Úgy tűnik: minden rendben van. Közép-Európa, kelet-európai szegélyeivel együtt átalakult, lassan a volt Jugoszlávia önálló államai is a piac és demokrácia útjára lépnek. A valódi helyzet azonban ennek az ellenkezője. A globalizáció közép- és kelet-európai változata két évtized múltán a neoliberális ideológia teljes elméleti győzelmét és gyakorlati csődjét bizonyította. A szabad, demokratikus piaci társadalmak helyett valami más jött létre a térségben. Arról azonban szó sincs, hogy minden szakember egyetértene az elmúlt évtizedekben történtekkel. Ma, a huszonegyedik század második évtizedének a végén kétségtelenül azok vannak elsöprő többségben, akik nem láttak és nem látnak más utat, mint ami már megvalósult. Azaz harmadik út nincs, mint Vaclav Klaus mondta, mert “a harmadik út a harmadik világba vezet”. 

Elkerülhetetlen, hogy az eltelt idő tükrében az ismerttől eltérő szempontok szerint vegyük szemügyre, milyen elméleti muníció és gyakorlati tapasztalat állt rendelkezésére mindazoknak, akik a szocialista rendszerek átalakítását kezdeményezték, vezették, és ma is büszkén vállalva hirdetik (a még átalakításra váró országokban).
A neoliberális (közgazdasági) elmélet globális győzelme valójában politikai győzelem. A kérdés, vajon hogyan lehet egy szocialista országból piacgazdaságot csinálni, eleve politikai kérdés volt, s ma is az.
A korábbi fejezetekben ismertetett neoliberális logika kiindulópontja hamis, mert nem gazdasági átalakítást javasolt ezeknek az országoknak annak ellenére, hogy a külföldi szakértők többsége által használt nyelv közgazdasági nyelv volt.
A szocialista rendszerek átalakítása mindenütt, így Magyarországon is két egymással ellentétes politikai erő, csoport és elképzelés között zajlott az 1989 és 1993 közötti időszakban. Az egyik elképzelés a szocialista rendszer belső és emigráns ellenzékének elképzelése volt, amely szinte teljes egészében megegyezett a nyugati neoliberális nézetekkel, és azok képviselőinek gyakorlati elképzeléseivel. Ez a kör azonban abszolút kisebbségi helyzetének köszönhetően (hiszen ez a kör szenvedett a régi rendszer miatt a legtöbbet) meghatározó szerepet játszott az új rendszer megteremtésében. Politikai nézeteik egyúttal a gazdaság átalakításáról szóló nézetekké váltak. Nem azért mert bújtatott üzenetet hordoztak, hanem azért mert a nyugati segítség, vagyis a szaktanácsadók erre a nyelvre fordították le mindezt, hiszen ők csak ezt a nyelvet értették. Így vált a régi rendszer egészében feleslegessé, s emiatt kellett rendkívül gyorsan intézkedni, azaz a nyugati tanácsadók javaslatait vita nélkül elfogadni és megvalósítani.
A másik csoport, a többségben levők köre azokból állt, akik a meglévő rendszer fokozatos átalakításából indultak ki, sokuk komoly szakmai felkészültséggel és világos elképzelésekkel állt elő. Nézeteik nagy részét azonban a nyugati tanácsadók és a (korábbi) ellenzék nem fogadta el, mivel ők a régi rendszer emberei voltak.
Szlovénia kivételével, ahol a rendszerváltás már a kilencvenes évek első felében lezajlott. A neoliberalizmust ellenző közgazdászok szerint Szlovénia az egyetlen sikeres gazdaság a volt szocialista országok között.
Ebben a kötetben – ahogyan azt a bevezetőben ígértem – nincs szó politikatörténeti eseményekről. J. Robinson Nobel-díjas közgazdásznőt idézve azonban a közgazdaságtan politikai gazdaságtan, mert nincs politikamentes közgazdaságtan.
