A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Karán 1997-ben szerez diplomát filozófia szakos bölcsésztanárként. 2008-tól a ME Bölcsészettudományi Kar Doktori Iskola „Kortárs magyar irodalom” PhD programjának hallgatója; 2009-től ugyanott a „Politika és irodalom” alprogramon folytatja tanulmányait. Szellemi fejlődését befolyásoló tanárai: Beney Zsuzsa, Szőke György és Szili József. 2002-ben a terasz.hu irodalmi mellékletének kezd írni; 2003 áprilisától a litera.hu portálnak dolgozik, 2003 őszétől 2008 tavaszáig szerkesztőként Keresztury Tibor, Németh Gábor és Kőrösi Zoltán főszerkesztők mellett. „A nézőtérrel szemben” címmel készített interjú-sorozatot kortárs drámaírókkal – ennek darabjai is itt jelentek meg. 2008-ban Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíjban részesül. Ekkor készült el a Kosztolányi „A szegény kisgyermek panaszai” női párdarabjának szánt „Kislánydalok”-ciklus, amelyből több folyóirat közöl részleteket, s végül „Nőgyakorlat” című első önálló kötetében jelenik meg. 2008-tól részt vesz az Irodalmi Centrifuga online folyóirat megalapításában és szerkesztésében. Rövid prózáit különböző antológiákba válogatják be, többek között a kortárs „nőirodalom” keresztmetszetét nyújtó, több kötetes „Kitakart Psyché” sorozat apa-tematikát feldolgozó összeállításba is. 2014-ben jelennek meg Morgenstern „Bitódalaiból” készült fordításai, 2015-ben pedig „Nőgyakorlat” című első verseskötete.

– A világirodalom talán egyik legszebb mondatpárja Níkosz Kazandzákisz görög filozófusköltő, regény- és drámaíró „Jelentés Greconak” című művében olvasható, s mindössze tíz szóból áll. „Megkértem a mandulafát: ’– Nővérem, beszélj nekem Istenről!’ És a mandulafa virágba borult.” – Ön szerint manapság is lehetne hasonló egyszerűséggel lételméleti gondolatokat írni egy posztmodern versben?
Györe Gabriella
: – Gondolom igen. A lételméleti kérdések korszakoktól függetlenül érdeklik az embereket, az alkotókat. Hogy Isten létére és jelenvalóságára vonatkozóan itt és most feltehető-e közvetlen kérdés a naivitás vagy épp az átpolitizáltság bélyegének kockáztatása nélkül, más kérdés. A posztmodern szövegközpontú, fragmentált és idézetekből (is) építkező (vagy épp másféle) műveiben éppígy jelentősége lehet a saját hely keresésének, a létezés visszaigazolására irányuló vágynak; hogy a femutatott kép értelmezése miképp megy végbe, szerzője és szerzői szándéka válogatja. A mandulafa-virágzásból Isten létére következtetés ilyenféle egyenessége már nem adott ugyanazzal a kétségtelenséggel.
– Szép volna, „ha égre kelne az éji folyó csillaga”? Mennyire érdekli a kortárs költészet? Van olyan író, akinek a hatását érezve, próbált tudatosan megszabadulni attól?
GyG
: – Tudatosan megszabadulni nem próbáltam senki hatásától – ennél még idébb járok. Vannak gyerekkori kedvenceim, akiknek hatásától, zeneiségétől nem is tudnék megszabadulni; vannak berögződött, elraktározódott versrészletek, töredékek, amik ki-kiszólnak, s nem érzem, hogy takargatni kellene őket. Vannak később megismert versek, kötetek, életművek, amiket szeretek, tisztelek, élvezettel olvasok, de inkább valamiféle távoli utánzási vágy munkál, ha munkál, mintsem az erőteljes hatásuk levetkőzésére irányuló szándék. Mondjuk, hogy a tanulási folyamatnak egy korábbi szakaszában járok, az elsajátítás és nem az elsajátított elemek túlhajtása, a csömör és a levetkőzés kényszerének kialakulása időszakaszában.

