A szerző az üzleti élet prominens személyisége idehaza és külföldön egyaránt. Önéletrajza provokatív és inspiráló beszámoló egy olyan ember életéről, aki úgy jósolta meg a jövőjét, hogy egyszerűen elképzelte. Az Al-Habtoor Group energikus vezetőjévé váló férfi önéletrajzában hosszú életének eseményeiről mesél. Elbeszélését olvasva mi is átélhetjük a sikerek és kudarcok, emberek és események, valamint az idők során megtanult leckék forgatagát.

 

Második legfiatalabb unokám, Mohammed hároméves fia, Khalaf bármikor képes az ujjai köré csavarni, nem tehetek ellene semmit. Aranyos, pufók kis kölyök, aki imád enni. „Kutyusnak” hívjuk, mert valahányszor az unokatestvérei megpróbálják elvenni tőle az ételt, verekedni kezd és sírva fakad. Erről a Tom és Jerry imádnivaló buldogja jut eszembe, aki mindenkit megharap, aki a tálja közelébe merészkedik. Kutyust születése óta az ölemben ringatom, és a dadája, Eeda mindig előhozza a reggeli alatt, hogy megpuszilhassam. Ezt mindig nagyon élvezem, bár kisbabaként még többet mosolygott és gőgicsélt, mint sírt. Manapság az irodámba is behozzák, ahol azzal szórakozik, hogy kiveszi a tollakat a zsebemből és eljátszik a különféle tárgyakkal az íróasztalomon. Néha még a vezetői értekezletet is végigüli az ölemben; ha elunja magát, csak elindul és mély hangon szólongatni kezdi a dadáját, mintha parancsba adná neki, hogy kövesse. Egy óránál sosincs több időm arra, hogy játsszak a gyerekekkel, de Kutyusnak egyszerűen nem tudok ellenállni. Sosem engedi, hogy játék közben csak úgy otthagyjam, és ha csak füttyent, én tíz esetből kilencszer beadom a derekamat. Kutyus egyszer elkezdett „Katannak” hívni mindenkit, akit Khalafnak hívnak – márpedig a családban van néhány az utóbbiból. Nem tudom, hogyan találta ki ez a becenevet, senki sem tudja, de amint hírét vettem, megkértem mindenkit, hogy a jelenlétében ne hívjanak „Khalafnak” vagy „Abouya Khalafnak”, nehogy én is megkapjam a gúnynevet, mint szerencsétlen névrokonaim. A terv, legnagyobb elégedettségemre, működött. Egy darabig. Idővel külön játszósarkot alakítottunk ki Kutyusnak és unokatestvérének, Khalaf bin Ahmadnak a személyzeti edzőteremben, ahol leköthették magukat, amíg arra vártak, hogy felszabaduljak, és így nem zavarták a munkatársaimat. Nem telt bele sok idő, mire Kutyus bevágtatott az irodámba, nyomában a dadájával és az unokatestvérével. Nevetgélt, és láthatóan nagyon örült valaminek. Szeretetteljesen visszamosolyogtam rá, mielőtt valóra vált legrosszabb rémálmom. – Abouya Katan, Abouya Katan, Abouya Katan – ismételgette újra meg újra, mintha sípszóra tenné.”
