Az itt olvasható tanulmány a Bolívia által felvett IMF-hitel kapcsán kialakult 2003-as válságról, és annak fejleményeiről szól. Dél-Amerika legszegényebb, csőd szélén álló országa kötelező feladatául kapta, hitelért cserébe, a költségvetési hiány kiigazítását. A hiányzó összeget adó formájában gondolták begyűjteni. Az adó kivetése elleni elkeseredett tiltakozás utcai harcokba torkollott, több tucat ember halálát okozva. A válság okán visszavont adó miatt a kívánt összeget a bolíviai kormány nem tudta előállítani, de a hitel megállapodás megszületett. A forradalmat szító hitel feltételek, végül az IMF-adósság eltörlésének felajánlásával kaptak végső feloldozást, évekkel később. Az eltörölt hitel összege megfelel annak, melyet a kivetett majd másnap visszavont adó formájában nem sikerült beszedni. A bolíviai válság kapcsán felmerül a kérdés: a válságot okozó kötelezően választható gazdasági feltételekkel az IMF-haszonmaximalizálásáról beszélhetünk inkább, vagy az eltörölt hitelt tekintve, „jó szándékokkal teli” nemzetközi pénzintézetről? Esetleg mindkettő.

„Az eset arra világít rá, hogyan sodródott a polgárháború szélére Dél-Amerika legszegényebb országa az IMF – feltételekhez kötött – nagytestvéri segítségével.”

A nemzetközi pénzintézetek általában nem jó szándékukról ismeretesek, noha a történelem során nem egyszer tettek erről tanúbizonyságot hitelek átütemezésével, csökkentésével vagy eltörlésével. A minden feltételezhető jóindulat ellenére, az alábbi opponáló eset Bolíviában történt, 2003-ban.
Gyerekkori vágyam teljesült, amikor 2008 tavaszán három ösztöndíjnak köszönhetően Bolíviába utazhattam. Az ott tapasztaltak most arra ösztönöznek, hogy megosszam mindenkivel egy számunkra is nagyon tanulságos eset történetét, a hitelóriás IMF (Nemzetközi Valutaalap) és a pénzügyileg törpe – bár hazánknál tizenegyszer nagyobb – Bolívia között. Az eset arra világít rá, miként sodródott a polgárháború szélére Dél-Amerika legszegényebb országa az IMF – feltételekhez kötött – nagytestvéri segítségével, és hogyan jutott még mélyebb válságba ez által. Ez volt a „febrero negro”, azaz a „fekete február”.
Munkámban egy megtörtént esetet bemutatva arra keresem a választ, hogy egy kis ország szemszögéből – amilyen Magyarország is – hogyan működik a Nemzetközi Valutaalap, és milyen következményekkel járhat egy vele kötött hitel megállapodás. Mi áll vajon a hitelóriás működése mögött: csupán gazdasági érdekek, vagy valódi segítőkészség is?
A „Fekete február” gyökerei a függetlenségig nyúlnak vissza. Bolívia már megszületése napján is adósa volt Perunak, a spanyolok ellen vívott háború kölcsönei révén.
Ezt követően egy soha meg nem valósult vasútvonal építése kapcsán halmozódott tovább az adósság. A nagy gazdasági világválság (1929-33) tovább rontott a helyzeten, mert a kizárólag ónkitermelésből élő ország a világpiacon ettől kezdve nem tudta eladni termékeit, a szintén nehéz helyzetben lévő északi nagy testvér pedig befagyasztotta hiteleit saját recessziója miatt. Az egész kontinenst sújtó 1980-as évekbeli depresszió ezt az országot sem kerülte el, mely 4 év alatt 9 elnököt döntött meg, és egy öt számjegyű hiperinflációban tetőzött. Ekkor érkeztek meg először a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank funkcionáriusai.
Bolívia történelme során súlyos adósságválságok alkalmával mindig kapott külső segítséget, de ez mindig feltételekkel együtt járt. Chilétől úgy kapott adósság kedvezményt például, hogy egykori tengerparti területeinek visszaköveteléséről mondott le egy meghatározott időre. Végül az ország 1996-ban a HIPC (azaz Magasan Eladósodott Szegény Országok) listájára került, ezzel pedig később további adósság csökkentéseket kapott.