A kortárs költészet sokfélesége magával ragadó – ha valaki fordít időt annak megismerésére, bizonyára talál a szívéhez közel álló köteteket, verseket; én szeretem a játékos, a humorral is barátságban élő szerzőket – bár a magam írásait nem nevezhetem humorosnak, a játékosság, ha nem is a téma, de a forma tekintetében foglalkoztat. Ha valamitől szabadulni akarnék, az inkább a rokon hangulat, egy-egy elterebélyesedő érzés, ami elkap, ha mondjuk megidéződik, hogy „Piros vérben áll a tarló, s ameddig a lanka nyúl, kéken alvad. Sír az apró, gyönge gyep, és lekonyúl. Lágyan ülnek el a boldog halmokon a hullafoltok. Alkonyúl.”
Végiggörgetve egy híroldalt, a „srebrenicai mészárlás évfordulója kapcsán megjelenő tudósításokról előbb jut eszembe ez, mint a tömegsírok feltárásáról, és a DNS-azonosításról készített fotóalbumok, a mostari öreg híd apró könyvesboltjában (amiket pár évvel ezelőtt láttam egy utazás során), vagy épp annak az utazásnak az egésze. Mindemellett ez a példa csak azért került most ide, mert ma beszélgetünk, s néhány órával ezelőtt olvastam ezt a hírt, most idéződnek fel bennem éppen ezek a sorok. Még tovább gondolva, ha szabadulni igyekszem valamiféle hatástól, akkor inkább a könnyűzene, a dalszövegek hatásától szeretnék függetlenedni – a fülbemászó slágerek rímeitől, hogy találjak valami egyedibbet, erősebbet.
– A rímpárokban írt verssorai mégis a biztos kapaszkodók iránti ősi vágyat tükrözik. Nem anakronizmus és ellentmondás ez?
GyG
: – Azt remélem, hogy nem ellentmondás. A „Nőgyakorlat” című kötet versei többnyire rímesek – s nagy részük kötött formában írott. Megpróbálni egy-egy forma teherbíró képességét, a verslábákba tört mondatokat szabad beszédhez is jól idomulónak őrizni meg szerintem jó játék. A kötet három ciklusból áll. Az első ciklusban a „Kislánydalok” kaptak helyet – ezeket egy 2008-ban kapott ösztöndíjas év során írtam. A játék lényege számomra az volt, hogy Kosztolányi Dezső: „A szegény kisgyermek panaszai” verseinek párjaként teremtsek egy lány-univerzumot is; van, hogy a versek témájukban érintkeznek, de mégsem nevezném szoros követésnek, ami a ciklus verseiben történik. Megtalálni azokat az élményeket, amik a másik nem számára talán másképp csapódnak le, azokat megpróbálni versbe tenni a magam számára felállított játékos kihívás volt.

– Egy budapesti sztárügyvéd – miután a közelmúltban elolvasta Forgács Zsuzsának és Erdős Virágnak ajánlott „Nőtudat” című verset –, élesen kifakadt, hogy nem hiszi, hogy „a nők érzékenyebbek lennének”, mint a „másik nem”. Jogászként a hétköznapokban nem ezt tapasztalja, sem a közúti vezetésben, sem a plázaáruházak luxusboltjaiba, de még a naponta új bálákkal feltöltött turkálókban sem. Sőt! A biróságokon és a börtönökben – ahol nap, mint nap megfordul –, arról győződött meg, hogy a nők legalább annyira agresszívak, brutálisak és közönségesek tudnak lenni, mint a férfiak. Egy filozófus tud meggyőző érveket felsorolni a női irodalom különvalósága mellett?