Többnejűség
A múltban bevett szokás volt, hogy ha megengedhette magának, a férfi két, három vagy akár négy feleséget is maga mellé vett. Az iszlám legfeljebb négy feleséget engedélyez, azzal a kitétellel, hogy valamennyit egyforma bánásmód illeti meg. Ez szinte lehetetlen, ezért korábban gyakran előfordult, hogy meglett férfiak – ha olyan helyekre utaztak, mint India, Szíria vagy Egyiptom – elvettek fiatal lányokat, majd amikor haza kellett utazniuk, sorsukra hagyták idegen asszonyaikat és gyermekeiket. A többszöri házasság gyakorlati szempontból szinte kivitelezhetetlen; illetve csakis akkor oldható meg, ha a férfi elég vagyonos ahhoz, hogy egynél több asszonyt tartson el, és hajlandó arra, hogy egyenlő arányban ossza fel hitvesei között az idejét és gyengédségét. Persze még ekkor is könnyen kereszttűzben találhatja magát, ha az undok féltékenység felüti fejét. Nem mintha mindenhol ez volna a helyzet: a feleségek között olykor testvéri kötelék alakul ki, segítenek egymásnak a házimunkában és gyermeknevelésben – és Isten óvja a férjet, ha úgy döntenek, összeszövetkeznek ellene! Az élet egy asszonnyal is épp elég komplikált lehet, pláne kettővel vagy még többel! Én magam sohasem foglalkoztam komolyabban a lehetőséggel, különösen miután okultam közeli rokonaim példájából. Mohammed fivérem is több asszonnyal kötötte össze az életét, nem túl sikeresen. Feleségei nem jöttek ki egymással, gyermekei nem járták ki az iskolát, sőt felnőttként is sokat perlekedtek, és máig nem békültek ki.
II. Erzsébet királynő
Éves naptáramban piros betűs ünnep, amikor az éves Királyi Windsor Kupa pólóversenyen – amit a gárdisták Windsor Great Park-i pólóklubjában rendeznek – újra találkozhatok őfelségével, II. Erzsébet királynővel, akivel közösen adjuk át a győztesek trófeáit. Az évtizedek során számos királlyal, herceggel és elnökkel találkoztam; részeltettem abban a kiváltságban, hogy hosszabb időt töltöttem a királynő lánya, Anna hercegnő és akkori férje, Mark Phillips kapitány társaságában, amikor az 1980-as években a Metropolitan Hotelben vendégeskedtek és indultak egy lovasversenyen. A hercegnő később meghívott egy ünnepségre a londoni városházára, amelyen a feleségemmel vettem részt. A válogatott vendégek között csak mi ketten voltunk arabok, Anna hercegnő azonban mindent megtett azért, hogy emiatt ne feszengjünk, és beszédében külön megemlékezett rólunk: „Vannak barátaink, akik nagyon hosszú utat tettek meg, hogy részt vehessenek ezen az eseményen.” Több alkalommal együtt étkeztem a királynő unokatestvérével, Mihály kenti herceggel; utoljára 2009 júniusában, a Kensington-palotában, pontosabban a parkban emelt hangulatos sátorban. Itt nem kell idegennek éreznie magát, Khalaf – jegyezte meg, s valóban: eszembe jutottak sivatagi táborozásaink (bár itt elérhető közelségben tudhattuk a makulátlanul tiszta mosdót). Ez alkalommal megismerhettem a világ minden részéből odalátogató üzletembereket, megvitathattam a herceggel az aktuális gazdasági és egyéb trendeket. Mégis meg kell vallanom, hogy amikor először mutattak be Erzsébet királynőnek, bizony ideges voltam. Nem feltétlenül a királyi személye miatt. Számomra ő nem csupán élő legenda, de a női méltóság és a tisztesség megtestesítője is. Amióta 1953. június 2-án elfoglalta a trónt, kötelességtudóan és önzetlenül szolgálta hazáját és a Nemzetközösséget; nem tett egyetlen rossz lépést sem. Úgy gondolok rá, mint a világ királynőjére. Csak sajnálni tudom azon alattvalóit, akik nem ismerik fel, milyen fontos szerepet játszik abban, hogy megkülönböztesse az Egyesült Királyságot európai szomszédaitól, és mélyen elszomorít, amikor az egymást követő brit kormányok mindannyian a kiadásai csökkentésére próbálják rávenni a királyi házat. Ha még a királyi család fejének is meg kell húznia a nadrágszíjat, mi marad a Windsor-ház titokzatosságából? Elég csak felidézni, milyen jótékony hatást gyakorolt a gazdasági nehézségeket átélő britek kedélyére a királyi unoka, Vilmos herceg és Kate Middleton esküvője, vagy éppen a királynő 2012-es gyémántjubileuma. Láthatjuk, hogy a brit uralkodó megszolgál minden egyes pennyt, amit az adófizetők pénzéből kap. Még abban sem voltam biztos, hogyan szólítsam Erzsébet királynőt, ezért örültem, amikor egyik udvaronca kiokított a protokoll finomságaira, kezdve azzal, hogy első alkalommal „őfelségének”, a későbbiekben pedig „asszonyomnak” kell szólítanom. Lefogadom, hogy a vele való találkozás előtt sokan így érzik, a királynő azonban rendelkezik azzal a képességgel, hogy meleg mosolyával, kecses bájával és természetességével eloszlasson minden szükségtelen félelmet. Akárkivel beszél, mindig egyenesen a szemébe néz, s ha csak egy pillanatra is, de azt érezteti vele, hogy ő a legfontosabb ember a világon. Mindig megdöbbent, milyen behatóan ismeri a lovaspólót és mennyire lelkesedik érte. Amikor látta, hogy az unokáim kihívják a fiaimat a Királyi Windsor Kupa idején, a családomról kérdezett, majd megjegyezte, hogy mivel két csapatra való al-Habtoor jött össze, így nem kell bevonnunk külsősöket az összecsapásba.”
