A Metropolis Média Könyvkiadó Delelő Univerzum regénysorozatának legújabb kötete: az Újonc a világűrben, melynek címszereplője Jura Borogyin, egy fiatal vákuumhegesztő. A regény az emberiség sorsáért komoly erkölcsi felelősséget érző, jellegzetesen orosz értelmiségi útkeresés, mert – miközben a történetben a fiatal Jura megismerkedik az űrkutatás új lehetőségeivel és technikai veszélyeivel – ezzel párhuzamosan a kommunizmusba vetett hitüket lassacskán elvesztő Sztrugackij-fivérek ideológiai tépelődéseit is megismerheti az olvasó. „Valamennyi világnézet hiteken és tényeken alapul. A hit fontosabb, de a tények erősebbek. És ha a tények elkezdik aláásni a hitet… nagy baj van.” – írta Borisz Natanovics Sztrugackij. 

Kirill Kudryavtsev illusztrációja

Akkor még nagyon fiatal voltam, az egészből nem sokat értettem, és sok mindent el is felejtettem, talán a legérdekesebb dolgokat is. Éjszaka volt, még az arcát sem láttam annak az embernek. A hangja átlagos volt, kicsit szomorú, kicsit rekedtes, és időnként köhécselt, mint aki zavarba jött. Egyszóval, ha valaha is összefutnék vele az utcán, vagy társaságban, valószínűleg nem ismerném fel.
A tengerparton találkoztunk. Épp kijöttem a vízből, a sziklákon üldögéltem. Meghallottam, hogy kavicsok gurulnak lefelé a hátam mögött, ő jött lefelé a parton, mellettem megállt, dohányfüst-szaga volt. Ahogy már mondtam, éjszaka volt. Az ég tele volt felhőkkel, a tengeren vihar kerekedett. A parton erős, meleg szél fújt. Az ismeretlen férfi cigarettázott. A szél egy hosszú, narancsszínű szikrát letépett a cigarettájáról, ami messzire szállt, majd eltűnt az elhagyatott tengerpart fölött. Ez nagyon tetszett, erre pontosan emlékszem. Csak tizenhat éves voltam, és nem is gondoltam, hogy szóba áll velem. De megtette. És nagyon furcsán kezdte.

– A világ tele van csodálatos dolgokkal – mondta.
Úgy döntöttem, biztos egyszerűen csak hangosan gondolkodik, ezért csendben maradtam. Megfordultam, felé néztem, de nem láttam semmit, túl sötét volt. Ő pedig megismételte: – A világ tele van csodálatos dolgokkal – Aztán szünetet tartott, engem meg elborított szikrákkal.
Én továbbra se szóltam semmit, akkoriban még szégyellős voltam. Elszívta a cigarettáját, rágyújtott egy újabbra, és leguggolt mellém a sziklára. Időnként hallatott valami mormolásfélét, de a víz hangja elmosta szavait, én pedig csak értelmetlen dünnyögést hallottam. Végül hangosan azt mondta: – Nem, ez már sok. El kell mondanom valakinek.
És megjelenése óta először, egyenesen hozzám szólt: – Légy szíves, ne utasítsd el, hogy meghallgatsz!
Én természetesen nem utasítottam vissza. Ő pedig hozzáfogott: – Távolabbról kell kezdenem, mert ha azonnal elmondom, amit akarok, semmit se értenél, és el sem hinnéd. Nekem pedig nagyon fontos, hogy elhidd! Igazából senki se hisz nekem, de ez most már túl sok…
Elhallgatott, majd így folytatta: – Már gyerekkoromban elkezdődött. Hegedülni tanultam, és gyakorlás közben eltörtem négy csészét, meg néhány csészealjat.
– Hogyan? – kérdeztem. Azonnal eszembe jutott a történet, amiben egy dáma meséli egy másiknak: „Képzelje el: a gondnok az este behozta a tűzifát, és eltörte közben a csillárt.” Van egy ilyen régi anekdota.
Az ismeretlen szomorúan felnevetett és azt mondta: – Képzeld csak el! Már az első hónapban. A tanárom is azt mondta: „ilyet még életében nem látott”.
Nem szóltam semmit, de én is azt gondoltam, ennek elég furcsának kellett lennie. Magam elé képzeltem, ahogy rángatja a vonót, és időnként beledöf a tálalóba. Ez tényleg túl sok lehetett neki.
– Ez egy jól ismert fizikai törvény – jelentette ki nagy meglepetésemre. – A rezonancia jelensége.
És anélkül, hogy közben levegőt vett volna, elhadarta nekem a jól ismert történetet az iskolai fizikából, ahogy „a katonák oszlopban átmenetelnek egy hídon, és a híd leszakad”. Aztán elmagyarázta, hogy a csészéket és csészealjakat is szétrobbanthatja a rezonancia, ha a megfelelő frekvenciájú rezgésekkel találkoznak. Meg kell vallanom, csak akkor kezdtem tényleg felfogni, hogy a hang maga is… rezgés.

