A retró sajátos, reflektált, ironikus formája a nosztalgiának. A retró múltszemléletben ugyanis egyrészt megvan a múlt iránti nosztalgikus vágyódás, a múlt felidézésében lelt öröm, másrészt az is világos, hogy a nosztalgiázóval ellentétben a retrózó nem tartja jobbnak vagy szebbnek a múltat a jelennél. A múltból az esendőt, a kínosat, az ügyetlent idézi fel nagy előszeretettel. Csupa olyasmit, aminek nincs folytatása a jelenben, és ami épp ezért egy komikussá vált ízlés vagy gondolkodásmód dokumentumának tűnik. A retró persze felidéz olyasmit is, ami a mai kultúra nyers, kezdetleges, naiv előzményeinek tekinthető, mint például a nyolcvanas évek Fabulon- és Cascó-reklámja, vagy az olyan akciófilm, mint a „Pogány Madonna”. Ezért mondhatjuk, hogy a retró: ironikus nosztalgia. A retrózó Traubit iszik, Tisza-cipőt hord, a „Derick”-et, a „Szomszédok”-at és a „Lindá”-t nézi a tévében, Soltész Rezső koncertre megy, gyűjti a „Zenebutik”-epizódokat és a Kádár-korszak állami kitüntetéseit.

Az illusztráció Bergendy Péter: „A vizsga” című filmjének egy jelenete.

A retró-divat követőinek nincs sok közük azokhoz, akik visszasírják a kádári időket, és generációsan is jócskán különböznek azoktól, akik valóban nosztalgiával, méghozzá iróniamentes nosztalgiával gondolnak a múlt rendszerre. A nosztalgiázók írója szerintem Moldova György lehet, a retrózóké pedig inkább Garaczi László. A különbség tehát elég nagy.
Ezért nem tartom teljesen jogosnak a ma már retró-klasszikusnak számító „Csinibaba” című Tímár Péter film elleni kifogásokat.
A bírálók szerint az 1963-ban játszódó film túlságosan idillikus képet ad a Kádár-korszakról, nosztalgikusan megszépíti, és ezzel felmenti az államszocializmust.
(Lehet persze, hogy vannak olyan nézők, akikhez csak a film nosztalgikus múltszemlélete jut el.)
Én mégis inkább azt gondolom, hogy a film épp a nosztalgia és az irónia együttes jelenléte, sőt a nosztalgia ironizálása miatt tekinthető paradigmatikus retró-filmnek.
Nánay Bencével értek egyet, aki a rémuralmi rendszer ironizálásának példájaként azt a jelenetet emeli ki, amelyben két volt ávós a régi razziákra emlékezve azt énekli szerelmesen, hogy „különös éjszaka volt, csak a miénk volt a sziget”.
Ez a giccsben fürdőző dalbetét ugyan a Kádár-korszak félretett ávósainak nosztalgiáján gúnyolódik, de a múlt rendszer iránti politikai nosztalgia paródiájának is tekinthető.
A retrónak nevezhető múltszemlélet egyes elemei számos kortárs regényben feltűnnek. Esterházynál a „Harmonia Caelestis”-ben, Kukorellynél a „TündérVölgy”-ben és a „Rom”-ban, Zilahy Péter: „Az utolsó ablakzsiráf”-jában, Dragomán György, vagy Tóth Krisztina elbeszéléseiben. E művekben azonban a retró ironikus nosztalgiája csak múltszemléletük egyik, de korántsem elsődleges eleme.
Garaczi László: „Pompásan buszozunk!” (Jelenkor) és Németh Gábor: „Zsidó vagy?” című regényeiben viszont az előbbieknél tisztábban jelenik meg a retró-múltszemlélet és eléggé meghatározó ahhoz, hogy Kádár-retró regényeknek nevezzük e műveket.
A retró persze nyilvánvalóan nem irodalomtudományos fogalom, hanem egy kortárs kulturális jelenség, vagy egyszerűen egy divatjelenség elnevezése. Akkor van értelme irodalmi művek elemzésébe bevonni, hogyha nemcsak néhány külsődleges jegyre tudunk rámutatni a segítségével, hanem találunk olyan poétikai sajátosságokat is e regényekben, amelyek összefüggésbe hozhatók a retró-hullám általánosabb kulturális jelenségével.