Nők, anyák
„Azok a nyugatiak, akik hamis sztereotípiák alapján alkotnak képet az elnyomott arab nőkről, alighanem gyorsan felülvizsgálnák nézeteiket, ha találkoznának anyámmal. Nyugaton sokan nem tudják, de az arab hölgyek otthonuk zárt ajtói mögött valóságos királynők. Édesanyám is közéjük tartozott: gyengéd, szerető és keményen dolgozó szülőként minden tettét átitatta a morális meggyőződés, miközben vasakarattal uralkodott házunkon, ahol egyenlő arányban mérte a kedvességet és a fegyelmezést. Anyámat mindenki tisztelte bölcsességéért, különösen bátyjai, akik a későbbiekben fontos tisztségeket töltöttek be Abu-Dzabi kormányában és az Egyesült Arab Emírségek szövetségi kormányában (miközben ott bábáskodtak az Emírségek születésénél is). Nagyra értékelték tanácsait, és hűségesen meglátogatták őt minden Salaat al-Fajr (hajnali ima) után. Menyei ugyanúgy szerették és tisztelték, ahogy mindenki más, aki közel állt hozzá. Anyám szüntelenül a gyerekekért, értünk aggódott, hogy mi lesz velünk, ha felnövünk. Addig nem feküdt le, míg esténként haza nem értem. Azt is tudtam, hogy ha az előírt időnél később érkeznék haza, alaposan lehordana és homokot szórna az arcomba. Milyen sokat ábrándoztam arról, hogy amint lesz saját feleségem és családom, a magam ura leszek! Hát nem lettem. Fiatalemberként, valahányszor utasított valamire, azt feleltem:
„Én már férfi vagyok. Azt teszek, amit akarok.”
Csakhogy ez sohasem vált be. Nem számított, hogy halszálkás öltönyt vagy aranyszegélyes bistet viselek, vagy hogy aktatáskát hordok: az ő szemében mindig megmaradtam rakoncátlan kisfiúnak, akire időről időre ráfér egy kis fegyelmezés. Nyugodtabb vérmérsékletű Sultan testvéremmel kevésbé viharos volt a kapcsolatuk. Sultan nagyon közel állt anyánkhoz, és nálam sokkal jobban viselkedett. Ha nem volt otthon, anyánk mindig tudta, mit csinál, hogy focizik vagy mást sportol éppen – miközben rólam legtöbbször nem is sejtette, merre járok. Sikeres életemet jórészt édesanyámnak köszönhetem. Mindig hitt bennem, és szüntelenül azt mondogatta, hogy egy napon lesz belőlem „valaki”. Tőle örököltem az önfegyelmet is, amit a mindennapi életben gyakorlok, és oly jó szolgálatot tesz nekem az üzleti világban. Eltávozott e világból, miután leélt hatvannégy küzdelmes évet, de valahányszor kísértést érzek olyasmit tenni, amiről tudom, hogy helytelenítené, érzem a jelenletét, és szinte hallom, ahogy azt mondja: „Fiam, légy olyan férfi, akire büszke lehetek. Rajtad tartom a szemem, akárhová mész!”