Egy ország többféleképpen lehet eladósodva: Létezik belső eladósodás, kétoldalú eladósodás (más ország felé), magánbankok felé való eladósodás, illetve az IFI intézmények, avagy a nemzetközi pénzintézetek felé. Ez utóbbi más néven a multilaterális eladósodás. Bolívia és más szegény és magasan eladósodott országok (HIPC) esetében ők a Nemzetközi Pénzintézmények (IFI) felé tartoznak: elsősorban az IMF, a Világbank és a BID (Amerikaközi Fejlesztési Bank) felé, mely hosszú és rövidtávú hitelekkel segíti az országokat. Azt azonban tudni kell, hogy a hitelfelvétel mindig és mindenképp hatalmi gyengüléssel jár. Minél inkább eladósodik egy ország, annál kevésbé van hatalma saját maga felett.
A kérdéses időszakban, melyet elemezni szeretnék, Bolívia hitelezői 91,38%-ban multilaterális szervezetek voltak, nekik köszönhették a kölcsönt, és a feltételeket is. Mivel a „fekete február” kiváltója közvetlenül az IMF-fel folytatott tárgyalások és az azt követő kötelező reformok következményei voltak, így most csak ennek a szervezetnek a bemutatására szorítkozom (azonban a Világbank is hasonlóan működik, hiszen ezek testvér intézmények).
A CAPITOLIUM ÁRNYÉKÁBAN
Az Nemzetközi Valutaalapot csakúgy, mint az ENSZ-et a második világháború után alapították. Fő célja a gazdasági (míg az ENSZ-é a politikai) stabilitás megőrzése volt. A Nemzetközi Valutaalap a valutáris együttműködést, konzultációs lehetőség biztosítását, nemzetközi kereskedelem segítését, foglalkoztatottság magas színvonalának megteremtését, devizakorlátozások kiküszöbölését és a valutastabilitást tűzte zászlajára. Feladatai közé tartozott még a szegénység elleni küzdelem és a globalizáció mindenki hasznára fordítása, valamint az aranystandard rendszer végéig a pénzügyi rendszer megerősítése is. Mivel az aranystandard rendszer 1971-ben összeomlott, az IMF új célokat keresett, és a nagyobb piaci szabadság – kisebb állami beavatkozás elméletek (azaz a Reagen-i és Thatcher-i gazdaságpolitika) – szószólója lett. Eszközei a kölcsönökért támasztott feltételek: a közkiadások visszafogása és adók kivetése voltak, a költségvetési hiány csökkentése érdekében.
Az IMF intézménye az ENSZ-el ellentétben nem az „egy nemzet-egy szavazat”demokratikus elvét alkalmazza döntései során, hanem az „egy millió dollár- egy szavazat” módszerét. A szavazati súly egy alapszavazatból és egy, a befizetett pénz mennyiségének függvényében kialakult kvóta rendszer keverékéből adódik. Ez a kvóta megszabja, hogy szükség esetén az adott tagállam mennyi hitelt vehet fel. Minél többet fizetett valaki, annál többet vehet fel. Ugyanezen kvóták meghatározzák a szavazati súlyt is az intézményben. Az Európai Uniónak például (tehát tagországainak összesen) majd 25% szavazata van. Bolíviának pedig éppen 200-szor kisebb szavazati súlya van, mint az Amerikai Egyesült Államoknak. Az USA abszolút hatalmát mutatja, hogy ő az egyetlen nemzet vétó szavazattal, hiszen míg egy döntés elfogadásához 85%-os többség szükséges, addig az USA egymaga 17,6%-kal rendelkezik. Egyebek mellett a kvóták módosításához is 85%-os többség kell: ha az USA nem akarja, soha nem lesz módosítva.
Nem meglepő tehát, ha az IMF egyes döntései egybevágnak az Amerikai Egyesült Államok gazdasági igényeivel. Példának okáért ilyen a természeti erőforrás privatizáció is: az IMF hitelre szorult országokban szinte kivétel nélkül amerikai többlettulajdonnal rendelkező cégek a felvásárlók. Amerika pedig nyersanyagra szorul. Hogy Bolívia példájánál maradjunk: 2000-ben az amerikai BECHTEL volt az, aki a trópusi Cochabamba városának teljes vízellátását felvásárolta, majd 40%-al emelte az árakat, ami végül olyan (vízháború néven elhíresült) ellenállásba ütközött, hogy a leszerződött cég kimenekült az országból. Ez egy példa arra, hogy az USA-nak és más gazdasági óriásnak a részvétele az IMF-ben nem mindig puszta jó szándék és segítőkészség, de nem is feltétlenül gazdasági ideológiájuk terjesztése, hanem egy jövedelmező lehetőség pénzük kamatoztatására.