Ezek a reformerek, akik nagyrészt szociáldemokrata vagy ahhoz közelálló elképzelésekkel szerették volna a szocialista rendszert „átvezetni” a reformok sorozatán, sajnálatos módon azzal kompromittálták magukat, hogy a szocialista rendszerben születtek és nőttek fel.
A szocialista rendszerben felnőni szégyenné vált, emiatt a fokozatos átalakítást hirdetők elsöprő többségének nézeteit elutasították még akkor is, amikor a másik tábor számára nyilvánvalóvá vált, hogy nem az ő elképzelésük a reális. A neoliberális koncepcióban nincs helye a történelemnek és a hagyományoknak, tehát mindenütt egyformán lehet alkalmazni, függetlenül az adott ország sajátosságaitól.
A szocializmus „ellenségei”, azaz a belső emigrációban élő kisebbség nézetei szóról szóra megegyeztek a neoliberális tanácsadók többségének forradalmi programpontjaiban foglaltakkal, hiszen ők is a múltat tagadták, csak kicsit másként.
Forradalom volt ez a javából, hiszen meg kellett semmisíteni a régi rendszer minden intézményét, a benne tevékenykedők gyakorlatát és esetleges tapasztalatait. Így nem az lett a kérdés, fokozatosan vagy azonnal, kuponos privatizációval vagy más módon kell-e a piacot „megcsinálni”, hanem az, hogy Magyarország mit, hogyan és mennyi időre áldoz fel azért, hogy elnyerje a nyugati tanácsadók elismerését. Ne értsük félre, nem személyes dicséret vagy elismerés volt a jutalom, hanem Magyarország el- és befogadása a világgazdaságba, mégpedig egyenrangú partnerként. A politikai rendszerváltás után mindenki erre vágyott.
Hazai nyelvre lefordítva az elismerés egyetlen dolgot jelentett: nyugati pénzt beruházásokra, technológiára, szakemberképzésre, s a sor folytatható. Durva és szinte észrevehetetlen leszámolás történt a múlttal a szó legrosszabb értelmében, azaz a múlttal kellett szakítani, hogy a jelenről gondolkodhassunk.
A jövő egyszerű és biztató volt, hiszen a piacgazdaság megteremtése felülírta a szocialista múltat.
Ez a harc lesz a végső” – gondoltuk mindannyian.
Harc ugyan volt, de nem a múlt és a jelen intézményeit kellett valamilyen módon összekapcsolni, hanem „új” piacot kellett teremteni, a piachoz „új” szereplők kellettek, s ennek legfontosabb intézménye – a neoliberális elgondolás szerint – a tőzsde lett, amelyet létrehozni egyszerű, az azonban már kissé bonyolultabb, hogy ez az elképzelés milyen funkciókat szán a tőzsdének.
A tőzsde az egyik, de nem egyetlen módja a (hiányzó) beruházási források megteremtésének. Számos ország nem tőzsdei úton jut tőkeforráshoz, mert azon kívül sok más módja is van a vállalatok forrásokkal való ellátásának. A német vagy a japán gazdaság hosszú évtizedeken át nem tőzsdei részvény-kibocsátásokkal pótolta a gazdaság egészének tőkehiányát.
A neoliberális elképzelések szerint a privatizáció módja és a tőzsde működése szorosan összefüggött. Éppen azért nem kellett (azaz nem lehetett) sem Magyarországon, sem a többi volt szocialista országban közvetlen alkalmazotti részvény-tulajdonnal privatizálni, mert a szocialista vállalatok szakemberei ott voltak a vállalatok vezetőségében, a kisebbségben levő rendszerváltók azonban gazdasági és pénzügyi részesedést kívántak szerezni a majdani piacgazdaságban. Természetesen előfordultak ellenpéldák is, de a privatizáció nagy része nem a régi rendszer decentralizált (azaz megreformált) működéséből és irányításából indult ki. Az új gazdasági és pénzügyi elit megteremtése. Magyarországon a nyolcvanas évek közepétől számos pénzügyi szakértő írta le világos elképzeléseit a hazai pénzpiac megteremtéséről. Szó sem volt tehát arról, hogy a nyugati szakértők ismertették meg a közgazdászok fiatal generációival a pénzpiacot, s annak jelentőségét. Nem fért össze sem a korábbi munkástanácsi elképzelésekkel, sem pedig a szociálisan igazságosabb munkásrészvényhányad megteremtésével. E megoldások helyett ebben az időben az „ügyeskedők” és a volt kommunista nómenklatúra tagjainak „harácsolása” lett a közbeszéd tárgya. Az emiatt érzett – részben jogos – társadalmi felháborodást a szabadság mámora sem tudta csillapítani.