a Tacoma-híd katasztrófája 1940-ben, Washington államban történt, amely még azt megelőzően leszakadt, hogy teljesen átadták volna a forgalomnak. A széllökések által keltett légörvények impulzusa megegyezett a híd sajátfrekvenciájával, amitől akkora amplitúdójú, csavarodó rezgések jöttek létre, hogy a híd szerkezete nem bírta a terhelést, és leszakadt.

Az ismeretlen elmagyarázta, hogy a rezonancia jelensége a mindennapi életben, a „háztartásban” – ahogy fogalmazott –, rendkívül ritka, és csodálatra méltónak tartotta, hogy néhány ősrégi törvénykönyv még erre az elhanyagolható esélyre is felkészülve, lehetővé teszi egy kakas tulajdonosának megbüntetését, ha annak kukorékolásától a szomszéd korsója ripityára törik.
Egyetértettem vele, hogy ha elő is fordul ilyesmi, nagyon ritkának kell lennie. Én magam, még sosem hallottam ilyen esetről. – Nagyon, nagyon ritka – erősítette meg. – De én egy hónap alatt négy csészét és csészealjat törtem el egy hegedűvel. És ez még csak a kezdet volt.
Rágyújtott egy újabb cigarettára és folytatta: – A szüleim és barátaim nagyon hamar megjegyezték, hogy megszegem a „vajas kenyerek törvényét”.
Ezen a ponton, hogy ne veszítsem el előtte a tekintélyem, megszólaltam: – Furcsa egy elnevezés.
Miféle elnevezés? – kérdezte. – Á a törvény? Ez nem, csak egy név… Ez… hogy is magyarázzam el… valahogy viccesenTudja, van egy egész sor mondás: amitől félsz, az mindig bekövetkezik… a vajas kenyér mindig a bevajazott oldalára esik… Arra értjük, hogy a rossz dolgok mindig gyakrabban történnek meg, mint a jók. Vagy tudományosabb formában: a kívánt esemény bekövetkeztének valószínűsége kevesebb, mint a fele.
– Minek a fele? – kérdeztem, de azonnal rájöttem, hogy ez ostobaság volt. Ő nagyon megdöbbent a kérdésemen.
– Te tényleg nem ismered a valószínűségelméletet? – kérdezte.
Megmondtam, hogy az iskolában mi még nem tartunk ott.
– Akkor egyáltalán nem fogod megérteni – jelentette ki csalódottan.
– De maga el tudja magyarázni! – vágtam vissza ingerülten, ő pedig készségesen hozzáfogott, hogy megértesse velem. Elmondta, hogy a valószínűség egy adott esemény előfordulási lehetőségének mértékegysége.
– És hogy jönnek ide a vajas kenyerek? – kérdeztem.
 A vajas kenyerek vagy a vajas, vagy az üres oldalukra esnek – mondta. – Tehát, általánosságban elmondható: ha találomra ledobunk egy vajas kenyeret, az véletlenszerűen vagy az egyik, vagy a másik oldalára esik. Az esetek felében a vajazott felével felfelé, a másik felében lefelé. Érthető?