Érdekes továbbá, hogy az IMF dolgozóinak többsége közgazdász és 90%-uk Washingtonban él. Vajon az, aki soha életében nem látott túl a Capitoliumon és a Fehér Házon, hogyan tud egy számára csak számokból és adatokból ismert nemzetnek tanácsokat adni, egyszerű gazdasági mutatókat hajszolva? Nem mellesleg azt is megkérdezhetjük, mit érnek ezek a mutatók, ha még az Európai Unióban is úgy módosítjuk a valóságot, ahogy tetszik (lásd Görögország) és amikor ez kiderül, akkor azért szankció még nem jár, csak egy „ejnye-bejnye”.
A vizsgált időszakban Bolívia elnöke Gonzalo Sánchez de Lozada volt, aki élete nagy részét az Amerikai Egyesült Államokban töltötte, részben apja diplomata múltja, részben száműzetés miatt. A „Goni” néven elhíresült elnök ekkor már második terminusát töltötte az 1993-1997-es periódus után az elnöki székben. Ezt megelőzően 1985-től Tervezési Miniszter volt (Ministro de Planeamiento), valamint testvérével egy neves vállalat, a COMSUR tulajdonosa. Tagja annak a csapatnak, aki az IMF-el és a Világbankkal együttműködve kihúzta Bolíviát a hiperinflációs válságból. A válság tetőpontján egyébként, saját vállalata azon kevesek egyike volt, aki a Világbank egyik alszervezetétől folyamatos hiteleket kapott. 1994-ben már, mint az ország elnöke ő vezette azt az óriási privatizációs hullámot, mely állami szervezeteket és kulcsfontosságú energiahordozókat segített át multinacionális vállalatok kezére, többségében amerikai tulajdonba.
Bolívia az IMF-től összesen körülbelül 350 ezer dollárt kapott 1986-tól, és ennek megfelelő mennyiségű feltételt vele együtt. Az IMF először a 80-as években jelent meg, az adósságspirál fedezetére. A pénz végül a más pénzintézetektől kapott kölcsönök visszafizetésére ment. Lawrence Summers vallomása szerint (Jim Shultz, 2008, 135.) az amerikai vállalatok 1,35 dollárt kaptak minden pénzintézet (például IMF, Világbank) számára felajánlott 1 dollár után. Ez egy látványosan megtérülő befektetés.
1998-ban a bolíviai kormány az IMF-el és a Világbankkal karöltve kidolgozott egy rövidtávú programot. Ebben a dokumentumban kitűzik a főbb elérendő célokat, úgy is, mint a szegénység drasztikus csökkentése 2002-ig, erős gazdasági növekedésen és szociális programokon keresztül. 2001-ig 5,5-6%-os gazdasági növekedés elérése, az infláció 5%-ra szorítása, és az adósság ellenőrizhető mederbe szorítása. Ez a stratégiai dokumentum felállítja a teendők listáját, az ehhez szükséges finanszírozási szükségletet és a technikai segítség igényét. A csatolt részletes finanszírozási terv alapján a kölcsön körülbelül 10%-át nyújtja az IMF. (A maradék kölcsön forrásrésze nincs feltüntetve, csak az, hogy bi- vagy multilaterális úton kapja Bolívia).
A cochabambai erőforrás privatizáció példájához hasonlóképp a gazdasági hatalmak érdekei látványosan nyilvánulnak meg a rövidtávú program által sürgetett teendők között: Bolíviában ugyanis földgáz van. Az egy főre eső termelésben első helyen áll a kontinensen, és Dél- Amerika második legnagyobb földgáz készletével rendelkezik. (Venezuela az első, mely azonban úgynevezett kísérőgázban bővelkedik, melyet olajkitermeléssel nyernek, de ennek sokkal kisebb az energiaértéke és nehezebb a feldolgozása.) A kidolgozott rövidtávú program, mely a két nagypresztízsű pénzintézet segítségével született, rá is tér annak rendje és módja szerint a 16. bekezdésben a stratégiai jellegű gázlelő helyek, feldolgozó üzemek és egyéb energia ipari létesítmények privatizációjára, mely többségi magánkézbe kell, hogy kerüljön 1999-ig.
Ez elég sürgősnek tűnik… Miért?
Itt jön egy elmélet, amelyről egy amerikai származású gazdasági szakember, a nemzetközi pénzintézetek, köztük az IMF valódi működését leleplező művében a következőképpen vall: „a legegyszerűbb, ha találunk egy országot erőforrással, például olajjal. Akkor egy hatalmas kölcsönt hozunk össze neki a Világbankkal vagy más szervezettel. Ez a pénz valójában soha nem az országnak megy, hanem a mi hatalmas cégeinknek, hogy infrastruktúrát fejlesszenek (…), de a népesség többsége tényleg nem részesül belőle. Ez óriási adósság, lehetetlenség visszafizetni, és éppen ez a lényeg. Olyan adósságba taszítanak egy országot, amit sosem tud visszafizetni. Majd megkövetelnek a “valamit-valamiért” elv alapján bizonyos feltételeket (…).” A feltételek keretei között átjátsszák a nemzetközi hatalmak kezére az adott erőforrás készleteket/ lelőhelyet/feldolgozó üzemeket, majd míg ebből még jobban meggazdagodnak, közben érkezik folyamatosan a hiteltörlesztés is.