Életvezetési elvek
„Évtizedekkel ezelőtt úgy döntöttem, örökre elfelejtem a késői vacsorákat a hotelekben, az éttermekben és a barátaimnál, ahol mindenki iszik vagy pöfékel. Ahol a sokszor vastagon kifestett feleségek és barátnők látványosan ajnározzák egymást, miközben azon vetélkednek, melyikük viseli a legmárkásabb ruhát vagy a legértékesebb gyémánt karkötőt. Láttam, hogyan köszöntik egymást csókokkal és ölelésekkel, miközben szívből utálják a másikat. Vannak, akik örömüket lelik ebben, én azonban hamisnak és teljes időpocsékolásnak ítéltem. Az sem érdekel, hogy felkapott és divatos emberekkel mutatkozzam; az ilyesmit meghagyom a Silvio Berlusconi-féléknek. Én az igazi barátokat kedvelem, egyszerű szomszédjaimat Bourne Endben, nem azokat, akiknek egyetlen életcéljuk a hivalkodás és a világi vágyak kiélése. Ezen az úton nem vár igaz boldogság; nem az élvezetek hajszolása a válasz. Önmagunk kényeztetése – történjen ételek, italok és stimuláló szerek, szerencsejáték vagy vásárlási szenvedély útján – nem egyéb, mint gyors vigasz. Hirtelen felpezsdül bennünk az adrenalin, hogy utána még vacakabbul érezzük magunkat. Az őszinte boldogság és elégedettség nem más, mint az önfegyelem, a helyes gondolkodás és viselkedés, a mértékletesség és a mások iránti elkötelezettség gyümölcse. Nem lehet megvenni és bepalackozni: olyan múló érzés, ami minden embernek mást és mást jelent. Mindenkinek rá kell találnia a sajátjára.”
Sport, tenisz
Az üdülő Srí Lanka-i teniszoktatójának, Sylvesternek köszönhetem azt is, hogy életemben először ütőt vettem a kezembe.
Uram, maga miért nem teniszezik? – tette fel a kérdést. – Fantasztikus sport és remek testmozgás.
Ó, nem, én szívesebben sétálok vagy úszok. Néha lovagolni is szoktam, de a teniszhez nincs érzékem – feleltem.
Én megtaníthatom rá, én edzhetem – erősködött.
Köszönöm, Sylvester, de egyáltalán nem érdekelnek az olyan játékok, mint a tenisz.
A beszélgetésünket követően személyes küldetésének tekintette, hogy beszervezzen. Annyira eltökélte magát a célja mellett, hogy egy napon kezembe nyomott egy sporttáskát. Nagy meglepetésemre pólót, rövidnadrágot, teniszcipőt és fehér zoknit találtam benne. Értékeltem a kedves gesztust, és úgy gondoltam, könnyebben szabadulok tőle, ha teszek egy próbát a tenisszel. Azóta sem néztem vissza. Bevallom: menthetetlenül a tenisz rabja lettem. Minden áldott nap egy teljes órát a teniszre szánok. Még a ramadán böjti hónapjában is mindent megpróbálok, hogy találjak magamnak partnert, aki délutánonként hajlandó csatlakozni hozzám a pályán. A tenisz az életem részévé vált. Nem csupán a testmozgásban találok örömet, ami mellesleg a legjobb stresszoldó, de a kihívást is élvezem, amit az ellenfél legyőzése jelent. Mindig keményen küzdök a győzelemért, ugyanúgy, ahogy az életben is. A kihívás számomra hamisítatlan adrenalinlöket, a győzelem pedig páratlan módon ösztönöz – ha tudom, hogy képes vagyok valamire, sohasem érem be a második hellyel.”
