ÍGY JÁRTAM ANYÁMÉKKAL

Kétféle ember létezik. Az egyik hisz a véletlenben, a másik nem. Ha Venn-diagrammal ábrázoljuk a két vélekedést, a közös halmaz lesz anyámék története. Én hiszek a véletlenben. Ha nem lenne véletlen, nem lenne rá szavunk, és én sem lennék. Ilyen egyszerű.

A születésnapomon megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek.
– Növényfodrász, válaszoltam.
– Nincs is ilyen foglalkozás Zsuzsika, mondta a nagybátyám, és úgy nevetett, mintha ő mondta volna a poént. Az a fajta jókedv hajtotta, ami mindenáron el akar mondani valamit, és hálás közönségben reménykedik. Elmesélte, hogyan jöttek össze a szüleim. A történethez minden évtized hozzátett egy újabb árnyalatot, míg elnyerte simára csiszolt formáját, és olyan lett, mint egy barátságos kavics a folyóparton.

Apám frissen végzett a rendőriskolában, és egy alföldi településre került szolgálatra, mint mikor új seriff érkezik a városba. Életében nem járt még vidéken, de ez nem látszik senkin, ezért mindenki kedves volt vele. Ha valaki fiatal és jóképű, ez a sorsa. Szolgálati lakása alatt egy csinos fogorvos rendelt, de amikor kihúzta egyik fogát éjjel kettőkor érzéstelenítés nélkül, apámban elszakadt valami. Egy fekete hajú pénztáros, és a melankolikus könyvtárosnő versenyben volt még, csak nem tudtak róla. Egyik éjszaka betörtek a csemegeboltba, és a pénztárosnőt behívták a rendőrőrsre. Apám volt az ügyeletes aznap, de amint átvette a kitöltött adatlapot, mindennek vége lett. A pénztárosnő a Vörös Martin Miháj utcában lakott, és amikor apám kétszer is rákérdezett, megvonta a vállát.
– Csak albérlet, nézett szelíden apám szemébe, és nem értette, mi a baj. A szomorú szemű könyvtárosban semmi hiba nem volt egészen addig, míg apám egyik társa szóba nem hozta, hogy szegény messziről olyan, mint a lófigura a sakkban, jó, hogy nem dől orral előre menet közben; de azért még így is csinoska. Hiába, apámnak már elment a kedve.

Az illusztráció forrása: Biblioteca M. João Grave

Ha nem volt szolgálatban Rejtőt olvasott, sörözött a kollégáival, de néha akkor is ezt csinálta, amikor szolgálatban volt. Munkatársai többsége nős volt, és nehezen viselték a szabadság ilyen tapintatlan közelségét, nem hagyhatták, hogy túl sokáig tartson, de apám fiatal volt még, és élni akart. Akkoriban sokkal kevesebb nő dolgozott a rendőrség állományában, anyám valahogy mégis odakeveredett, annyi különbséggel, hogy helyi erő volt egész életében. Előtte sohasem látta apámat, és hidegen hagyta, mert másba volt szerelmes. Apám sem volt lelkes, nem szerette, ha egy nő magasabb nála.
Elég ideje dolgoztak már együtt, és a kollégák letettek róla, hogy a két fiatal összejöjjön, pedig ez filozófiai szükségszerűség volt. Hogy mikor, az a véletlen dolga maradt, ilyen a dialektika. Egy nap leendő apám és anyám együtt mentek járőrautóval a falu szélére kikérdezni egy családot, akiknek a fia hónapok óta szökésben volt. Behatoltak a zöld vadonba. Térdig ért a fű, zsizsegett a párás levegő, és két nagytestű kutya ugatott a drótkerítésnél, míg végre valaki megjelent.
– A rák egye ki a beleteket – kiáltott a kutyáknak rekedt hangon a kórosan sovány asszony, de a kutyák egyre dühösebben ugattak, megismerték az egyenruhát.
– Megkötném őket, mondta az asszony, de nincs itthon az uram, az bír csak az Ottóval meg a Zitával. Ez volt a két kutya neve.
– Hókon váglak Ottó, aztán megnézheted magad, mindig a balhén jár az eszed. A Zita meg sunyi, nem figyel az ember, mindjárt bokán harapja, magyarázta a kerítésnek, mert a rendőrök szemébe nem akart nézni. A sovány asszony legalább időt nyert a hazugságra, mit mondjon a fiáról. Ottó és Zita. A két kutya neve még egy ideig beleharsogott a délután csendjébe, de az asszony nem tudta megkötni őket, talán nem is akarta. Apám és anyám egy darabig várt, aztán visszaültek a járőrautóba. Van az a fajta nevetés, amit az ember nem tud abbahagyni akkor sem, ha gyászterhes temetési menetben képzeli magát, ahol minden családtagját bükkfakoporsóban ravatalozták fel. Ettől csak még rosszabb lesz minden, és hiába akarja abbahagyni, ez még soha senkinek nem sikerült.
A nevetésnek tényszerű tárgya volt: apámat mióta él, Ottónak hívják, anyámat meg Zitának.

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?