– Érthető – feleltem. Valamiért eszembe jutott, hogy még nem is vacsoráztam.
– Az ilyen esetekben azt mondják: „a kívánt esemény bekövetkeztének valószínűsége: egy a kettőhöz”. Aztán elmondta, hogy ha vajas kenyeret dobálsz, például százszor, lehetséges, hogy nem ötvenszer esik a vajas oldalával felfelé, hanem ötvenötször, vagy hússzor, és csak ha nagyon hosszú ideig, és nagyon sokszor dobáljuk, akkor fog a vajas oldalával felfelé leesni, nagyjából az esetek felében. Elképzeltem, milyen lehet az a szerencsétlen vajas kenyér, amin lehet akár még kaviár is, az után, hogy ezerszer leesett a padlóra, még akkor is, ha az nem túl piszkos, és megkérdeztem, hogy tényleg léteznek olyan emberek, akik ilyesmit csinálnak? Elmagyarázta, hogy erre általában nem vajas kenyeret használnak, hanem érméket – mint a pénzfeldobásos játékban –, és elkezdett arról mesélni, hogyan is csinálják az ilyesmit, és egyre mélyebbre és mélyebbre merült ebben a dzsungelben, én meg hamarosan semmit se értettem belőle, csak ültem, és a komor eget bámultam, arra gondolva, hogy hamarosan elered az eső. Ebből az egész első – a valószínűségelméletéről szóló –, előadásból, ma már csak az akkor is félig-meddig ismerős, „matematikai becslés” kifejezésre emlékszem. Az ismeretlen férfi többször is használta ezt a szakkifejezést, én pedig minden alkalommal magam elé képzeltem egy csempézett padlójú, váróteremszerű szobát, ahol aktatáskás és irattartós emberek ücsörögnek, és a mennyezetről, időről-időre fémérméket, meg vajas kenyereket ejtenek rájuk, amit ők kifejezetten el is várnak. Ezt álmomban is látom néha. De akkor, az ismeretlen, egészen elkábított a határeloszlás Moivre–Laplace-tételének hangzatos emlegetésével, utána pedig kijelentette, hogy „ez az egész, valójában lényegtelen”.
– Tudod, én egyáltalán nem erről akartam beszélni – mondta olyan hangon, amiben már nyoma sem volt korábbi élénkségnek.
– Elnézést, ön talán matematikus? – kérdeztem.
– Nem – felelte bánatosan. – Miféle matematikus lehetnék? Én fluktuáció vagyok.
Udvariasságból inkább hallgattam.
– Igen, azt hiszem, még nem meséltem el a történetemet – jutott eszébe.
– A vajas kenyerekről beszélt – mondtam.
– Tudod, ezt az egészet a nagybátyám magyarázta el nekem először – folytatta. – Eléggé ügyetlen voltam, és rendszeresen leejtettem a vajas kenyereket. És a kenyerek nálam mindig a vajas felükkel felfelé estek le.
– És ez jó – mondtam.
Sajnálkozva felsóhajtott.
– Ez jó, ha néha… De hogy minden alkalommal! Értsd meg: mindig!
Semmit nem értettem, és ezt meg is mondtam neki.

