Amikor a PR Herald szerkesztőségében megnyitom ezt a kiállítást, elsőként arról kell beszélnem, hogy túl jól ismerem a Morvay Vica festőművészt, nagyon erős a személyes vonatkozás, hiszen 15 éve ismerjük egymást és barátok vagyunk, és ez részben független attól, hogy én tanítottam meg Vicát festeni és rajzolni. Az első dolog, amiről indításként beszélni szeretnék: ezeknek a képeknek a minősége.

Az „Időrétegek” című kiállításon nagyon ritka festői minőség van mindegyik festményen jelen, ami párját ritkítja manapság.
Morvay Vica nagyon sok időt és alázatos figyelmet szán arra, hogy a festői nyelvnek minden rétegét: a vonalat, a színt, az anyaghasználatot, a tónust külön-külön kidolgozza és a képein ezek nem csak külön-külön, hanem egymáson rétegesen és egymás mellett, együtt szólalnak meg. Ezeknek a rétegeknek a sokféle gazdagsága nagyon ritka és ugyanakkor nehezen megközelíthető.
Azokhoz a képekhez képest, amelyekkel manapság csőstül találkozunk, Vica képei picit megállítják az embert.
Nem az történik, hogy közvetlenül lerohannak ezek az alkotások, hogy „ezt és ezt akarom mondani”, hanem idő kell rá.

Ahhoz, hogy ezek a képek elkészüljenek feltétlenül szükséges sok idő. Amit ő beletesz időt ezekbe a képekbe, amelyek hónapokig is érlelődnek az valahogy átsugárzik rajtuk és tőlünk a nézőtől is követelnek időt. Igazából akkor kezdenek el megnyílni, hogyha sok időt szánunk rájuk. Én nagyon szeretem azokat a képeket, amik azon túl, hogy valakinek megtetszenek és kiteszi a falára őket utána még egy év múlva is meg két év múlva is rájuk néz és még mindig új és új dolgokra talál rá és azt gondolom, hogy a Vica képei ilyenek.
A látásnak különböző szintjei vannak, a festő dolga, hogy ezeken a szinteken át minél magasabbra jusson el. Ehhez kell az idő és az a fajta figyelem, amiről Simone Weil azt mondja, hogy „a legmagasabb formájában az imádsághoz áll közel, illetve hogy maga az imádság. Szemlélődő imádság; de úgy is fogalmazhatok, hogy szeretet.”
Valamit figyelek, és nem akarok tőle semmit, hanem nézem és időt engedek ennek a viszonynak, ami köztem meg közte van ez a szeretetnek egy nagyon tiszta formája.

„Bar sur Seine felé l.” (2014) rétegelt lemez, tojástempera, 76 x 51 cm

„Bar sur Seine felé l.” (2014) rétegelt lemez, tojástempera, 76 x 51 cm

Miközben egy-egy témát nézek, megfigyelek – a tájat, az asztalt, az enteriőrt, a virágot –, amit éppen kiválasztok, közben az időre is ránézek. Valójában több arca van az időnek –, mint ahogy látni is több szinten tudunk. Az egyik, amivel itt lépten-nyomon mindenki találkozik és meglehetősen idegesítő, meg félelmetes: az idő olyan arca, amit Goya elég keményen megfestett a „Szaturnusz felfalja gyermekét” című képében. Ez a rohanó, mindig önmagát fölemésztő idő. Goya életébe belegondolva nem is csoda, hogy ő az időnek ezt a képét festette meg, de ha ezt a szemlélődő figyelmet szenteljük valaminek, akkor pedig az időnek egy másik arca – és egyébként a mitológia ezt az arcát is ismeri Szaturnusznak – megszelidült arca, a dolgokat megemelő és besűrűsítő és megérlelő idő arca is fölmerül, hogyha ezzel a tiszta figyelemmel állok a dolgok elé.
A ráfordított, odaadó figyelemnek és időnek ez a minősége megérleli a dolgokat és azt amivel foglalkozunk, amiről egy kép szól azt megemeli.
Az időhöz tartozik, de valamiképpen finoman megérinti az időtlent, és az egységet.
Igazából minden jó kép, minden különleges festnény egy egész világ; erről az egységről szól, s ezalatt a szemlélődő és figyelmes munka során- megérinti azáltal fel is mutatja ezt az egységet.
Ezért jó nekünk, nemcsak a festőnek.  Gyakorlatilag ez az egység az a része a világnak ahol a fontos találkozások megtörténhetnek.
Az időhöz hozzátartozik a véletlenszerű találkozások sorozata. Ezer és ezer kisebb-nagyobb élmény ér bennünket, és akkor van egy valami, ami kint történik pld. egy színállás, egy formai történés egy illattal kapcsolódva és akkor az bent valamit megérint és abból lesz egy találkozás, ami fontossá válik. Ilyen is sok van, de itt az a fontos, hogy egy művész, egy festő a képben elkezd ezzel a találkozással foglalkozni. Ápolni kezdi ezt a találkozást és időt szán rá. Elkezd foglalkozni ezzel az eseménnyel, ezzel az élménnyel, és ahogy az időt rászánja, úgy kezd sűrűsödni ennek a találkozásnak a valósága. Úgy kezd el megtelni valósággal, emberi tartalmakkal és úgy válik ez az esetlegesség vagy véletlenszerűség és teljesen pillanatnyiság valami maradandósággá és belső szükségszerűséggé.
Ezeknek a találkozásoknak jársz a végére, amikor festesz, és ami ilyenkor megidéződik: a bentről felhozott érzések, szellemi-lelki dolgok; és mivel ez nagyon jól meg van csinálva, alkalmas arra, hogy bennünk is létrehozzon egy-egy ilyen találkozást.
Amit még fontosnak tartok, hogy ezek egyrészt egyértelmű, jól olvasható élmények: tájak, növények, épületek, egy összegyyűrt, elhagyott lepedő…
Jól követhető, hogy miről van szó, de ugyanakkor meg a ráhagyott idő és a sok réteg által – ami itt nyilván anyagban, festői rétegekben kell, hogy mejelenjen – ezek mind lelki meg érzelmi meg emberi rétegeket fednek, és mind ilyen furcsa módon az időhöz is kapcsolódnak.
Olvashatóak ezek a képek, de nagyon messze vannak a fotószerű egyértelműségtől és pontosan ezáltal hívnak meg minket, nézőket arra, hogy elé állva – egy jó találkozás mindig munkát kíván mindkét féltől, bele kell tennünk időt és energiát és akkor nyílnak meg.
Merthogy ezek az utak illetve élmények ki vannak bontva, végig vannak járva, és ezáltal a végigjárás által meg azáltal a brilliáns festői színvonal által meg is tudják nyitni azokat az utakat, melyek miatt ezek a találkozások fontosak.
A festőnek nyilván azért kell megfestenie az élményt mert valamit ott sejt, hogy meg tud nyílni és ezek az élménybe rejtett utak a festményekben megnyílnak és ezáltal viszont számunkra is nyitottakká válnak.
Minden tárlatlátogatónak jó találkozásokat, és elmélyült szemlélődést kívánok Morvay Vica festményeihez!