Meg lehetett volna oldani másként is a privatizációt mint ahogyan lezajlott, de ez nem több, mint utólagos okoskodás. Az ennél sokkalta fontosabb kérdés a privatizációval és a tőzsdei működéssel kapcsolatban, hogy az átalakításkor miért nem a létező legkorszerűbb megoldásokat választották, miért egy olyat, ami a mai fejlett országok szinte egyikében sem működik?
Az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, vagy éppen a skandináv országokban remekül funkcionálnak az alkalmazotti részvénytulajdon különböző formái. Ami azonban ennél is fontosabb, hogy a harmincas évek óta egyetlen iparilag fejlett országban sem a részvény-tulajdonosi hányad nagysága az, amely a vállalatokon belüli döntéseket befolyásolja. A húszas évek vállalati forradalma a taylori irányítással kezdődött, a racionalizálási mozgalommal folytatódott.
Ennek eredménye minden nagyvállalatnál az új technokrácia (vagyis a mérnökök) vezető szerepe lett, s ezt a vállalatirányítási módszert emelte állami szintre a Szovjetunió első ötéves terve is.
A részvénytöbbség tulajdonosainak döntéshozói szerepe a huszadik század végére legalábbis a nagyvállalatoknál teljes egészében háttérbe szorult a technokrata döntéshozók javára.
Az eredmény: Magyarországon a privatizáció alapvetően az állam „új” szerepének megerősítésével járt, mert az elképzelhetetlen volt, hogy a piac megteremtése és működése a foglalkoztatottak tömeges bevonásával, azaz közvetlenül történjen.
Mint arról korábban már szó esett, az állam szerepe azonos lett a majdani piaci szereplőkével. Az állam legfontosabb intézményei nagyon gyorsan elvesztették korábbi funkcióikat, mert ezek feloldódtak az üzleti vállalkozásokban. Az államot nyereséges vállalkozássá kellett tenni. Nem volt könnyű feladat.
Az állam „piacosítása” egyike a legnagyobb veszteségeket okozó neoliberális intézkedéseknek. Mivel a neoliberális javaslatok egyszerűen nem vették figyelembe a kelet-európai szocialista rendszerek csaknem fél évszázada működő kulturális, oktatási, társadalompolitikai és egészségügyi rendszerét, ezek voltak azok a területek, ahol az állam gyors kivonulása beláthatatlan következményekkel járt, legalábbis Magyarországon. Több mint egy évtizeden át még csak elképzelés sem született arról, hogy a nagy ellátórendszerek piacosítása milyen módon történjen. Amikor erre sor került a gazdasági visszaesés, valamint a lakossági életszínvonal csökkenése miatt a társadalom növekvő hányada szerette volna visszaállítani a régi szociális biztonságot.
Kevéssé érthető, de szomorú tény, hogy a szociális ellátórendszerek nagy része nem követte sem a hatékonyság, sem pedig a nyereségesség elvét, s ennek egyik oka a neoliberális reformok egészének elutasítása.
Az állami szakapparátus teljes szétzilálása volt a másik elkerülhetetlen velejárója a „kis állam – nagy hatékonyság” neoliberális alapelvének. 1988-ban a hazai gazdasági és pénzügyi szakapparátus, valamint a kutatók nagy része már rég nem a párt ideológiája szerint, hanem valódi szakemberekként gondolkodott a magyar gazdaság jövőjéről. Ez a gárda volt talán a legnagyobb vesztese az átalakításnak, még akkor is, ha figyelembe vesszük, hogy jó néhány szakember az újonnan megalakult kereskedelmi bankokban vagy a privatizált nagyvállalatok valamelyikében vált vállalkozóvá.
