„– Közel járok ahhoz, hogy feladjam és átsegítsem magamat a megnyugvásba. Elfogyott az életerőm, Babi, nincs tovább. Reménytelenségben élünk, az állam nem hogy gondoskodna, inkább még mélyebbre löki az embereket a kilátástalanságba. Pénteken felhívtak az iskolából, hogy megszüntetik a munkaszerződésemet. Senki nem tudta megmondani, hogy most TB-ellátott vagyok-e egyáltalán; hogy a gyógyszereimet fel tudja-e írni az orvos vagy sem; kell e szerdán fizetnem a vérvételért? Továbbá fel vegyen-e táppénzre az orvos, mert ugye ha nincs munkahelyem… a gyógyszereimet sem leszek képes kiváltani. Hát Babi, amikor ez tudatosodott bennem, akkor kezdtem el sírni, és kb. egy órán keresztül nem tudtam abbahagyni. Ha nem jár a társadalombiztosítás és nem fogom tudni kiváltani a vérhigítómat, akkor a dolog viszonylag hamar rövidre fog zárulni és még csak bűnt sem követek el…

Akár néhány hónapja sem hittem, hogy ilyesmi előfordulhat velem, hogy két hónap leforgása alatt elveszítem a nyugdíjamat is, meg a munkámat is. Magyarán: ellátatlan vagyok. Ilyen még soha, eddigi életemben nem fordult elő! Visszakövetelik tőlem ’a jogosulatlanul felvett munkabért’, ezen már csak nevetni tudok. Korábban visszakövetelték a felvett kéthavi nyugdíjat is. Akkor mire voltam jogosult az eltelt 2 hónapban, ha sem erre, sem arra nem?

Hát, tessék-tessék: hölgyek-urak, szabad a vásár, ugyan nincs miből, de vonjanak le mindent!

Az illusztráció: Dorothea Lange fotográfiája

Jól írtad: a helyzet abszurd. Abszurdisztánban élek, ahol minden megtörténhet és annak ellenkezője is. Most, amikor Neked írok a Somogyvámosi Krisnavölgy buddhistái szent teheneikkel tüntetnek a Magyar Parlament előtt, mert el akarják tőlük venni a földeket, amin élnek.

Magyarország! Mivé lett?

Adtam magamnak 3 hónapot. Addig még kapálózom, talán nem nyel az örvény. Ha addig nem rendeződik valamilyen módon a sorsom és a helyzetem, azt hiszem, feladom. Jogom van hozzá, hogy kimondjam: eddig és ne tovább! Ha a tükörbe nézek, már most is valaki másnak a szeme néz vissza rám, eltűnt a fény, a remény, a csillogás.”

Prue a legjobb barátom Magyarországon. Költő, publicista, tehát értelmiségi, méghozzá a legjobbik fajtából, aki három, igen veszélyes szívműtéte után rokkantságira került. Lelkileg is bele lehet semmisülni az ilyesmibe, mégis életben kell maradni. Hát mi mást tehet az ember, mint berendezkedik az ’új helyzet’- re. Ez az ’életben kell maradni” pedig annyit tesz, hogy: fizetni a lakás költségeket, villanyt, gázt, fűtést, az élelmet, a gyógyszereket és a közlekedést. A rokkantságiból csak cincogtak a fillérek, így addig járt barátnőm, amig egy iskolában kibulizott magának egy félállású, könyvtárosi munkát. Szivet fullasztó, hosszú órás buszozással járó távolság, de Prue örült, mert így már életre vergődte magát, jutott ételre, buszbérletre, a legszükségesebbre.

Azonban a pártkatonák gondoskodnak róla, hogy az eddig is csak fillérekből tengődő lakosságot az ellehetetlenülés platformjára sodorják. Sok-sok Prue él Magyarországon. (De talán a világ minden táján…) Mára se munka, se nyugdíj! És vajon kit terhel a felelősség, ha az elkövetkezendő hónapokban Prue belehal az életébe? Öngyilkosságot követ el, vagy nem jutott hozzá a szükséges gyógyszeréhez…

Tegnap olvasom a neten, hogy egy férfi szívenszúrta magát, mert csökkentették a nyugdíját. Valószínű, hogy a meglévő nyugdíj sem fedezte élete költségeit. Erről ki tehet?

„Vigyázz rá, mint a szemed világára!” – halljuk a bölcsességet, de vajon belegondolunk e valaha, hogy mivel jár a látás elvesztése? Szemünk világától függ egész életünk minősége. Általa érzékeljük a külvilág ingereit, a látás segítségével végzünk minden tevékenységet. Böbe egyik szemére teljesen vak lett. Ez után, életének összes funkciója, egyetlen ép szemére hárult. Egy szem biza nem kettő! Az idegrendszer egyoldalú leterhelésétől Böbének megromlott a hallása, egyensúly érzékelése, egész idegrendszeri működése stb. Igen, rövid ideig kapta a rokkantsági nyugdíjat, aztán ’az illetékesek’ úgy döntöttek, hogy időközben Böbe meggyógyúlt. Még él gyermekével együtt, könyöradományokból tengeti az életnek csúfolt rettenetet. De vajon meddig?

Romániából érkező magyar barátaimtól hallottam hasonló történeteket, mint amik most a demokratikus Magyarországon történnek. Életveszélyesnek minősítették országukat, ahonnan kimenekült, aki még képes volt rá. Hogy új hazát keressen… Pénzt, azt lehet keresni s a pénz birtokában tartózkodási helyet. De haza csak egyetlen egy van! Egy abszolút diktatórikus rendszerből menekültek ki – mesélték –, ahol a demagógia és a nemzeti hazugságok kormánya tudatlanságban tartotta a köznépet, a megszállt, megfélemlített média segítségével pedig elhallgatták vagy félremagyarázták a történéseket. Gazdasági és morális leépülésről beszéltek, totális nyomorról és függőségről, ahol a hátrányos helyzetűek, szegények és betegek pusztulásra voltak ítélve.

Most is hasonlóak a hírek, csak ezúttal nem Romániából, hanem Magyarországról érkeznek. Minden szó, mintha eltörne bennem valamit. Süketté tesz. A fájdalomtól már nem hallom saját gondolataimat. Mert még mindíg itt idétlenkedik az erős hitem, hogy az értelem és az együttműködés ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.

Meddig lehet egy országot devalválni?

Egy állampolgárt megalázni?

Többször írtam már, hogy az állam feladata a szolgálat. Az, hogy az igazságosság eszközeivel a közjót szolgálja. Ez az állam feladata! Nem az, hogy a demokrácia álruhájába öltözködve megnyerje a tömegeket, a hatalmi választásokat, aztán a megsemmisülés, vagy a menekülés őrületébe zavarni az állampolgárokat. A választási győzelem: felhatalmazás a kötelező együttműködésre. Együttműködés – rombolás nélkül!

Együttműködni a nemzetközi szervezetekkel, a helyzettel, az ellenzékkel, és a közgazdasági tényekkel. Mindezt józan ésszel – az állampolgárért.