Ma egy éve halt meg anyám, vagy talán tegnap, nem is tudom pontosan. Vonattal megyek, a temető az állomás közelében van. Elintézek pár telefont, olvasok, lesz időm gondolkodni. Van három órám, abba minden belefér. Először járok itthon mióta elmentem Magyarországról. Párizsba is vonattal utaztam a nyolcvanas évek végén, közvetlenül a rendszerváltás előtt pár hónappal, és legelőször a Rue de Pyrénées-n laktunk, közel a Père-Lachaise temetőhöz. Vasárnap délutánonként felgyalogoltunk, megálltunk a híres nevek előtt és próbáltuk elfojtani a nevetést. Ráfeküdtünk a sírokra, széttárt karral szívtuk magunkba a nap fényét. T. ráírta Oscar Wilde sírjára, hogy je t’aime, pedig nem olvasott tőle semmit.  

Justine-nel egy kora tavaszi napon találkoztunk, kicsavart pózban süttette a hasát egy sötét márványsíron, egy halványlila tulipánerdő közepén. Sosem tudtuk elolvasni mikor melyik madame-on fekszik, mert a meleg és puha teste mindig pont a neveket takarta el. Hétvégeken finomságokat vittünk neki, és mivel éppen az Alexandria Quartett-et olvastam, Justine lett a neve. Mellettünk lépkedett puhán és szaporán, bejárta velünk a kacskaringós emelkedőket és lépcsőket, ha leültünk, ő is megállt. T. sokat beszélt hozzá, és nemsokára megengedte, hogy megsimogassuk. Justine-t különlegesnek láttuk, és már nem érdekelt bennünket egyik híresség sem, sőt, egy alkalommal T. a kisdolgát nem bírta tovább tartani, és odavizelt Delacroix sírja mellé. Boldogok voltunk, Justine megismer minket, érti, ha a nevén szólítjuk. Beszéltük, hogy hazavihetnénk, de valamiért azt gondoltuk, ettől minden megváltozna, és nem akartuk felborítani az életét. Amikor hidegebbre fordult az idő, már nem mentünk fel minden vasárnap, meguntuk ezt is, mint minden mást. Később a legváratlanabb pillanatokban Justine jutott az eszembe.

Tíz éve nem jártam itthon. Kényelmesen elhelyezkedtem az ülésen, noha másra számítottam, mindent purutyának, zsúfoltnak láttam, de két és fél óra nem a világ, gondoltam. Elővettem a könyvemet, kissé félrefordulva az ablak felé, elkezdtem olvasni. Nem akarok semmilyen kapcsolatot az emberekkel, idegenkedem tőlük, nem akarok beszédbe elegyedni senkivel, de nem tudtam ráhangolódni az olvasásra, arra gondoltam, nézem egy kicsit a tájat, mennyire változott meg, érzek-e megilletődöttséget. Nem éreztem semmit. Anyámra akartam gondolni, de nem sikerült. Anyanyelvem szavai és mondatai idegennek tűntek, nem éreztem semmilyen szándékot vagy sugallatot, hogy megszólaljak. Valamiért megint Justine járt a fejemben, az elmúlt években többet gondoltam rá, mint anyámra. Emlékszem, azon a télen elhatároztam, felgyalogolok a temetőhöz, megnézem, mi van vele. Nagyon hideg volt abban az évben, és ahogy közeledtem a temető hátsó bejáratához a csikorgó fagyban, egyre elszántabb lettem, Justine nélkül nem megyek haza. Mégis nélküle mentem el, nem találtam sehol.

A vonaton kényelmetlen érzés fogott el, de azzal nyugtattam magam, hamarosan megint otthon leszek és minden visszatér a rendes kerékvágásba. Anyám a református temetőben fekszik, abban bíztam, hogy senkivel sem találkozom útközben. Szerencsére az a fajta percegő csend fogadott, amit csak temetőben hallani, nem volt ott senki, csak egy sötét ruhába burkolódzott asszony hajladozott, tőlem valamivel távolabb. Elnéztem, ahogyan a szántóföld minden átmenet nélkül kezdődik, hallottam egy munkagép tompa zúgását a távolban, és megint anyámra akartam gondolni. Hoztam magammal pár mécsest, még Párizsban vettem őket, de amikor meg akartam gyújtani, nem találtam sehol a gyufát. Egyre erősebben fújt a szél, a féloldalasra dőlt fejfán az elszáradt virágkoszorúk hosszú, valaha fehér szalagjai úgy szálltak, mintha májusfára kötözték volna őket, felfelé repültek, lobogó fehér lángként. Leültem pár percre a szomszéd sír szélére, átgondolni mi legyen, közben eszembe jutott, hova tettem a gyufát. Életemben először van saját halottam. Meggyújtottam a mécseseket és hosszan álltam a földhányás mellett, a fényre gondolva meg a sötétségre, ezekre a kis jelzőtüzekre, melyekben a biztatás és a figyelmeztetés hangját kerestem. Lobogást halottam, olyan volt akár a szél, mint a sötétből kiváló erőteljes tiszta szólam, lágy futamokkal. A szakadozó zajban megtisztult levegő áramlatában megtaláltam egy sercegő zongoraszonáta dallamfoszlányait.

Aranyos. Ég a szoknyája. Talán a sötét ruhás nő hangját hallottam, nem emlékszem már, csak arra, hogy nem éreztem a forróságot, csak a súlyától megszabadult láthatatlan veszteséget, és a fényt, amiből minden teremtmény származik ezen a világon. A cipőm sarka mélyen belefúródott a puha, nedves földbe, nem tudtam megmozdulni, hanem csak arccal előre borultam, és hálát adtam egy ismeretlen erőnek, hogy nem a márvány sírbolt, hanem csak a puha anyaföld van alattam.