FÖLDKÖZEL – SZABÓ ÁGI KIÁLLÍTÁSÁRÓL

Szabó Ági műterme - fotó: Bojár Iván András

SZABÓ ÁGI FESTŐMŰVÉSZ 
(Ateliers pro Art, Budapest, 8. ker, Horánszky u. 5.)

“Csak mégegyszer gyere elő
A résből, hol elbújtál, gyerekkorom
Csak kő legyek, csak bogár legyek,
és engedj újra füveiddel játszanom….”

Most is hallom Cseh Tamás gyönyörű hangján e dalt, a Gyerekkorom című dal mondatait, amiket Bereményi Géza írt.
Szabó Ági az, aki újra füveivel játszik, ő az, aki engedi, hogy a gyerekkor elfogulatlan rácsodálkozása a világra a mindennapjai, a hivatása lényegét adják. A falakon látható munkák egytől egyig ennek az érintetlenül hagyott, a friss rápillantás eredeti örömét megőrző képességnek a bizonyítékai.

Szabó Ági - fotó: Bojár Iván András
Szabó Ági – fotó: Bojár Iván András

A művészet bonyolult dolog. És nagyon egyszerű. E kettőségétől titokzatos, izgalmas, örök talány és kimeríthetetlen diskurzusalap. Ági képei egyszerűek: madarak, tollak, levelek és kagylók láthatók rajtuk, s a néző – aki hozzászokott a 20. század művészetének önmagán túlmutató üzeneteket közvetítő funkciójához, itt is keresi, hogy van-e mondanivaló, van-e küldetéses manifesztum a képek keltette látványélményben?

Van és nincs.

Nincs, ha a befogadás pillanatának idegrendszeri hatását tartjuk elegendőnek, ahogy egy haiku esetében a követ körülrajzó csillámos patakvíz megidézése is elég ahhoz, hogy befogjuk a Végtelent.

És van, ha mögénézünk, elgondolkozunk, hogy mi a mélyebb ok, amiért ezek a festett tárgyak, képek, műalkotások létrejöttek. Beleképződtek a valóságba, ahol nem voltak azelőtt, ahol amúgy korábban senki nem akarta létezésüket, ám most, hogy vannak, itt sorakoznak a falakon, már mindenki értékkel és fontossággal ruházza föl valamennyit. Nyilvánvaló, hogy a művészet mint mágia keletkezését próbáltam most leírni ezekkel a mindig korlátos szavakkal. És Szabó Ági festményei kiváló alapot kínálnak ehhez.

Szabó Ági festménye - fotó: Bojár Iván András
Szabó Ági festménye – fotó: Bojár Iván András

Szóval, mi a mélyebb ok, amiért valaki, egy közűlük, egy embertársunk, nap-nap-után betér ide az APA műteremházba, hátravonul egy srtúdióba s ott hosszú órákra magányba zárkózva, egymásra nagyon hasonlító elemek sorozatát festi? Van ebben valami abszurd.
Évek óta figyelem Ágit. És van ebben valami alapvetően természetes, vagy természeti, atavisztikus, a Föld, a natúra törvényét híven követő. Betér tehát ide, és vagy egymásrafekvő tollpihék, vagy sáslevelek monoton ritmusa szerinti felületeket hoz létre, vagy tobozokat fest, széttartó erezeteket, random fűcsomót. Képeket, amelyek az elvonatkoztatott és a konkrét határán billegve egy kicsit a konkrét felé dőlnek, hiszen azok nem egyes látványok absztrakt kimetsződései, hanem a képeken legtöbbször nevesíthető a látvány. Ági megold egy tollpihét, ott fut fentről lefelé ecsetje a még nyers vásznon, majd nekilát a következőnek. Amikor végez, egy újabba fog és így tovább. Monotónia, ismétlődés, szabályos ritmika, a vászon szekventált sík. És így szekventált elem az idő is. Az élet ideje. Ági életének hónapjai, napjai, órái.

Szabó Ági festménye - fotó: Bojár Iván András
Szabó Ági festménye – fotó: Bojár Iván András

Miért tagolja nagyjából azonos egységekre az idejét? Miért van Áginak, és a natúra színpadán szereplő valamennyi élőlénynek szüksége arra, hogy életidejük beazonosítható, jól körülhatárolt egységekre osszák?

A napokban, ahogy ezt rendesen illik, fölkerestem Ágit. Hosszan beszélgettünk, és engem nagyon megragadott az a tiszta, raffinériáktól mentes hiteles viszony, ahogy ő a festményeiről beszélt. Ahogy érez irántuk. Az általa létrehozott műtárgyakról meg arról az életről beszélt, amelyből ezek a képek és látványok jönnek, abből a sorsból, amelynek ezek a képek a következményei. Életfordulatok, döntések, megakadások és továbblépések, életkataszrófák és élettúlélések, amik az elmélyült önreflexió és életfigyelés szükségletét meg nem engedő, hozzánk hasonló átlagos embereknek legfeljebb a halmozódó befizetett sárgacsekkekben mutatják meg magukat. Nála nem, ő művész, megőrzött gyerek, örök rácsodálkozó.

Ez persze demagóg kép volt, senki nem csak robot, a fogyasztás vagy feladatteljesítés napszámosa. Mindenkiben futnak racionális és kósza vágyak. És sokunkban van igény a befeléfordulásra, a belső némaság megélésére, hovatovább élvezetére. Akár azt is mondhatnám: az imára.