 A nagybátyám kicsit matematika-bolond volt, és különösen kedvelte a valószínűségelméletet. Azt javasolta: próbáljak meg feldobálni egy érmét! Együtt dobáltunk. Én akkor még nem tudtam, hogy a szélsőségek embere vagyok, de a bácsikám rájött. És ezt meg is mondta nekem: „Te a szélsőségek embere vagy!”
Még mindig nem értettem, miről beszél.
– Elsőre én is százszor dobtam fel egy érmét, meg a bácsikám is százszor. Neki ötvenháromszor került felülre a sas, nekem kilencvennyolcszor. Gondolhatod, a bácsikámnak fennakadt a szeme. Az enyém is. Aztán kétszázszor dobtam fel az érmét, és az százkilencvenhatszor sassal felfelé esett le. Már akkor rá kellett volna ébrednem, hogy mi lesz a vége. Tudnom kellett volna, hogy egyszer majd elérkezik ez a mai este is!
Ezen a ponton, nekem úgy tűnt, elsírta magát.
De akkor én még, tudod, fiatal voltam, fiatalabb, mint te most. Nekem akkor, ez az egész csak rendkívül érdekesnek tűnt. Nagyon jól esett, hogy a világ minden csodája fókuszpontjának érezhettem magam.
– Minek? – lepődtem meg.
– Ö-ö-öa csodák fókuszpontjának. Nem tudok más kifejezést találni rá, pedig már próbáltam.
Kissé megnyugodott, elkezdett mindent sorban elmesélni, közben folyamatosan cigarettázott, köhécselt. Aprólékosan magyarázott, gondosan körülírva minden részletet, és mindig összefoglalta minden egyes esemény tudományos alapját is. Engem eléggé meg is lepett, hogy tudása – ha nem is túl mély, de –, igencsak széles körű. Csak úgy záporoztak rám a fizikai, matematikai, termodinamikai és gázkinetikai elméletek szakkifejezései, így később, már felnőttként gyakran elgondolkodtam, vajon honnan olyan ismerős egyik vagy másik terminus technicus. Gyakran belemerült különféle filozófiai okoskodásokba is, és ettől, néhányszor, csak afféle önostorozónak tűnt. Magára többször is „jelenségként”, „természeti csodaként” vagy „szélsőséges fluktuációként” utalt. Akkor jöttem rá, hogy a „fluktuáció” nem egy foglalkozás. Kijelentette nekem, hogy „a csodák” pedig nem „történnek”, azok valójában „csak nagyon valószínűtlen események”.
– A természetben – mondta kioktató hangon –, a legvalószínűbb események fordulnak elő leggyakrabban, míg a legkevésbé valószínűek sokkal ritkábban.

Entrópia-séma. Forrás: Geodesics

A folyamatosan növekvő entrópia[1] elvére utalt, és nekem, akkor, ez nagyon meggyőzően hangzott. Aztán megpróbálta elmagyarázni „a legvalószínűbb állapot”, és a „fluktuáció” fogalmát. A fantáziámat nagyon megragadta, amikor ezt azzal az eseménnyel példázta, amikor egy szoba levegője teljes egészében a szoba egyik felébe gyűlik össze.
– Ebben az esetben – állapította meg –, mindenki, aki a másik felében ülne, megfulladna, a többiek pedig azt hinnék, valamiféle „csoda” történt. De ez nem egy csoda, ez egy fizikailag lehetséges, ám rendkívül alacsony valószínűségű esemény. A „szélsőséges fluktuáció”, elhanyagolhatóan kis valószínűséggel bekövetkező, extrém-mértékű eltérés a legvalószínűbb állapottól.
Elmondása szerint ő maga is egy ilyen mértékű eltérést képvisel a legvalószínűbb állapottól. Körülvették a csodák. Neki például semmit sem jelentett a tizenkét színű szivárvány látványa, hat vagy hét alkalommal is látott már ilyet.
Bármelyik amatőr időjárás-megfigyelőt lekörözöm – dicsekedett. – Láttam sarki fényt Alma-Atában, halo szivárványt a Kaukázusban, és vagy hússzor a híres zöld-sugarat, avagy az „éhínség kardját” –, ahogy néhol nevezik. Elmentem Batumiba, mire ott kitört az aszály. Hogy megmentsem a szüretet, továbbmentem a Góbi sivatagba, ahol utazás közben háromszor is elkapott egy-egy trópusi zivatar.