Bolívia mindenesetre „jó diák volt”, és gyakorlatilag minden kitűzött programot véghezvitt, noha eredmény tekintetében Az IMF és a Világbank előrejelzései és a valóság között aligha lehetett volna nagyobb a különbség. (Jim Shultz, 2008, 140.) Az eredmény az egy főre eső jövedelem és a munkalehetőségek számának esése, valamint az informális szektor növekedése lett, ami komoly feszültséget keltett már ekkor is az országban. Nőtt a szegénységben élők száma és a munkanélküliség is. A gazdasági növekedésből a gáz- és olajexportáló vállalatok részesültek, melyek ugyebár sürgősen magánkézbe kerültek. Az IMF és Világbank privatizációs gondolata mögött az a kirakat-elmélet volt, hogy majd így nagyobb lesz a termelés, ezáltal a haszon is, és meggazdagszik Bolívia. Ez a valóságban úgy nézett ki, hogy a szénhidrogén lelőhelyek, finomítók és feldolgozó üzemek minimum 50%-os állami tulajdonrésze 18%-ra csökkent. A privatizációnak hála tehát, a szénhidrogén telepek 135%-kal növelték a termelést, de ez a bolíviai államnak 10% többletbevételt jelentett mindössze ebből a szektorból. A folyamatos privatizációs kényszernek köszönhetően tovább csökkentek a bevételek, míg végül az ország elkezdett még nagyobb államháztartási hiányt produkálni.
Az IMF munkatársai feladatukat végezve észrevették, hogy Bolíviának hatalmas költségvetési hiánya lett. A pénzintézet 2001- 2002 folyamán többször, majd 2003 év elején egyre hangosabban követelte a hiány kiigazítását. A magas költségvetési hiány ugyanis a legnagyobb rossz, ha valaki IMF hitelre áhítozik. Vagy a közkiadást kell csökkenteni, vagy adókat növelni, de ezen bizony sürgősen változtatni kell – hangzott a felszólítás a La Pazban székelő 1-4 tagú IMF küldöttség részéről. A felhívás komoly volt, felmerült, hogy az államcsőd közeli országnak nem adnak hitelt, amennyiben nem tesz eleget a feltételeknek.
Ahhoz, hogy az adatokat is lássuk, Bolívia költségvetési hiánya 2003-ban 8,65 milliárd boliviano5 (GDP 7,88 %-a), míg az USA-nak ugyanebben az évben 11142.1 milliárd USD6 volt (a GDP 3,9%-a). Ma ez az érték az Egyesült Államokban meghaladja a GDP 10%-át, Bolíviában a 3%-ot. Az eladósodás másik fokmértéke a GDP-arányos bruttó államadósság, mely 2003-ban az USA esetében 77,15%-ot, míg Bolíviánál 64,1%-ot jelentett. Szóval akkor mégsem a statisztika számít? Az USA-nak miért nem szólnak? Azt már megtanultuk, hogy a hitelfelvétel hatalomgyengüléssel jár, de akkor miért nem gyengül az USA hatalma is? Ennek a kifejtése külön munkát igényelne, ezért csak arra szorítkozom, hogy besoroljam Magyarországot a Bolívia „kategóriába”. Jobban járunk, ha nem adósodunk el. Nagyon.
HÁTTÉR
Ha a statisztika csak álca, mi van a valóságban a szigorú közbelépés mögött? Miért ragaszkodik ennyire az USA IMF-álarcban Bolíviához? Azt gondolom ennek megértéséhez szélesebb spektrumot, az Egyesült Államok Latin-Amerikához fűződő aggályait kellene megvizsgálni, melynek csak egy szeletét képezi Bolívia. Az USA-nak geopolitikailag és más stratégiai szempontokból – például olcsó nyersanyaglelőhely – mindig is fontos volt Latin-Amerika. A XXI. század elején a térség iránti érdeklődés élénkült, noha nem a szorosabb rokoni kapcsolatok, sokkal inkább az USA érezhető hatalmi gyengülése miatt. Ez köszönhető egyebek mellett a Latin-Amerikára jellemző általános politikai baloldal hatalmi erősödésének, a radikális, Amerika-ellenes politikát képviselő Hugo Chávez 2002-es elnökké választásának Venezuelában, és a mindezt átszövő növekvő indián öntudatra ébredésnek. Érdemes megemlíteni továbbá, hogy Bolíviában a 2000-es választásokon az USA ellenes és Chávez-barát Evo Morales kis híján győzelmet aratott, mely így az antiimperialista tábor növekedésével nagy érvágás lett volna az USA-nak, politikai színtéren. Nem utolsó sorban pedig, noha Bolívia Dél-Amerika legszegényebb országa, világviszonylatban is gazdagnak számít nyersanyag forrásait tekintve, elsősorban földgázban, ami a szénhidrogénekben szegény és bizonytalan forrásokból ellátott USA-nak stratégiailag igen fontos.