Garaczi és Németh regényei a memoár, a vallomás és az önéletrajzi regény műfajainak újraírásai, újraértelmezései. Az önéletrajzi fikció műfaji tradíciói alapján azt mondhatjuk, hogy e regényekben a gyerekkor felidézésének célja a hajdani és a mostani én azonosságának helyreállítása volna. Az elfolyó idő eróziójával szemben kellene megalapozni az én időnek ellenálló stabilitását. Nem térek ki most arra, hogy a Garaczi-féle, posztmodernnek tekintett regények hogyan bánnak el ezekkel a modernista műfaji konvenciókkal. Az efféle kérdések tárgyalását a magyar irodalomkritika jelentős része elsődleges feladatának tartja, felesleges tehát most a műfaji tradíciók dekonstruálásának kérdésénél hosszasan időzni.
A retró szempontjából az a fontos számunkra, hogy e regényekben a gyerekkori én nosztalgikus, identitáskereső felidézése az elbeszélésben együtt jár a gyerekkor világának nosztalgiaellenes, eltávolító ironizálásával.
Ezek a művek tudatosítják, hogy a Kádár-korszak világa a közösségi emlékezetben sokkal nagyobb ütemben távolodik tőlünk, mint a naptárilag mérhető időben. A már sokkal inkább történelmiként, mintsem személyesként érzékelt múlt távolodása viszont épp ellentétes az önéletrajzi narratíva természetes törekvésével, azaz a gyerekkor és a jelenkor ideje közötti távolság csökkentésével. E regények legfőbb poétikai feszültsége abban van, hogy a saját, személyes élettörténeti múlt helyreállítását roppant mód megnehezíti a történelmi idő közbeékelődő cezúrája.
A történelmi idő megjelenése kettéválasztja, távolítja egymástól a gyerekkori és a felnőttkori én világát.
A „Zsidó vagy?” és a „Pompásan buszozunk!” azért tűnnek számomra a Kádár-korszak hiteles szépirodalmi elbeszéléseinek, mert kompromisszum nélkül egyszerre próbálják meg érvényesíteni ezt a két, egymással ellentétes időszerkezetet. Nem csökkentik a két politika-, illetve társadalomtörténeti korszak különbségét, pedig ez az önéletrajzi narratíva elemi érdeke volna.
A Kádár-korszak világának távoltartására használt legfőbb eszközük az irónia. A múlt rendszer világát például egy olyan gyerek nézőpontjából mutatják be, aki még csak alig-alig érti ezt a világot. A komikus gyerektörténetek régi fogása ez, a felnőttes kifejezések azonnal értelmetlenné és nevetségessé válnak a gyerek szájában. Ilyenkor merülhetnek fel olyan kérdések, hogy akkor a Vera néni a napköziből népellenség, avagy népbarát, hogy vajon így néz-e ki egy hőbörgő ellenforradalmár és egy nyilasterror csőcselék?
És amikor majd Vera néni férje hazajön Kanadából, akkor biztos vissza fogja állítani a karvalytőkét.
A „Pompásan buszozunk!”-ban leginkább a gyerek szedi fel a korabeli nyelvi világ szavait, de azért jól érezhető a jelenbeli felnőtt elbeszélő egzotikumokat gyűjtő szorgalma is, például amikor a gyerek tudatfolyamában jelennek meg ilyen idézetek „– Törekedj teljességre a népi demokráciák bélyegeinek gyűjtésében!”
A „Zsidó vagy?”-ban a felnőtt elbeszélő gyűjti és mutatja fel a nyelvi archaikumokat, amelyeket a kurziválás, sokszor pedig az úgynevezett szó emel ki a szövegből: „úgynevezett házmesterkislány”, „úgynevezett gyermeküdültetés” „úgynevezett konyhás-néni” „táborkrém” stb.
Ezzel az elidegenítő, múltat eltávolító gesztussal helyezi vissza az elbeszélő a szóleleteket a hajdani gyerekkort környező világba.
A Kádár-korszak gyerekkori világát gondosan csupa olyan tárggyal rendezik be, amely azóta eltűnt a mindennapi életünkből.
Garaczi különösen odafigyel a részletekre: a faros Ikarusz például a Kádár-retró egyik legfontosabb, kissé már el is használt kultusztárgya: Koltai Róbert filmjei úgyszólván elképzelhetetlenek nélküle, a retró ízléssel berendezett elbeszélt világoknak kötelező eleme. A „Pompásan buszozunk!”-ban is egy ilyennel buszoznak pompásan az osztálykiránduló gyerekek, de az elbeszélő lakberendezői műgondját jellemzi, hogy külön kitér a busz hűtőrácsának feltekerhető bőrvédőjére is.
Kiállított fotóra emlékeztet ez az emlékkép is: „Szokol hátuljára gumizott laposelemek”.
