– Csiálhatok egy fotográfiát? – kérdem kedvesen. Két szomszéd, régi barátok. Sokadszorra találom őket így az úton.
Tanácsolnak.
Mozgásba lendülnek. A barát hátrál, ő nem kell a képbe, de ló és csikó, ők igen.
– Így hogy vannak! – szólok.
– Adja a leányecskát, vele legyen a póza!
– Így hogy vannak! – magyarázom, s nyomom is a gombot.
Hívja a lányomat, ő meg szalad, óvatosan teszi fel a lóra, a nagyra.
A barátja a csitkóra ügyel, nem csak a fotó kedvéért.
– Készen van! – mondom, s emeli is le a leányecskát, aki boldogan indul felém.
A sáncon átvezető pallócskáig végig fogja valaki a kezét. Munkához szokott érdes férfikezek tartják lepkeszárnnyi lágysággal.
Nyújtanak, folyton nyújtanak valamit. Figyelmet, türelmet, szép szavakat, egy kalapnyi tojást, egy marék málnát, puha csibét, félénk macskakölyket, fürge nyulacskát. Jószívvel adják.
– Isten fizejse a pózát! Egészséget! – búszúzom.
– Egiszsíget! – köszön.
– Egíszsiget! – int.
– A lelkecskéknek vigyázniuk kell egymásra, de előbbször meg kell ismerniük egyik a másikat! – magyarázta néne Anna, mikor a miértekről faggattam sokadjára.