Bolíviának tehát költségvetési hiányt kell csökkentenie. Az IMF elve, hogy a költségvetési stabilitás a hosszú távú fejlődés alapja és ehhez közkiadás csökkentés szükséges.
Ez egy mindenképp segítő szándékú gondolat. Csakhogy! Az IMF nem tagadja, hogy ennek vannak negatív következményei az alacsony jövedelműek számára (hiszen ilyenkor szociális programokra is kevesebb pénz jut, nagyobb lesz a munkanélküliség, stb…).
Ha ez a rendszer épp a szegényeket sújtja és Bolívia lakosságának a vizsgált periódusban 63%-a szegénységi küszöb alatt élt (39,5% pedig extrém szegénységben), vajon miért gondoljuk, hogy nem lesz szinte a teljes társadalom negatívan érintve egy ilyen politika bevezetésével?
Az IMF és Bolívia meglehetősen egyoldalú kapcsolata mindig is arról szólt, hogy Bolívia csökkentse a költségvetési hiányt. Ennek keretében különböző megállapodások születtek, amit általában Bolívia nem tudott tartani. 2003 eleje volt, amikor az IMF szankciókat kilátásba helyezve felszólította Bolíviát, hogy további közép, és hosszú távú hitelek érdekében komolyan nézzen szembe költségvetési hiányával, mely addigra elérte a 8,7%-ot a GDP tükrében. A Valutaalap azt kérte, hogy a kormány az elkövetkező költségvetési év alatt közel egyharmadával csökkentse a hiányt, azaz a GDP 5,5%-ára. Ennek eléréséhez javasolták az állami közkiadások csökkentését és új adók bevezetését. A kormány figyelmeztette a pénzügyi hitelóriást, hogy ezt mind gazdaságilag mind politikailag lehetetlenség véghezvinni. Alternatív lehetőségként a 6,5%-os GDP arányában mért hiányt, mint célt ajánlották, de ezt a pénzügyi szervezet alkalmazottjai elutasították. Az akkori alelnök, későbbi elnök, Carlos Mesa szerint az IMF ragaszkodott az 5,5%-hoz. A kormánynak tehát számításai szerint 250 millió dollár többletet kellett előteremtenie 1 év leforgása alatt Dél- Amerika legszegényebb országában.
Milyen lehetőségek voltak a 250 millió dollár összegyűjtésére, ami nem kevesebb mint az éves költségvetés 8%-a? Mindezt egy olyan országban, ahol a minimálbér 45 dollár, és minden boliviano egy esély a túlélésre. Teljesen jogosan felmerül a legnagyobb hasznot termelők, azaz a szénhidrogén ipar megadóztatása, hiszen így legalább nem a mindennapi megélhetésért küzdőket terheljük. Ezt a kormány elvetette, hiszen akkor ki akar majd Bolíviában befektetni, ha nincs biztonságos befektetési klíma? Ez majdnem jogos, de azért azt látni kell, hogy például Venezuela vagy a Közel-Kelet olaja iránt is nem kevés befektető érdeklődik, a távolról sem stabil politikai környezet ellenére. Ez lefordítva a kormány szemszögéből úgy nézett volna ki, hogy egyszer privatizálják az egész szénhidrogén iparágat, gyakorlatilag átjátszva amerikai cégeknek az ország vagyonforrását, majd a következő elnöki terminus alatt az érdekes módon ismét Amerika-barát kormány (ugyanazzal az elnökkel) új adókat vetne ki arra az iparágra, amit nemrég eladott. Érthető tehát, hogy Sánchez de Lozada kormánya a szénhidrogén ipar adóztatásáról 2003 januárjában hallani sem akart. Szóba került eztán a havi minimum tízszeres vagy annál több minimálbért keresők megadóztatása, mely azonban nagyon kevés többletpénzt hozott volna a kormánynak – szintén elvetették. Amit végül nagy viták között elfogadtak, az egy progresszív adóztatás volt, a havi minimum 2 minimálbérnyit keresők között. Ez havi legkevesebb 14 bolivianot (kevesebb, mint 2 dollárt jelentett), mely azonban sokaknak többi napi élelemre elegendő lett volna.