Vallási tolerancia, szélsőségesek
„Úgy tizenöt évvel ezelőtt megbíztam dr. Mahmoud el-Deeket, aki az iszlám történelméből szerzett doktori diplomát, hogy Végső misszió címmel írjon könyvet az iszlám és a kereszténység kapcsolódási pontjairól. Az arab nyelven íródott művet az amerikai Vincent White fordította le angolra. Kötelességemnek éreztem útjára indítani ezt a fontos projektet, amikor világossá vált számomra, hogy a keresztények és muszlimok közötti legtöbb félreértést kívülről generálják, vagy csak egyszerűen a tudatlanságból erednek.
Meggyőződésem szerint a nem muszlimok közül mind a mai napig csak kevesen tudják, hogy az iszlám sok olyan prófétát imád, akiket a judaizmus és a kereszténység is. Az iszlám a zsidókat és a keresztényeket egyaránt „a Könyv Népének” tartja – ők a muszlimokkal együtt ugyanúgy az Iszmailt és Izsákot nemző Ibrahim (Ábrahám) próféta szellemi gyermekei. Akik nem olvasták a Koránt, aligha tudják, hogy egy teljes szúrát (fejezetet) szentel Merjemnek (Máriának), Isza (Jézus) anyjának – vagy hogy a Korán többször említi őt, mint az Újszövetség.
Merjemet nagy tisztelet övezi az iszlámban, mint erényes és szeplőtelen asszonyt, akit Isten választott ki arra, hogy megszülje egyik hírhozóját, Isza prófétát. A Merjem-szúra a Korán tizenkilencedik szúrája, amely Isza csodálatos megszületésén felül megemlékezik Jahjáról (Keresztelő Jánosról) is, akit Isten ajándékul adott idős atyjának, Zekerijának s meddő feleségének. Személy szerint azt gondolom, a Merjem-szúra a Korán egyik legmegindítóbb fejezete; olvasása minden alkalommal könnyekre indít. Hasonlóképpen, Musza (Mózes) is említésre kerül a Merjem-szúrában, mint próféta, isteni hírnök és törvénykező. Történetét harminchat szúra is megemlíti a Koránban, így többek közt olvashatunk arról, hogyan tette ki őt egy kosárban a Nílusra izraelita anyja, majd találta meg a fáraó felesége; hogyan vándorolt a pusztában, menekült el Egyiptomból és vette át a Tízparancsolatot.
Amikor a magukat muszlimnak beállító erőszakos fanatikusok eltorzítják az iszlám tanait, fontosnak érzem, hogy a nem muszlimok különbséget tudjanak tenni az iszlámvallás és a szélsőségesek félrevezető tettei között. Az iszlám békés és toleráns hitrendszer, mely egyenlő jogokkal ruházza fel a nőket, miközben arra biztatja követőit, hogy keressék a tudást és használják az eszüket.
Üzlet
Fiatal fiúként csak arra vágytam, hogy egy napon saját üzletem legyen. Soha, a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy valaha egy köztiszteletben álló és sok ezer embert foglalkoztató nemzetközi cégcsoport élén állhatok, vagy hogy királyi fenségekkel, nagy hatalmú vezetőkkel és politikusokkal, mágnásokkal, bankárokkal és vezető értelmiségiekkel egy társaságban foroghatok. Az 1950-es években, mint oly sok dubai gyermek, én is megtanultam, mi az az éhínség, mígnem idővel megszoktam ezt a kellemetlenséget. Tizenéves kamaszként még mindig éheztem, de már nem az ételre, hanem új kihívásokra és új tapasztalatokra. Nem hagytam, hogy a körülmények korlátozzanak, és semmilyen gátat nem szabtam ambícióim elé. Azt mondják, aki ismeri az igazi éhséget, az sohasem lakik jól igazán – talán ezért van, hogy én is szüntelenül új személyes és szakmai kihívásokat keresek. A „visszavonulás” nem szerepel a szótáramban, ahogyan a „nyaralás” sem. Akárhol legyek a világban, a mobiltelefonom mindig be van kapcsolva. Nem értem azokat, akik szerint a család van előbb, s csak azután jön a munka. Gyermekeim és unokáim az éltető vérem, ám egy férfinak mindig dolgoznia kell a saját önbecsülése érdekében, s persze azokért, akik tőle függnek.