Az utcai berendezések vagy a női divat leírásakor ugyanaz az elbeszélői tekintet élvezi a látványt, amely Papp Gábor Zsigmond: „Budapest retró” című dokumentumfilmjére jellemző: „Teddiber bundás nő ocelot utánzatú kalapban…”
Tüllhálós és habanyag csipketáskát lóbálnak a nőcik, a szegényebbek karján lemosható fröccsöntött szatyor. Német gyártmányú alumínium kasztnis automatasorok a troli-megállóban…” neonmaci-fej a presszó homlokzatán, „Gastrofol alumínium-tálcás készétel – generálszafttal…” gépi tarhonya, jaffafagyi, patkó pénztárca.
Háromszögletű stanicliba mért sült-gesztenye.
Ezek a kiemelt szavak és tárgyak mintha egy holt nyelv régészeti leletei, írásos emléktöredékei volnának. Az elbeszélő úgy bánik velük, mint egy gondos muzeológus: gyűjti őket, kiemeli őket környezetükből, néha magyarázatokat fűz hozzájuk, kicsit büszkélkedik is velük. A szövegben kiemelt szavak kollekciója leginkább a Néprajzi Múzeum műanyagtárgy-gyűjtő akciójához hasonlít. A hatvanas-hetvenes évek, mondjuk így, műanyagipari termékeit, mindennapi használati tárgyait nemcsak kiállították a Múzeumban, hanem csatolták a hajdani tulajdonos, azaz az adományozó személyes kommentárját, a tárgyhoz fűződő történetét is.
A Néprajzi Múzeum honlapja ennek köszönhetően több retromániásoknak fenntartott oldalról is elérhető.
A gyűjtés logikájának kedvez a lineáris narratív szerkezet mozaikos, mellérendelő széttördelése: a „Pompásan buszozunk!” és a „Zsidó vagy?” megkíméli az olvasót a lineáris történetmondás unalmától. Deák Dániel a Viasat 3-csatorna által leporolt és újra sugározott „Linda” filmsorozat nézői beállítódásáról írja azt, hogy nyilvánvalóan nem a történet miatt nézik újra a filmsorozatot a retro-mániás nézők.
Sokan például csak a klipp-szerűen megcsinált főcímet nézik meg, a csomagolás érdekli őket, maga a történet legfeljebb a történetmondás esetlenségei miatt, a dramaturgiai malőrök és az anakronisztikusan lassú akció miatt lehet számukra érdekes. Ahogy Deák írja, „úgy veszem észre, ezek [ti. a narratív hibák] senkit sem zökkentenek ki a szórakozásból: a retró-sorozat befogadásakor nem az elbeszélésre figyelünk, sokkal inkább a különböző fétisekre és védjegyekre – amelyek közé akár a korszerűtlen narráció hibái is beletartozhatnak.”
A KÁDÁR-ABSZURD
A retró-szemlélet elterjedtségéhez hasonlóan a Kádár-korszak abszurditásának felmutatása is gyakori fogása a korszakot feldolgozó szépprózai műveknek. Ám itt is csak két olyan műre térek ki, amelyekben az abszurditás kiemelése a múltszemlélet legfőbb jegye, sőt az abszurd a regények műfaja. Grendel Lajos a rendszerváltás óta egy egész regényciklust írt Abszurdisztánról. Ennek a ciklusnak legutóbb megjelent művét, a Mátyás király New Hontban-t fogom az alábbiakban vizsgálni, de előtte kitérek Csaplár Vilmos: „Igazságos Kádár János” című, immár harmadszor kiadott, bizonyára sok példányban elkelt művére is.
Ha más nem, már csak az is indokolja e két mű együttes tárgyalását, hogy mindkettő a Mátyás király mesékre játszik rá, a mesék gyermeki naivitását fordítja ki a maga álnaiv korszakparódiájában. Csaplár regényében az igazságos első titkár elvegyül a nép között, mert szereti népet és szeretné közvetlen közelről megismerni a nép búját-baját. Álruhát ölt, hogy fülön csípje a rosszban sántikáló ultrabalos világforradalmi PB-tagokat – Biszku Bélát és Komócsin elvtársat – vagy, hogy megleckéztesse a nyugatmajmoló, „kovácselvtási vágyakat” kergető Czinege Lajost.
A regény meglehetősen egysíkú és könnyen dekódolható példázatot mond el a jóságos Kádár apánkról kialakult közfelfogásról. E közfelfogás szerint Kádár állt középen, még mindig jobban jártunk vele, mint a sztálinistákkal, ő mégiscsak a nép jólétét akarta és bizony az ő rafinált eszén nehéz volt túljárni. A regény néha nagyon jó érzékkel mutatja meg a Kádár-korszak abszurditását. Ilyen például a felülről generált tudományos viták regénybeli újrajátszása, az állami tömegtájékoztatás közvélemény-befolyásoló mechanizmusának rajza vagy az írószövetségi szekér-táborosdi paródiája. A múlt rendszer áldemokratikus közéletét az ezredforduló demokratikus közéletéből visszatekintve mutatja be, és a kettő közötti különbségben jön létre az abszurd és az irracionális, mint a normálistól való eltérés. Nem térek ki most azokra a helyekre, ahol az irracionalitást csak a népmeselogika szolgáltatja, anélkül azonban hogy ez a logika érintkezne a korabeli világ anyagával. Ilyenkor az abszurditás hatásmechanizmusa üresjáratban dolgozik, és az írói fantázia erőltetésének, túlhabzásának tűnik.