Szivárvány a Niagara felett

Közép- és főiskolai tanulmányai közben sokszor vizsgázott, és minden alkalommal az ötös tételt húzta. Egyszer egy speciális kurzust is felvett, ahol pontosan tudható volt, hogy – a pályázók számának megfelelően –, legfeljebb ha négy tétel lehet, de ő ott is az ötöst húzta. Egy órával a vizsga előtt a vizsgáztató váratlanul úgy döntött, összeállít még egyet. A vajas kenyerek nála mindig vajjal felfelé estek le.
– Az a gyanúm, életem végéig erre ítéltettem – mondta. – Ez mindig emlékeztet rá, hogy nem hétköznapi ember vagyok, hanem maga „a szélsőséges fluktuáció”.
Két alkalommal is tanúja volt nagy léglencsék kialakulásának.
– Ezek a levegő sűrűségében bekövetkezett makroszkopikus hullámzások – világította meg nem túl érthetően, és elmondta, hogy mindkét esetben képes volt meggyújtani velük a kezében tartott gyufát.
Az általa megtapasztalt csodákat három csoportra osztotta. „Kellemes”, „kellemetlen” és „semleges”.
A vajas felükkel felfelé leeső kenyerek például az elsőbe tartoznak.
A rendszeresen – az időjárástól függetlenül –, minden hónap elsején meginduló, és még aznap véget is érő orrfolyása a másodikba.
A harmadik csoport számos olyan ritka természeti jelenséget tartalmazott, melyek „megtisztelő módon”, az ő jelenlétében mutatkoztak meg. Egyszer tanúja volt, ahogy a termodinamika második törvénye sérelmet szenvedett: a víz – egy virágvázában –, elkezdett hőt elvonni környezetétől, felforrt, a szobában pedig fagyos lett a levegő.

Kettős gömbvillám-jelenség. Forrás: Rusznyák Zsolt

Ezután kezdtem paranoiásként viselkedni – szabadkozott –, és mind a mai napig, mindig megvizsgálom ujjammal a víz hőmérsékletét, mielőtt iszom…
Sátrába nem is egy alkalommal (mivel sokat utazgatott), beköltözött egy-egy gömbvillám, és órákon át lebegett a mennyezete alatt. A végén már annyira hozzászokott, hogy elkezdte lámpaként használni a gömbvillámokat, az olvasáshoz.

Forrás: Journal of Geophysical Research Atmospheres

– Tudod, mi az a meteorit? – kérdezte.
Az ifjúság hajlamos a faviccekre, és én azt feleltem, hogy „a meteoritok hullócsillagok, amiknek semmi közük azokhoz a csillagokhoz, amik nem hullanak le”.
 A meteoritok néha ráesnek egy házra – mondta elgondolkodva. – De ez nagyon ritka eset. És olyat is csak egy alkalommal regisztráltak, hogy egy meteorit eltalált volna egy embert. Egyedülálló – érted –, és a mi nemzedékünkben, egészen véletlenül…

Ann Hodges átadja a lakásába csapódott meteoritot az amerikai légierő vizsgálótisztjének. (Forrás: Alabamai Egyetemi Múzeum)

– No, mondja már! – noszogattam.
Felém hajolt és azt suttogta: – Én vagyok az az ember!
– Maga viccel… – mondtam megborzongva.
– Egyáltalán nem – válaszolta bánatosan.
Kiderül, hogy ez az Urálban történt meg vele. Gyalog ment át a hegyek között, megállt egy perce, hogy megkösse a bakancsa fűzőjét. Éles, sivító fütty hallatszott, és egy ütést érzett a hátsóján, tudják pont ott, és a testébe égető fájdalom mart.
– A nadrágom kilyukadt – mesélte. – Vér szivárgott, de nem nagyon. Kár, hogy sötét van, különben megmutathatnám neked a heget.
Az eset helyszínén összeszedett néhány gyanúsnak tűnő kavicsot, és az asztalán tartja őket, valamelyik talán a meteorit egy darabkája lehet közülük.
Olyan dolgok is megestek vele, amik – tudományos alapon –, teljesen megmagyarázhatatlanok. Legalábbis a tudomány jelenlegi szintjén. Egyszer például – bármi ok nélkül –, egy erős mágneses mező forrásává vált. Erre abból következtetett, hogy a szobájában az összes mágnesezhető anyagból készült tárgy a levegőbe emelkedett, és a mágneses erővonalak mentén felé repült. Egy acéltoll átlyukasztotta az arcát, valami pedig fájdalmasan megütötte a fejét, és a hátát. Kezébe temette arcát, reszketett a félelemtől, tetőtől-talpig elborították a borotvák, villák, kanalak, ollók, majd hirtelen vége lett. Az egész nem tartott tovább, mint tíz másodperc, és egyáltalán nem hallott olyasmiről, amivel magyarázni lehetne a jelenséget.

