AZ ELSŐ. Van annak már hét éve is talán, hogy az akkori frumószai ötödikeseknek feltettem a kérdést magyarórán, hogy mi a kedvenc állatuk. János válaszolt: „– Egy lú volt.” – Hogy érted, hogy volt? – kérdeztem értetlenül. – „Tegnap apám megütte a fejszivel.” – mondta. (Értsd: megölte.) S én akkor is azt hittem, hogy szétnyílik a föld alattam.
A MÁSODIK
Ma egy lóra gondolok…
Iskolából jövet ma délben két csoport gyermekkel útban haza fele megláttunk egy szekeret félig a sáncba csúszva, melyet a ló tartott.
Egyszerre hangos, éles ostorcsattogást hallottam. Jött a gazda. Dühösen. Közeledett a lóhoz.
Megfordultam, a mögöttem levő gyerekeket magam elé engedtem. Összekeveredtek. Nem volt már csoport, nyelv, különbség, párba rendeződtek semmi perc alatt.
A gazda elérte a lovát, ütötte, csapta, verte, mi meg mentünk előre.
Fülemre tettem a kezem, s közben reménykedtem, hogy egy gyermek sem fordul meg, nem ad hangot, nem áll szembe a gazdával.
Vagy tíz lépés után elviharzott a szekér. Porzott az út, a ló háta és a mi lelkünk.
A gyerekek előttem valamikor megfogták egymás kezét…
Én is leengedtem a fülemről az enyémet valamikor. Nem szóltunk semmit, nem fordultak meg a gyerekek.
Hallottam a beszédjüket. Hangjuk erősödésével engedték el egymás kezét.
A HARMADIK – „A LEGKEDVESEBBIK”
Sírva találtam a padon. 60 év körüli őszes ember, ereje teljében. Úgy potyognak a könnyei, mint egy kisfiúnak. Leülök mellé, hogy legyen, akinek beszéljen, ha akar. De sokszor szerettem volna valakit magam mellett a kicsi ház tornácán keserves pillanataim, nagy döntéseim alatt. Mesélni kezd.
Elpusztult a lova. „A fehér. A kedvesebbik. Most. Alig egy órája.” Emlékszem ennek az embernek a tekintetére, amikor a menni is alig tudó kislányom kezébe nyomta az egynapos pipét, elmagyarázva neki, hogy nem kell megszorítani, de meg lehet szagolni, mert az olyan érdekes.
Nem akartam ünneprontó lenni, nem szóltam, hogy nem tud románul a lányom. De megértették egymást.
Így esett, hogy a pipécske pihéi közé fúrta orrocskáját a lányom.
Már nem sír.
Ökölbe szorított kézzel törli könnyeit. Majd megköszöni, hogy mellé ültem.
Jó volt nem egyedül lennie.
Indulok.
Neki köszönhetem, hogy megszülethetett a harmadik lovas írás.
A harmadik, a „legkedvesebbik”.