IMPUESTAZO
2003. február 9-én az elnök bejelentette az „impuestazot”, egy új hatalmas adóteher bevezetését, ami úgy csapódott le az embereken, hogy a felhalmozott adósságot most az IMF felszólítására a kormány a szegény embereken hajtja be. A bejelentés másnapján reggel tüntetés kezdődött. Evo Morales, az ellenzék vezetője felszólította a népet, hogy utasítsák el az új adót.
Ekkora a rendőrség már „hadban állt” a kormánnyal több havi fizetéselmaradás miatt. Az alkalmat kihasználva követelték ettől kezdve az új adó eltörlését is. A kormány nem léphetett vissza, hiszen megállapodása volt az IMF-el. Ha meghátrál, komolytalannak veszik. A tárgyalás sikertelenségét követően La Paz főterén gyülekeztek a rendőrök, melyhez később a diákság, a rendőrök családtagjai, sőt nyugdíjasok is csatlakoztak. (Általában mindenki más miatt tüntetett, de az biztos, hogy a kormány ellen.) Szemben pedig a katonaság, a kormány védelmében. Független jelentések között sincs teljes egyetértés abban, hogy ki kezdte a lövöldözést, eleinte csak könnygáz bombákkal, majd éles lövedékkel, mindenesetre az eredmény aznap 18 halott és számos sebesült volt. Mire az elnök még aznap délután kétségbeesésében bejelentette, hogy visszavonja az új adót, már késő volt. Az ezt követő nap öncélú lövöldözésbe torkollott, melynek egyetlen katonai vagy rendőri áldozata sem volt, csak civilek. A tiltakozás, mely eleinte csak az új hatalmas adó ellen szólt az imperializmus és nemzetközi hatalom jelképei ellen irányuló tüntetéssé terjedt ki, a Coca-Cola gyár és más kapitalista létesítmények megtámadásával.
La Pazban élő bolíviai egyetemista interjúalanyom így fogalmazta meg a történteket:
„- Ezekben a napokban nagyon sok minden történt, nehéz ezzel kapcsolatban nyilatkozni, mert azok az emberek, aki ezt a felkelést pénzelték sosem kerülnek a nyilvánosság elé. Egy barátom, aki épp politikai fogoly azt hallotta, hogy Venezuela az, aki sok pénzt tett a forradalomba”8. Venezuelában ekkor már hatalomra került Hugo Chávez elnök, aki komoly antiimperialista és amerikai ellenes küldetéstudattal rendelkezik, nem lehetetlen tehát, hogy neki érdekében állt az Amerika-barát bolíviai kormány megbuktatása.
Az IMF funkcionáriusai a tüntetések, és az 1952-es polgárháború óta nem látott erőszak idejére is La Pazban ragadtak, majd amint lehetett elhagyták Bolíviát. Az események másnapján közleményben írták meg, hogy sajnálják nagyon a Bolíviában történteket és ragaszkodtak ahhoz, hogy ez nem az ő ötletük volt, hanem a bolíviai kormánnyal közösen meghozott döntés. Az államok szabadok, Az IMF nem hoz döntéseket a kormány helyett, csak tanácsokat ad, melyeket egy ország vagy elfogad, vagy nem, és kivitelezésért sem felelősek – állította az IMF.
A 2004. januári IMF értékelés az eseményekre visszatekintve úgy nyilatkozik, hogy a hatóságok gyorsan cselekedtek nemzetközi erők segítségével, hogy helyreállítsák a pénzügyi stabilitást. „Különösen az IMF, 2003. márciusi rendelkezése adott keretet a makrogazdasági stabilitáshoz, további reformokhoz.”9 Ez lefordítva azt jelenti, hogy szerintük ugyan a kormány nagyon elrontott valamit, de az IMF-nek hála gyorsan úrrá lettek a helyzeten. Ez enyhe ellentmondás a tények tükrében. A 2003-as költségvetési hiány végül a GDP 7,9%-a lett, tehát 2,4%-al több, mint amit a Valutaalap kikövetelt.
Sanchez de Lozada elnök 2003 októberében megbukott. 2005-ben a februári eseményekért bíróság elé idézte az őt követő kormány, de az ex-elnök, aki az USA-beli Marylandbe költözött, visszautasította az új kormány követelését.