Egy másik alkalommal levelet kapott egy barátjától, és az első sor elolvasása után, legnagyobb ámulatára rájött, hogy pontosan ugyanezt a levelet már évekkel korábban is megkapta. Még arra is emlékezett, hogy a túlsó oldalon, az aláírás közelében kell lennie egy nagyobbacska foltnak. Megfordította a levelet, és tényleg ott találta a foltot.
– Az efféle esetek nem ismétlődtek meg többször – mondta sajnálkozva. – Ezeket tartottam gyűjteményem legfigyelemreméltóbb darabjainak. De, tudod, csak ma estig…
Elég gyakran szakította félbe elbeszélését azzal, hogy kijelentette: „Tudod, ez még mind szép és jó, de ma… Ez már túl sok…”
– Nem gondolt rá – kérdeztem –, hogy a maga esete érdekelhetné a tudósokat is?
 De gondoltam – felelte. – Írtam nekik. Tudod, felajánlkoztam. De senki se vesz komolyan. Még a szüleim se. Csak a bácsikám, de ő már meghalt. Mind afféle különc és ostoba tréfamesternek tartanak. Azt meg egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy a mai események után mit fognak gondolni.
Nagyot sóhajtott, és elhajította a csikket. – De lehet, hogy jobb is, hogy nem vesznek komolyan. Biztos, hogy nem hinne nekem senki. Létrehoznának egy bizottságot, ami követne, bárhová is megyek, és várná a csodát. Én, természetemnél fogva, zárkózott ember vagyok, ráadásul ettől az egésztől az önbecsülésem is tönkrement. Néha nem alszom éjjel… félek.
A bizottság tekintetében egyet értettem vele. Végtére is, ő maga nem tudott „csodákat tenni”. Ő csak gyűjtőpontja volt ezeknek a csodáknak, „egyetlen pont a Világegyetemben – ahogy fogalmazta –, ahol valószínűtlen események történnek”. Mindez bizottsági megfigyelők nélkül nem bizonyítható.
– Írtam egy híres tudósnak – folytatta. – Igaz, elsősorban a meteorit-találatról, és a víz esetéről, a vázában. De ő, tudod, viccnek vette az egészet. Az felelte, hogy a meteorit nem rám esett, hanem egy japán sofőrre. És nagyon megfontoltan azt tanácsolta: „forduljak orvoshoz!” 
Az a japán sofőr felkeltette a kíváncsiságom. Arra gondoltam, hogy talán ő is egy „szélsőséges fluktuáció”, tudod, akár még ez is lehetséges. De kiderült, hogy már sok évvel ezelőtt meghalt. Igen, tudod…
Elmerengett. – Végül mégiscsak elmentem egy orvoshoz. Kiderült, hogy orvosi szempontból „semmi különöset” nem mutatok. De talált valami idegrendszeri rendellenességet nálam, és elküldött ide, a gyógyfürdőbe. Én meg eljöttem. Honnan tudhattam volna, hogy mi történik?
Hirtelen elkapta a vállam és azt suttogta: – Egy órával ezelőtt elrepült egy ismerősöm!
Nem értettem.
– Felfelé sétáltunk a lánnyal a parkban. Végtére is: férfi vagyok, a szándékaim meg a lehető legkomolyabbak. Az étteremben találkoztunk, kijöttünk sétálni a parkba, és ő elszállt.
– Hová? – kiáltottam rá.
– Nem tudom. Sétáltunk egymás mellett, hirtelen felsikoltott, levegő után kapkodott, felemelkedett a földről, és felszállt a levegőbe. Még feleszmélni se volt időm, csak a lábát tudtam elkapni, és…

