– Tud-e oláhul már a Lányecskája, magyar né’ ?
– Ejsze tudogat…
– S bánja-e?
– Dehogy bánom, megtanyíttatnám cigányul es, ha lehetne!
Hangos kacagásba kezd, még a kezét is elfelejti a szája elé tenni, így elővillan az egyetlen megmaradt foga.
Tekintetünk találkozik.
Bal kezével sebtiben letörli a nevetéstől kicsordult könnyét, majd eltakarja a száját, jobbjával megfogja a kezem.
– Úgy fog hiányozni nekem, lelkem.
– Hát hová készül, néne Rózsa?
– Mennybe vagy pokolba, de ki tudja azt?
S már nem nevetünk…
