Tetten érjük a call centerek kafkai útvesztőjében, amely mintha csak azért született volna, hogy elvesszen benne az ember. Rábukkanunk az örökkévalóvá vált jelenidejűségben, ahol a hosszú távú tervezés értelmét és hitelét vesztette. Ott van a vásárlói hedonizmusban, ami feladta a gondolatot, helyette az érzésre esküszik. Megbújik a kapitalizmusellenes műalkotásokban, mesterien alakítva át őket termékké, vagyis saját lényének részévé. Ott van a neoliberális nagymenők jótékonykodásában, akik felületileg kezelnének egyes sebeket, hátha nem tűnik fel, hogy az egész struktúra hibás. És ott van a posztmodernben, a „nagy elbeszélések iránti bizalmatlanságban”, ami megakadályozza az új „izmusok” születését, amelyek alternatívát jelenthetnének vele szemben.
Mert hát így belegondolva: nem is az a fő baj, hogy mindenütt ott van. Hanem hogy el se tudjuk képzelni, hogy ne legyen ott. Nincs ötletünk, mi lehetne helyette. Minden kapitalizmuskritika visszapattan a falról, hogy „nem reális”. Mintha nem is lenne más lehetséges valóság, mint az, ami most van. Mintha eleve el lenne rendelve, hogy örökké tartson. Be vagyunk zárva egy rajzolt kockába, és a kapitalizmus minden erejével azon van, hogy ne jusson eszünkbe a vonalon kívülre lépni.
Persze nyilván az a kérdés, hogy tényleg lehet-e a vonalon kívül élni. Magyarán: meg tudja-e villantani a szerző azt a híres-nevezetes „másik alternatívát”. Enélkül ugyanis ő sem lesz több, mint az általa bírált kapitalizmus egyik eleme, amit az erre fogékony speciális piaci célcsoport (a fogyasztói társadalom értelmiségi bírálója) vásárol és olvas borzongva, majd az olvasást befejezvén megnyugodva hátradől: no lám, ma is tettem valamit a világért. (Ezt nevezzük interpasszivitásnak.) Fischer e téren, mondjuk, közepesen teljesít. Abból indul ki, hogy a fogyasztói („posztfordi”) világból nem térhetünk vissza a régmúltba, hanem előre kell menekülnünk. Egyfajta „apa nélküli paternalizmust” képzel el, amiben a kultúra és a tudás újra közkinccsé válik, a televíziók például megtalálják az elveszített nívót, a minőségi viták pedig újra a mindennapok részévé válnak – ez, ha szemernyit naivnak és körvonalazatlannak is tűnik (hisz nem tárgyalja, miképp kéne rávenni az aktorokat, hogy felhagyjanak az eddigi jövedelmező gyakorlattal), de szimpatikus elképzelés. Ugyanakkor karakteres megoldási javaslatot ne várjunk, Fischer inkább csak rögzíti a problémát, jelzi, honnan kell kiindulni, de hogy pontosan mit is tegyünk, homályban marad. Ilyen értelemben pedig munkája éppúgy nem váltja meg a világot, mint a hasonló munkák általában.
Ezzel együtt inspiratív és lendületes, erős metaforákkal, világos fogalmakkal és közérthető példákkal operáló szöveg. Van benne valami hév, vágy, hogy megértesse velünk: a minket körbevevő világ diszkrepanciája nem szükségszerű. Ha olyan sárkány is a neoliberális-neokonzervatív kapitalizmus, aminek ezer feje van (vagy nincs egy feje sem – az ugyanolyan tanácstalanná teszi a lovagot), azért a királylány kiszabadítására törekedni kell.
Lábjegyzet
* Graeber Bullshit munkák c. könyve köbö ugyanezt a problémát elemezte. Bár olyan logikusan, letisztultan és összeszedetten tette volna, mint Fischer.