A februári történések nem csak önmagukban vizsgálandóak, hiszen az események következtében (de nem csak ennek köszönhetően) nem meglepő reakcióként, több latin-amerikai országhoz hasonlóan, itt is bekövetkezett a „balra át”, a politikai baloldal térnyerése. 2005 decemberében megválasztották az indián származású Evo Moralest a szocialista párt (Movimiento al Socialismo) elnökének, majd egyik első intézkedései között 2006 májusában bejelentette az állami kontroll visszaszerzését a gáz- és kőolaj lelőhelyek felett. Morales hatalomra kerülésének első két évében kidolgozott új bolíviai alkotmány 351-es pontja szerint „Az állam (…) átveszi a kontrollt a természeti kincsek felderítése, kiaknázása, iparosítása, szállítása és értékesítése felett”.
Kíváncsi voltam a „febrero negro” szomorú eseményeinek nemzetközi megítélésére.
Lévén bolíviai nagykövetség Magyarországon nincsen, két – a Fekete Februárban – feltételezhetően érintett ország nagykövetségéhez (a chileihez és a venezuelaihoz) fordultam. Kérdésemmel (hogy a 2003. februári bolíviai események hátterében meghúzódik-e a Chilével folytatott gáztárgyalás is, mely elleni lázadás, mint említettem ugyan ezen év októberében végül megbuktatta Sanchez de Lozada kormányát) a chilei nagykövetség Budapesten szívesen fogadott. Telefonban annyit jeleztek előre, hogy Bolíviáról nem sok mindent tudnak. Jorge Vidal Rodríquezzel harmadik titkár – akivel az interjút készítettem – nem tudott róla, hogy már akkor tárgyalások folytak volna gázexportálásról Chilével. Szerinte ez csak szeptember-október hónapokban volt napirenden, de a kormány bukása után többé nem foglalkoztak vele. A 2006- 2010 között Chilében elnöki posztot betöltő Michel Bachelet külpolitikai munkájáról a közelmúltban megjelent könyvében, a Bolívia felé irányuló bilaterális kapcsolatokat 13 pontban határozza meg, melyek között a gáz-téma nem szerepel. Az ország számára nem lenne hátrányos ugyan a déli területeken felfedezett gáz kiaknázása és exportálása, de a bolíviaiak a múltra való tekintettel ezt a kérdést kényesen kezelik, 2003 óta nem került ismét napvilágra.
A teljesség igénye nélkül a Sánchez de Lozada kormányának bukásához vezetett gáz-vita abban áll, hogy a kormány – lévén Bolívia nem rendelkezik tengerparttal – Chilén keresztül akart gázt szállítani az USA-ba. Ezzel a kormány felbolygatta azt a nagyon kényes kérdést, hogy ez a chilei terület, melyen át a vezetékek haladtak volna, valaha Bolíviáé volt, csak a csendes óceáni háborúban (1879-1883) azt elvesztette, és ezzel kiváltotta a bolíviaiak Chilével szembeni ellenállását. Ezt a területi veszteséget Bolívia mai kormánya nem ismeri el és újra visszaköveteli. Mint azt a chilei bilaterális prioritási pontok mutatják, Chile nyitott a tengerparti kérdés tárgyalására. Ez azonban szorosan összefügg a gáz-kérdéssel, hiszen ezért kellene a tengerpart is, ami viszont még mindig érzékeny téma.
A venezuelai nagykövetasszony, aki szintén nagyon szívesen fogadott a nagykövetségen, egy teljesen új nézőpontra a hívta fel figyelmemet, noha eredeti kérdésemre, hogy vajon benne volt-e Venezuela keze a februári eseményekben – választ nem kaptam. Szerinte a februári felkeléskor is látott Amerika ellenes, antiimperialista érzület okát a társadalom mélyrétegeiben kell keresni. Adriana Gottberg Gil10 állítja, Ő tökéletesen érti a bolíviai nép reakcióját, hiszen a 2003-as febrero negro eseményeihez kísértetiesen hasonló eset zajlott le Venezuelában 1989-ben, „Caracazo” néven. „Az IMF követeléseire – Venezuela esetében ez az olajár emelés volt – reagálva bekövetkező szervezetlen társadalmi robbanás az életkörülmények eredménye volt, egy igazi időzített bomba.” – meséli. Szerinte az embert, mint társadalmi lényt kell megismernünk, mint mikro-egységet ahhoz, hogy értsük a történteket: Bolíviában az emberek körülbelül 40%-a olyan helyen lakik, ahol nincs áram, és nincs ivóvíz se. A minimálbér 2003-ban átszámítva 70 dollár körül volt. Napi tehát alig több mint 2 dollárból kell egy kenyérkeresőnek sokszor egy 5-10 fős családot eltartania. Ehhez jön, hogy óriási a munkanélküliség és az analfabetizmust még mindig nem sikerült felszámolni.
