Amikor az úr, avagy – másik közkeletű nevén –, isten, figyelmes lett rá, hogy Ádám és Éva, noha ránézésre teljesen tökéletesnek látszottak, egy szót sem szólnak, mi több egyetlen árva hangot sem bocsátanak ki a szájukon, igencsak feltámadt benne az elégedetlenség saját magával szemben, merthogy senki más sem volt az édenkertben, akit felelőssé tehetett volna ezért a súlyos fogyatékosságért, mivel a többi élőlény, melyek ehhez a két emberi lényhez hasonlóan ugyancsak az ő isteni szándékának megtestesülései voltak.
Már bőgött és bömbölt, csiripelt és füttyögött és kotkodácsolt, mindegyik a maga hangján és a maga képességei szerint. Hirtelen felindulásában, és meglepő módon, hiszen elegendő lett volna csak annyit mondania, fiat, s minden megoldódik, odasietett az emberpárhoz, és mindkettejüknek azon hevenyében, különösebb meggondolás nélkül nyelvet illesztett a szájába.
Az írásokban, melyeket az idők során, bár kissé következetlenül, ezeknek a régen volt eseményeknek szenteltek, akár a jövőbeli lehetséges kanonizáció céljából, akár apokrif és ennélfogva szükségszerűen eretnek képzelgések okán, nem találni választ azon kétségekre, hogy vajon arról a hajlékony és síkos izomkötegről van-e szó, amelyik ide-oda mozog a szájüregben, és olykor kívüle is, vagy arról a nyelvről, mely a beszéd során nyilatkozik meg, erre azonban sajnálatos módon nem terjedt ki az úr figyelme, ezért nem tudjuk, melyik nyelvre is gondoljunk, mivel annyi tudomással sem bírunk róla, mint amennyit egy fakéregbe vésett szív alá karistolt érzelmes felirat közöl, valahogy ilyenformán, szeretlek, éva. Mivel elméletileg semmi nincs következmények nélkül, valószínűsíthető, hogy az az erőteljes huzintás, mellyel az úr mozgásba hozta teremtményeinek élettelen nyelvét, ráébresztette őket fizikai lényegükre, a testi valójuk legmélyén rejtőző nyugtalanító élményekre, hogy azontúl az okok bizonytalan ismeretében ezen az új kapun, a szájon át nyilatkozhassanak meg feltoluló, homályos, kuszán indázódó érzéseikről. Minden lehetséges.
Természetesen, ahogy ez kiváló mesteremberhez illik, és ezért méltán illeti őt dicséret, az úr megpróbálta kellő alázattal ellensúlyozni előbbi figyelmetlenségét, s hogy lássa, sikerült-e orvosolnia melléfogását, e szókkal fordult ádámhoz,
Milyen néven neveznek, amire a férfi így válaszolt, Ádám vagyok, elsőszülötted, uram. Ezután a teremtő az asszonyhoz fordult, És téged milyen néven neveznek, Éva vagyok, uram, az első az asszonyok között, bár ezt felesleges volt hozzátennie, mert nem volt más nő rajta kívül.
Látta az úr, hogy ez jó, és atyai szavakkal így búcsúzott, Még találkozunk, majd elment a dolgára. Ekkor ádám első ízben mondá évának, Menjünk, s ismerjük meg egymást.
Séth – a család harmadik fia – csak százharminc esztendővel később jött világra, s ennek nem az volt az oka, hogy ennyi időbe tellett, amíg a várandós anyában kifejlődik a magzat, hanem az apa és az anya ivarmirigyeinek, azaz a heréknek és a petefészkeknek volt száz évre szükségük ahhoz, hogy teljesen kialakuljanak, és nemzőerővel bírjanak. Az elégedetlenkedőknek elmondanánk, hogy a fiat csak egyszer hangzott el, soha többé, s hogy sem a férfi, sem a nő nem kolbásztöltő gép, a hormonok működése pedig igen bonyolult, nem egyik pillanatról a másikra kezdenek el termelődni, s nem vásárolhatók meg akármelyik patikában vagy szupermarketben, ki kell várni, amíg eljön az idejük.
