nem harcolsz ellene. Próbáld meg, Artax… Meg kell próbálnod… Kérlek… A kedvemért… Hiszen a barátod vagyok! És én szeretlek!
[kiabálva]
Artax! Hát nem érted, te ostoba?! Ha nem teszel valamit, meghalsz! Mozdulj meg, könyörgök! Én nem adom fel! Tarts ki! Artaaaaax…!

Lelkünk tükréből fakadó könnycseppjeink ugyanakkor tisztítanak is. A sírást követő órákban a lélek kissé megnyugszik – nemcsak szemünk lett tisztább, de a lélek is fehérebb lett általa. Meg kell járnunk a poklot ahhoz, hogy eljuthassunk a mennybe. Bár a sírást kiváltó ok minden bizonnyal nem szűnt meg, de felszabadulva érzelmeinktől, ismét előtérbe kerülhet analizáló, problémamegoldó énünk: más szemmel tudunk nézni a világra. Mégha ez oly nehéz is.

Ne féljünk hát sírni: legbensőbb énünk még mindig úgy üzen, mint csecsemőkorunkban. Érdemes hallgatnunk rá…