Svetlana Belyaeva

Egy kemény tárggyal megbökte a karom. Egy női szandál volt, egyszerű, világos, közepes méretű.
– Tudod, ez sem teljesen lehetetlen – mormolta. – A test molekuláinak zűrzavaros mozgása, az élő kolloid részecskék Brown-féle mozgása, valahogy összehangolódott, ő meg felemelkedett a földről, és nekem fogalmam sincs, hová lett. Nagyon, nagyon valószínűtlen… Csak azt mondd meg… de őszintén… szerinted, most gyilkosnak kell tartanom magam?
Megdöbbentem és hallgattam. Először persze az jutott eszembe, hogy az egészet csak kitalálta. De ő elmélázva folytatta: – De a baj, tudod, nem is ez. Végül is, talán fennakadhatott valamelyik fa lombjában. Én viszont még csak nem is kerestem, annyira féltem, hogy nem találom meg. És tudod… Korábban ezek a „csodák” csak rám voltak hatással. Én nem igazán szeretem a fluktuációkat, ellenben ezek nagyon is kedvelnek engem. És most? Ha ezek az ismerőseimmel esnek meg? Ma elszállt ez a lány, holnap átesik a földön egy munkatársam, holnapután… Igen, talán pont te. Végtére is, most már téged se biztosít ez ellen semmi.
Erre már magamtól is rájöttem, az egész kezdett rendkívül érdekes és hátborzongató lenni a számomra. Nagyszerű! – gondoltam. Alig várom! Hirtelen úgy éreztem, hogy rögtön felszállok és megragadtam magam alatt a sziklát. Az ismeretlen felpattant.
 Tudod, jobb, ha most megyek – mondta félénken. – Nem szeretem az értelmetlen áldozatokat. Te maradj ülve, én meg elmegyek. Mintha meg se történt volna!
A köveken botladozva elsietett a parton, majd messziről visszakiáltott: – Kérlek, bocsáss meg nekem, ha történne veled valami! Tudnod kell, hogy ez nem rajtam múlik!
Egyre messzebb és messzebb jutott és hamarosan apró fekete alakká töpörödött a foszforeszkáló hullámok háttere előtt. Úgy tűnt, oldalra fordul, és valami fehéret a hullámok közé hajít. Valószínűleg a szandál volt. Hát, így váltunk el egymástól.

Sajnos nem tudnám felismerni a tömegben. Hacsak nem esne meg valami csoda. Soha sem hallottam felőle semmit, és szerintem semmi különös sem történt azon a nyáron, ott a tengerparton. A barátnője meg talán tényleg fennakadt valamelyik ágon, és később összeházasodtak. Hisz a szándékai a lehető legkomolyabbak voltak. Csak egy valamit tudok. Ha valaha is, kezet fogva egy új ismerőssel, hirtelen úgy érzem, hogy egy erős mágneses mező forrása az illető, és észreveszem, hogy sokat dohányzik, közben pedig köhécsel, valahogy úgy, hogy khm-khm, az azt jelenti, hogy ő az, tudják, a jelenség – a csodák fókuszpontja –, a szélsőséges fluktuáció.

[1]     Az entrópia szót Rudolf Clausius (1822–1888) alkotta, az energia mintájára. A tropé görögül „megfordulást” jelent. Az entrópia a termodinamikában: az anyagi rendszerek molekuláris rendezetlenségét, illetve termodinamikai valószínűségének mértékét jelöli. Ebből következtetni lehet a spontán, maguktól bekövetkező folyamatok irányára. Ezek a természetben az egyre valószínűbb állapotok felé tartanak.
Az entrópianövekedés és entrópiamaximum elve: Mivel a hő mindig a magasabb hőmérséklet felől az alacsonyabb felé áramlik, egy termodinamikai szempontból zárt rendszerben, ami a környezetéből nem vesz fel hőt, a rendszerben bekövetkező spontán folyamatok következtében az entrópia mindaddig növekszik, míg be nem áll az egyensúlyi állapot és a rendszeren belül minden tárgy azonos hőmérsékletű nem lesz. Ez a legnagyobb valószínűséggel bekövetkező esemény: az entrópiamaximum.