Még séth előtt jött világra káin, akit hamarosan követett ábel.
Már most el kell azonban mondanunk, hogy igen unalmas volt annyi évet végigélni szomszédok, szórakozási lehetőség, a konyha és a szoba között négykézláb mászkáló kisgyermek nélkül, miközben egyetlen látogatójuk az úr volt, de ő is ritkán és csak rövid időre fordult meg náluk, hosszú-hosszú idő, tíz, tizenöt, húsz, huszonöt év is eltelt egyik látogatásától a másikig, gondoljuk csak el, nem sok hiányzott ahhoz, hogy a földi paradicsom magányos lakói úgy érezzék magukat, mint a világmindenség vadonában magukra hagyott szegény árva gyermekek, még ha nem is tudták volna megfogalmazni, mit jelent az árva és a magára hagyott.
Az igaz, hogy ádám időről időre, bár nem túl gyakran, odaszólt évának, Menjünk, s ismerjük meg egymást, de a megszokásba szürkülő házasélet, melyet esetükben az is súlyosbított, hogy tapasztalatlanságukban mindig ugyanabban a testhelyzetben történt meg az egyesülés, már azokban az időkben is ugyanolyan pusztító volt, mintha szúvak serege rágná a ház gerendáit.
Kívülről csak egy kis por tanúskodik erről, ami itt-ott egy apró lyukból pereg kifelé, úgyhogy szinte nem is érzékelni a veszélyt, ám belülről egészen másképpen néz ki minden, s nem sok hiányzik már ahhoz, hogy összeomoljon, ami olyan erősnek mutatja magát.
Van, aki állítja, hogy ehhez hasonló helyzetekben egy gyermek születése pezsdítőleg hathat, ha nem is a libidóra, amihez azért a nedvek sokkal bonyolultabb összjátéka szükséges, mint ahhoz, hogy valaki megtanuljon egy pelenkát kicserélni, az érzelmekre viszont mindenképpen, ami azért, ismerjük el, nem kevés haszonnal jár. Az úrról és ritka látogatásairól elmondhatjuk, hogy az első alkalommal azt szerette volna megtudni, ádám és éva elégedett-e az elhelyezéssel, a második alkalommal arra volt kíváncsi, látták-e valamiféle hasznát a vidéki életben szerzett tapasztalataiknak, a harmadik alkalommal pedig bejelentette, hogy egyhamar nem látogat el hozzájuk, mert végig kell járnia az égi birodalom többi édenkertjét. Igazából csak nagy sokára jelent meg újból, egy szürke hétköznapon, melynek nem tudni pontos idejét, s azzal a céllal, hogy a boldogtalan emberpárt kiűzze a paradicsomból, mert gyalázatos bűnt követtek el, hogy enni merészeltek a jó és a gonosz tudásának fájáról.
Ennek a közjátéknak, mely hozzájárult az eladdig ismeretlen eredendő bűn megfogalmazódásához, mindmáig nincs magyarázata.
Először, még a legegyszerűbb elme is könnyen megérti, hogy a tájékozottság mindig jobb a tudatlanságnál, különösen az olyan kényes ügyekben, mint a jó és a gonosz kérdése, mert kellő körültekintés nélkül mindenkit fenyeget az a veszély, hogy örök kárhozatra jut a pokolban, bár ez a fogalom csak jóval később jelenik meg az emberek tudatában.
Másodszor, égbekiáltó az úr meggondolatlansága, mert ha valóban az volt a szándéka, hogy ne egyenek abból a gyümölcsből, ezt könnyen elrendezhette volna, ha nem ülteti el a fát, máshol talál neki helyet, vagy körbeveszi egy szögesdrótból készült kerítéssel.
Harmadszor pedig, ádám és éva nem azért döbbent rá a mezítelenségére, mert nem engedelmeskedett az úr parancsának. Már akkor is mezítelenek voltak, amikor egymást megismerendő együtt háltak, és az úr egyáltalán nem figyelt fel erre a szemérmetlenségre, amiben leginkább az atyai elfogultság a vétkes, mert a szülők emiatt nem látják meg, hogy a gyermekeik végeredményben se nem jobbak, se nem rosszabbak a többinél.