GyG
: – Én ugyan filozófia szakon szereztem diplomát, de nem tartom magam filozófusnak, s nem is tekinteném feltétlenül egy filozófus feladatának, hogy a női irodalom különvalósága mellett érveljen. Sőt. Nem tartom különvalónak (külön valónak) a női irodalmat. (S talán tisztázni kéne a női irodalom fogalmát is.) Azt gondolom viszont, hogy vannak olyan témák, amikről autentikusan, a saját tapasztalatok megszerzett biztonságával egy nő tud beszélni – ahogy vannak olyan témák, amikről inkább egy férfi. Bizonyos tapasztalataink csak részlegesen megoszthatóak, s nemünk szerint szerezhetőek meg. Hogy ennek irodalmi relevanciája van-e s mennyi, azt a kritika és az olvasók kiváltsága eldönteni; hogy foglalkozik-e velük, az pedig a mindenkori alkotóé. Hogy a szenzibilitás nem függ a nemtől, ebben egyetértek az Ön által említett, a vers olvastán kifakadó ügyvéddel. Ugyanakkor nem értem a kifakadás okát: a vers – legalábbis szándékom szerint – nem állítja, hogy a nők érzékenyebbek lennének, mint a férfiak. Azt állítja, hogy vannak sajátos női léttapasztalataik, vannak olyan élethelyzetek, amelyekben pusztán nemük miatt más elbírálásban részesülnek, s vannak velük szemben halmozottan jelentkező elvárások, pusztán abból fakadóan, hogy ők nők. S ezekkel az elvárásokkal, helyzetekkel, szituációkkal melyikünk így, melyikünk úgy, de mindegyikünk megküzdeni kénytelen – nem függetlenedhetünk tőlük; ugyanakkor nem is azonos velük egyikünk sem. Szándékaim szerint a vers inkább erről, a szerep-kötelezettségeken és kényszer-helyzeteken túli lényegiről, az erre irányuló keresés megkerülhetetlenségéről szeretett volna jelt adni – de a szöveg adott, az olvasat szabad.
– A „Kitakart Psyché” egyik szerzőjeként mi a véleménye: lehet egy macsó karakterű férfi hiperérzékeny? Egy ilyen személyiségi attitűd nem ellentétes gyökeresen a férfiasságról alkotott női vágyképekkel?
GyG
: – A ‘Kitakart Psyché’ című antológia-sorozat Forgács Zsuzsa ötletéből, az ő kitartó munkájának eredményeként, más és más szerkesztőkkel – Bódis Kriszta, Gordon Agáta, Kiss Noémi, Radics Viktória s mások – együttműködésben jöhet(ett) létre. A sorozat mindegyik darabja női szerzők, professzionális írók vagy más területen profi, de az írást épp most kipróbáló nők írásainak gyűjteménye. (Mindegyikben volt egy-egy álnevéven író férfiszerző is.) Az első antológia, a 2005-ös „Éjszakai állatkert” írásai a nők és a szexualitás témakörét járták körül; a „Szomjas oázis” 2007-ben jelent meg és a női testről szóló írásokat adott közre; a „Dzsungel a szívben” a lányok s anyák, „A szív kutyája” a lányok és apák antológiája; s készül a sorozat következő két kötete is. Az előbb említett vers: a „Nőtudat” tulajdonképpen egy nehezen összeálló antológia-írás margójára készült – végül aztán megszületett a próza is. Én felkérésre, álnéven írtam a lányok és apák antológiájába. Ami a hiperérzékeny macsókat és a férfiakról alkotott női vágyképeket illeti- ezek szerep-előírások. Szerep-előírás a macsókról alkotott kép (ahogy ugyanilyen szerep-előírás a hipstereké, a kockáké, az ügyvédeké, az gyúrós Balaton-sound látogató aranyifjaké vagy másoké), s szerep-előírás a férfiakról alkotott női vágykép is, ha így általában beszélünk róla. Fogalmam sincs, mi kell a nőnek, s mi kell a férfinak. Sokszor azt is nehéz megválaszolnom, mi kell nekem. Nemrégiben láttam Jasmila Žbanić boszniai rendezőnő úgy filmjét, a címe: „Szerelemsziget”. A film nem jó, de sok mindenért szerethető. Az egyik nekem kedves jelenetben a fiatal házas, első gyermekét váró pár férfi tagja a tengerparti nyaraláson megismert búvároktató nővel beszélgetve mondja el, hogy korábban együttesben zenélt, de ma már csak menedzser, viszont írt egy könyvet, aminek a hazájában nagy sikere volt. A nő visszakérdez, mi a könyv címe? „Mit tudnak a férfiak a nőkről?” – hangzik a válasz. A nő elneveti magát, s rácsodálkozik: ezt meg merted írni? A férfi válasza: „a címoldal után pár száz üres oldal volt a könyvben. Semmi más. Ennyit tudnak a férfiak a nőkről. Bestseller lett.” Azt gondolom, a ‘Mit tudnak a nők a férfiakról’ című könyv, ilyen általánosító címmel éppen ennyi általánosítható tapasztalatot tartalmazhatna.