Joggal merül fel ezzel szemben, hogy a vállalkozóként vagy bankárként tevékenykedő pénzügyi és gazdasági szakemberek új beosztásukban rendkívül szerencsésen kamatoztathatták korábbi „pártsemleges” tudásukat. Erről azonban szó sem lehetett, mert az új feladat nem a régi tudás hasznosítása, hanem az azzal való teljes szakítás lett. Ez volt az az időszak, amikor külföldi szakemberek adtak tanácsokat és hétvégi tanfolyamaikon oktatták a szakemberek százait arra, mi is a piac és mi a piaci magatartás.
Mindehhez a szellemi támaszt a szocialista (párt)állam elutasítása adta, a gyakorlati segítség pedig a neoliberális javaslatok sokasága volt. Az állam, természetesen országonként különböző mértékben és különböző sebességgel, de mindenütt elvesztette korábbi funkcióinak többségét. Ami ezek helyébe lépett, az a kettős vákuum volt. A korábbi játékszabályok nem működtek többé, mert az állami utasítások rendszere megszűnt. 
Az informális „kijárás”, valamint a személyi kapcsolatok rendszere szintén feleslegessé vált, legalábbis első pillantásra. Ami ehelyett történt, az a korábbi informális kapcsolatok funkcióváltása. Korábban az állam és a gazdasági szereplők közötti viszony igen bonyolult volt, és többnyire kettős dimenzióban működött. A hivatalos szabályok mögött mindig találtatott „kiskapu”. Az állam és a gazdasági szereplők alkui megkönnyítették az egyén létét, és ezzel az állam szabályozói funkcióinak fenntartását.
A rendszerváltással szereprendszereket kellett váltani. Vagy mégsem?
Az állam új funkciói azonosak voltak a profitot termelő új vállalat funkcióival.
Hogy ez valóban működjön ahhoz az új nagyvállalkozók és az állam kapcsolatát kellett létrehozni, amelynek lényege a kettő szimbiózisa lett.
Ebben az értelemben a magyar gazdaság és az állam a neoliberális házi feladatot csillagos ötösre teljesítette. Arról a későbbiekben lesz szó, hogy ez milyen negatív következményekkel járt.

A neoliberális logika emlékeztet a bolsevik forradalomra. Nem a működőképesség fenntartása volt a cél, hanem a tankönyvekben leírt ideális piacgazdaság, amely a valóságban soha és sehol nem működött. A villámháború, azaz a gyors lerohanás nagyban hasonlított a bolsevik vagy a jakobinus diktatúra stratégiájához, csak a cél volt az ellenkező. 1988-ban a Világbank egyértelműen fogalmazott: „A valódi közgazdaságtan nem más, mint a piac működése. A szerkezeti átalakítás (programja) nem más, mint annak szükségessége, hogy a kommunista központosított (tervutasításos gazdaság normális piacgazdasággá alakuljon. Ha a keleti (sic!) országok normális (piac)gazdaságot szeretnének teremteni, akkor amilyen gyorsan csak lehet, csatlakozniuk kell a világgazdasághoz, s ezzel egyidejűleg el kell fogadniuk annak személytelen szempontjait. Az ettől eltérő stratégia nem több, mint vágyálom és utópia. Egyébként ha ez a stratégia megfelelt a Nyugatnak, miért ne felelne meg a Keletnek?”
Dávid Ellerman, Lessons from Eastern Europe’s Voucheur Privatiza-tion (A kelet-európai kuponos privatizáció néhány tanulsága) Chal-lenge, 2001.14-37. o Dávid Ellerman 1998 és 1999 között Joseph Stiglitz Nobel-díjas közgazdász tanácsadója volt.
László Andor and Martin Summers, Markét Failure (A piac kudarca) Pluto Press, 1998, London, 7. o. Az idézet a Világbank „Szerkezeti átalakítás” hivatalos anyagának egyik bekezdése.