Mint ahogyan Venezuela esetében is, 20%-a lakosságnak uralja a politikai gazdasági színteret, az ő kezükben van az olaj, vagy éppen a gáz. Hogyan kérhetnek hát éppen ők még több áldozatot a néptől? Az IMF és a Világbank az elméletek világában élnek. Az ötletek fehér papírokra vetve születnek anélkül, hogy a funkcionáriusok bármelyike is valaha szegénységben élt volna, és anélkül hogy valamelyikük is a bőrén tapasztalná meg döntéseik hatását. Az IMF természeténél fogva egy antidemokratikus intézmény, hiszen azok, akik a döntések mögött állnak nem felelősek azon emberek előtt, akikre hatást gyakorolnak.  2005 decemberében végül az IMF 19 alacsony jövedelmű ország adósságának egy részét vagy egészét eltörölte, beleértbe Bolíviáét is, akit 251 millió dollár adósságától szabadított meg. Ez az összeg szinte fillérre pontosan megegyezik azzal, melyet Bolíviának 1 év alatt kellett volna előteremtenie a 2003-as IMF követelések hatására, hogy a GDP tükrében mért költségvetési hiányát 8,7%-ról 5,5%-ra csökkentsék. Ez akkor nem sikerült, de az utcára vonuló elkeseredett emberek közül több tucat halt meg, és több százan megsérültek. Pár évvel később a lázadás okát egy tollvonással megszüntették.
Noha hivatalosan a Nemzetközi Valutaalapnak „nincs olyan hatalma, hogy szuverén nemzetek döntéseit befolyásolja” (Blahó András & Prandler Árpád, 2001, 156. oldal), mégis a 2003-as bolíviai válság rávilágít arra, hogy az IMF nem egy jó szándékú nagytestvér hitelóriás képében, hanem gazdasági szakemberek gyülekezete, melyet a fejlett világ kevés országának politikai gazdasági igényei befolyásolnak – például az USA energiaigénye – és ezek a hiteleket követő feltételekben manifesztálódnak. Ha ez igaz, akkor gazdaságpolitikailag nehezen magyarázható döntés egyes hitelek átütemezése, csökkentése illetve eltörlése, melyből az IMF megszületése óta számos ország, köztük Bolívia is többször részesült. Ez utóbbi miatt nem lenne objektív az idézett gazdasági szakember tényfeltáró vallomása mellé állni és nyers gazdasági érdekképviseletté degradálni a hitelt nyújtó nemzetközi pénzintézeteket. Az azonban bizonyos a tények tükrében, hogy az IMF-nek már intézményi működését, így döntéseit sem demokratikus elvek uralják, így jogosan merül fel a nem egyenrangú érdekképviselet és az őszinte segítség hiánya is. Eredeti kérdésemre, hogy vezeti-e ezen intézmények munkáját jó szándék is, akkor tudnék kielégítően választ adni, ha tovább kutatásokkal bebizonyosodna, hogy az említett hitelkedvezmények mögött semmilyen érdek és haszon nem húzódik.
Az IMF okozta a 2003-as bolíviai válságot, és ezt a tényt a végül eltörölt hitel sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudja.

INTERJÚK
Ivan Jaime Zegada Loayza, 2010. április 4.
Jorge Vidal Rodríquez, 2010. március 30.
Adriana Gottberg Gil, 2010. április 14.
A TÉMÁVAL KAPCSOLATOS TOVÁBBI SZAKIRODALOM
Blahó András & Prandler Árpád: Nemzetközi szervezetek és intézmények, AULA kiadó 2001
Jim Shultz, Melissa Crane Draper: Desafiando la globalización, Plural editores 2008
Terri Thompson, Lambert Gábor: Gazdaság, Akadémiai kiadó 2009
INTERNETES FORRÁSOK
http://www.ine.gov.bo/indice/general.aspx?codigo=40209
http://www.johnperkins.org/?page_id=15
http://www.ine.gov.bo/indice/indice.aspx?d1=0406&d2=6
http://www.ine.gov.bo/indice/general.aspx?codigo=40307imf.org/external/np/pfp/bolivia/index.htm#I
Amnesty International, BOLIVIA, Crisis and Justice Days of violence in February and October 2003,
AI Index: AMR 18/006/2004 International Crisis Group, Bolívia’s divisions: Too deep to heal? 2004. július 6.