Csaplár regénye a Kádár-nosztalgia parodisztikus bírálata. Ez egészen más múltviszonyulás, mint a retróra jellemző ironizált nosztalgia. A retró múltidézése a jelen múltra irányuló igényéből fakad, még akkor is, ha sok esetben ebből a múlt-igényből csak az elmúlt világ felszíni, komikus, divatjamúlt jegyeinek a megragadására futja.
Csaplár Kádár-abszurdja viszont izolálja a múlt rendszert, a kimondatlanul is normálisnak tételezett jelen ellendarabját hozza létre. Az elbeszélő nem résztvevője az elbeszélt világnak, tökéletesen immúnis azzal szemben, fel sem merül, hogy ennek a múltnak bármi köze lehetne a saját, személyes múltjához. Ezért is hat eléggé szerencsétlenül, hogy a regényben azt a kisfiút, akit tizenegyedik születésnapján a jóságos Kádár elvtárs elvisz a Politikai Bizottság ülésére, úgy hívják, hogy Csaplár Vilmos.
Grendel Lajos regénye: a „Mátyás király New Hontban” egészen más léptékkel méri a történelmet. Az abszurd itt is, mint a műfaj jobb hagyományaiban általában, általános léthelyzetet jelent vagy legalábbis regionális, közép-európai léthelyzetet. A történelem nem képes felszámolni az abszurditást. Grendel újabb regényeinek világa épp ezért Abszurdisztán, függetlenül attól, hogy éppen „Csehszlovákiának” vagy „Szlovákiának” hívják-e ezt a vidéket.
A regény egyik főhőse, Király Mátyás kisvárosi, hajdan teljhatalmú párttitkár, aki – a kilencvenegyes Gorbacsov elleni puccskísérlet hírére –, elérkezettnek látja az időt a helyi kommunista restaurációra. Eközben kissé megbolondul és éjszakánként új példaképének, Mátyás királynak a kinyilatkoztatásait hallgatja. Végül önmagát tekinti Mátyás királynak és régi elvtársaiból Comitét szervez, hogy előkészítsék a hatalomátvételt. A komikum egyik fő forrása az, ahogyan a régi pártállami reflexek szerint szervezkedő öregek megpróbálnak érvényesülni egy számukra tökéletesen érthetetlenné vált világban.
A másik történetszál, a friss, a rendszerváltás utáni, még gengszterek uralta vadnyugati kapitalizmus zavarosát mutatja be. S bár a pillanatnyilag még együtt élő két világ homlokegyenest ellenkező szabályok szerint működik, abszurditásukban mégis teljesen hasonlóak egymáshoz. A Grendel-regények humora abban van, hogy ezt a meglehetősen komor világképre alapozott világot ismerős, saját világként tudják bemutatni. Abszurdisztán a viszolyogtató és mulatságos otthonosság világa.
Grendel regényeiben az abszurd úgy keletkezik, hogy a taszító vagy nevetséges, de mindenképp idegenszerű világban elkezdünk a saját múltbéli vagy jelenbéli világunkra ráismerni. Ráeszmélünk, hogy ez a világ még mindig otthonos számunkra. Ez a múlt-viszonyulás azonban megintcsak látszólag hasonlít arra, ami a retróra jellemző, valójában azzal épp ellentétes: mert igaz ugyan, hogy a retró is a csúf, a kínos, a nevetséges, a bizarr felidézésében lel valami ismerősre, valami sajátra, de a retró azért tudja a múltat játékosan, könnyeden és ironikusan kezelni, mert tudatosította a múlt és a jelen elválasztottságát. A retrónak az irónia melletti másik összetevője, a nosztalgia épp a múlt távolodásának tudatából származik. Grendelnél viszont összefolyik a múlt és a jelen, a két világ azonos az abszurditásban, humora pedig azért zavarbaejtő és komor, mert nem szabadulhatunk meg a múlttól a nevetéssel.
Grendelt olvasva önmagunkon is nevetünk, amikor a múlton nevetünk. 
(Elhangzott: Az 1956-ról szóló Irodalomtörténeti Konferencián.)