– „A nő épp az a feladat, hogy néha megleld magadat.” Ezek szerint akár lehet következetesen „feminista” egy férfi is? Vagy ezt a mozgalmat végérvényesen kisajátította magának a „Második nem”?
GyG
: – Szerintem lehet következetesen feminista egy férfi is – a feminizmus a nők egyenjogúságának megteremtéséért indult mozgalom, egy férfi is teljes mellszélességgel kiállhat ezen eszmék mellett. Pozícióban dönthet úgy, hogy nőket nevez ki magas (vagy a legmagasabb) beosztásokba. Hogy épp annyi fizetést ad nekik, mint hasonló munkakörben dolgozó férfi kollégáiknak. Akár munkának tekinti az általuk a gyerekek körül és a háztartásban elvégzett feladatokat, s nem tekinti egyedüli női kötelességnek ezek elvégzését, hanem tevékenyen maga is segít bennük; hogy ugyanolyanképp kezeli a nőket és a férfiakat a professzionális munka-helyzetekben, s a női történelmet is releváns olvasatként kezeli (lehetőséget teremt a fennmaradására és nem tartja ab ovo komolytalannak). A magam értelmezésében ez nem jelenti, hogy ne vehetne a nőnek virágot, ne engedhetné előre az ajtóban vagy, hogy a nő ne készíthetne neki kávét vagy ebédet, vagy ne járhatna másképp kedvében, ha neki is épp ehhez van kedve. De a „Második nem”, mint kifejezés ellen, pusztán nyelvi szempontból viszont felhorgad bennem valamiféle ellenérzés, még ha Simone de Beauvoir könyvcíméről van is szó.
Az irodalmi alkotó folyamat – alapvető lényege szerint –, a legmagányosabb tevékenységek közé tartozik. Miért lép be ennek ellenére egy író manapság a Szépírók Társaságába? Mit vár a tagságtól, és mit remél?
Györe Gabriella
: – Én önigazolásképp tettem meg. Évek óta nincs hivatalos, nyugdíjjal járó állásom, cikkeket írok és szépirodalmat olvasok, esetenként írok. Keveset publikálok.
A „Nőgyakorlat” az első verseskötetem, amiben még 2005 előttről is vannak versek, s az anyag nagy része 2005-ös, 2008-as keltezésű. Az év elején volt egy időszakom, amikor úgy éreztem, szükségem van arra, hogy kívülről igazolják vissza, a létem nem puszta lebegés a légüres térben. Mivel szerettem volna külföldön múzeumokat látogatni, s mert 2002 óta írok különböző formákban cikkeket, így a MÚOSZ-ba is beléptem, a nemzetközi sajtóigazolvány megszerzésének hátsó szándékától mozgatva – sajnos a MÚOSZ épp ekkorra jutott el egy anyagi természetű vitában a nemzetközi sajtószövetséggel odáig, hogy ne adjanak ki ma ilyen igazolványokat. Még nem jelent meg a kötetem, mikor a Szépírók Társaságába jelentkeztem. Megtiszteltetés volt, főleg az adott közgyűlés tagfelvételi vitáinak utólagos ismeretében, hogy a közösség alkalmasnak talált a tagságra. A Szépírók Társasága a Magyar Írószövetség mellett alakult, olyan szituációban, mikor az Írószövetség nem képviselte megfelelően a szövetség néhány tagjának véleményét, nem állt ki egyértelműen a rasszizmus ellen, az egyetemes emberi értékek mellett, s nem fogalmazott meg a politikai elittel szemben különvéleményt olyan kérdésekben, amikben jó néhányan ennek szükségét érezték volna. Induló elvei alapján inkább a Szépírók Társaságának célkitűzéseit éreztem magamhoz közelebb állóknak, mint a Magyar Írószövetségéit.