Szabó Ági festménye - fotó: Bojár Iván András
Szabó Ági festménye – fotó: Bojár Iván András

A kép egyik általános ismert neve: ikon. Az ikonfestők, amikor festettek, nem alkottak, nem műtárgyat hoztak létre, hanem az Isten vagy Istenfia imádásának, az imádságnak egy sajátos formáját gyakorolták: a képfestés volt az imdákozás, maga. Az alkotó pedig (a festők szerzetesek voltak rendszerint,) míg dolgozott, szakadatlan gyakorolta ezt az elmélyült viszonyt: a könyörgés, a hála és a megérkezés vágyának kifejezését formáló szavakat. A képen pedig isteni képmások tűnnek föl, amelyek tükröztetnek, szembesítenek bennünket embereket. Elsősorban az alkotót.

Ági tehát imádkozik. Szerintem mindenképp. A képeiben teszi azt. Akkor is, ha nem mondja. Képein megjelenik a befejezetlen, azaz végtelen forma, a NULLA, ami transzcendens minőséget von az amúgy tárgyát tekintve elsőre neutrálisnak tűnő képbe. Ezekben a témákban ereszkedik le oda, ahol Cseh Tamás dalának világa is zajlik, a felnőtt térdek alatti szférába, a Föld közelébe, ahová az életkorilag felnőtt művész, önmagának megengedve a gyermekkéválás luxusát, lélekben és tematikusan isteni egyszerűséget ölt magára. “Kit az istenek szeretnek, megmarad gyereknek” – idézte akkor nekem a mondókát.

Szabó Ági festménye - fotó: Bojár Iván András
Szabó Ági festménye – fotó: Bojár Iván András

***

A természet, csoda! – mondta szintén nekem a napokban Szabó Ági. S a mondat egyszerűsége ugyancsak magábanhordozza a vágtelenséget is. Ugyanezt a mondatot mondhatjuk úgy is, hogy közhely, és úgy is, hogy megérint, fölébreszt, ráismertet a létezés ragyogására. Ahogy a Földközelből tudósító imaképek is. Érdemes kiválasztani közűlük egyet, szinte bármelyiket, és leülni elé. Hagyni magunknak időt, hogy belémerüljünk. Csak nézzük. Engedjük, hogy a szekvenciák és ritmusok, a szétfutó levélerezetek vigyék a szemünket és vigyék a gondolatainkat is. Ima lesz az. A bennünk tán még megmaradt gyermek életörömtől hálás imája.

*

 

Author: Bojár Iván András

BOJÁR IVÁN ANDRÁS (Budapest 1964) művészettörténész, művészeti szakíró, kurátor, közel kétezer cikk, interjú, esszé, tanulmány, novella, memoár és néhány kötet szerzője, vagy szerkesztője. 1989–1994: A Magyar Narancs című lap alapító szerkesztője, 1990–91 során főszerkesztője; 1989–1999: szerteágazó tevékenység az elektronikus média kulturális, művészeti és építészeti műsoraiban. Magyar Televízió: Mezítláb, Kultúrember, Mélyvíz, Múzsa, Kézirat, Repeta, Lyoni omnibusz, Hello Magyarország, Záróra, Publikum c. műsorokban munkatárs, szerkesztő, műsorvezető; 1992–2000: a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője; 1992–1997: óraadó, majd adjunktus a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film Tanszakán; 1998–2016: az OCTOGON architecture&design folyóirat alapítója és főszerkesztője; 1999-ben létrehozza az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt (OÉM) ; 2003-ban az általa főszerkesztett OCTOGON Pulitzer-emlékdíjban részesült; 2004-ben munkásságáért a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel díjazzák; 2004-ben megalapítja a Szeretem Budapestet Mozgalmat; 2005-ben a Budapest2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója; 2006–2009: az OCTOGONart Galéria megalapítója és működtetője; 2007–2009 között az OCTOGONart Galériával párhuzamosan működteti a Körzőgyár nevű kiállítóhelyet; 2006–2011: Budapest Főváros Közgyűlésének városarculati tanácsnoka, képviselő, majd főpolgármesteri főtanácsadó; 2009–2010: Rádió Café: Építő kritika – a kiskanáltól a villákig című beszélgetőműsor szerkesztője és műsorvezetője; 2013-tól kezdve művészeti írói tevékenysége mindinkább a fotó felé fordul. Cikkeket,tanulmányokat publikál, előadásokat tart fotótémában; 2015-től tevékenysége a szépirodalomra fókuszál, novellákat, irodalmi esszéket, visszaemlékezéseket ír; 2018–2019: az Építészfórum internetes újság főszerkesztője; 2019 júliusában létrehozza a 10 millió Fa környezetvédelmi szervezetet, aminek a vezetője. Számos könyv szerzője. Emellett kiállításokat rendezett a Bartók 32 Galériában, a Műcsarnokban, a Balassi Intézet külföldi helyszínein (Bécs, Párizs, Berlin etc.), a Deák Erika Galériában, a FUGA-ban, az ENSZ székházában Bécsben, valamint közel száz (köztük fotó-) kiállítást az OCTOGONart Galériában és a Körzőgyárban, valamint művészeti vásárokon. Legutóbb, 2016 áprilisában a Mai Manó Házban rendezett kiállítást Hauer Lajos fotográfus számára. 2018-ban édesapja, Bojár Iván életművét mutatta be a 2B Galériában, és Budapest Bizarre címmel csoportos tárlatot rendezett a B111 Loftban. DÍJAI: 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. * FŐBB MŰVEI: • Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998 • Preisich Gábor (monográfia), • Építészek-Vallomások, Budapest, 1999 • Virág Csaba (monográfia), • 100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest • Kortárs magyar építészet, Budapest. * Káli Nagy Könyv (2018)

Vélemény, hozzászólás?