Szubjektív filmnapló a Paterson (2016) című amerikai filmről. Írta és rendezte: Jim Jarmusch. Ha egy kisvárosi buszsofőr kedvenc költője Emily Dickinson, az legalább olyan izgalmas, mint egy elromlott hibernálóágy a csillagközi űrhajón, vagy kora reggel vérfarkassal találkozni. Ringlispílre ültet és mámorossá tesz.

Jim Jarmusch

A művészet a megismerés egyik formája, de most a rendezőről, Jim Jarmusch-ról is megtudni valamit. Mintha egyszerre ihlette volna meg Fellini, a Kis herceg, a dekonstrukció filozófiája, valamelyik keleti filozófia időfogalma és cselekvésetikája. Nem baj, ennyi idősen már sokat tudhat egy filmrendező is.
Van egy Paterson nevű kisváros New Yersey-ben. Itt mossa a szennyes ruháit a hip hop-os Method Man, és itt él Paterson (Adam Driver) is, akinek ugyanaz a neve, mint a városnak. Ebben eddig nincs semmi érdekes. Paterson feleségével Laurával (Golshifteh Farahani) és Marvin (Nellie) kutyával él nagy-nagy békességben. Laurát az enteriőrök világa érdekli, textilfestékkel dekorál, időnként kreatív rohamot kap, és különleges finomságokat tesz az ebédlőasztalra. Harlekin gitárral akarja meghódítani Nashville-t, a filmben éppen a húrok lefogását tanulja DVD-ről. Paterson szelíd lelkű buszsofőr, verseket ír, és ezt a kettőt időnként egyszerre teszi. Esténként  Marvinnal megy sétálni, megiszik egy korsó sört, a kutya pedig a kocsma oldalában szépen megvárja. Nem történt semmi különös, csak láttam egy autentikusan vonzó életet.
Egy hetet mutat a házaspár életéből a film, és néhány dolognak ellentmond, amit a forgatókönyvírás tanít. A főhősnek vágya és célja van, az akadályokat le kell győznie. Patersonnak nincsen vágya semmi. Konfliktus kell, hogy ne unja halálra magát a néző, de ilyet nagyítóval sem találni a filmben. A főszereplőnek változáson kell keresztülmennie, és ennek a változásnak belülről kell jönni. Paterson a film vége után tíz perccel is ugyanolyan, mint a legelején. A karakter irányítja cselekvést? Inkább irányítja egy angol buldog.

Paterson nem csak földrajzi hely, egy lelkiállapot is. Olyan, mint Poe kísértet kastélya, Gabriel Garcia Márquez Macondója, vagy Fellini Cirkusza. Egy hely, ahol meg lehet találni az eltűnt időt buszon kanyarogva nap, mint nap, vagy a söntéspultot támasztva esténként. Egy művészinek szánt alkotásban mindennek jelentése van. Paterson buszsofőr, de lehetne más foglakozása is éppen, de ebben a mindenki számára másképpen kanyargó időben ez inkább metafora, mint véletlen. Mit jelent az idő Paterson városában? Az ismétlődések misztériumát, a szárnyas és szürreális időt, az írás abszolút jelen idejét, ami azonnal múlttá válik, mihelyt Paterson becsukja a titkos varázsfüzetét. Nemcsak az időhöz való viszony fontos, hanem a felfüggesztett társadalmi szerepek is. Itt mindenki olyan, mint a szubjektív idő, egyszerre áll és áramlik.

AMIKOR A NÉZÉS EGYENLŐ A LÁTÁSSAL
Patersont senki nem vádolhatja, hogy szaporítja a Himalája méretűre duzzadt felesleges művészek világát. Nem is tudja senki a feleségén kívül, hogy verseket ír, aki meg véletlenül megtudja, az maga is ír, így a kör bezárul. Jarmusch messze elkerüli a szemérmetlenül direkt metafizikát, Paterson nem közvetlen módon beszél, nem mondja, mire gondol, miben hisz, mit von kétségbe, nem közli mit tart igazságtalannak a saját életében, nem mondja meg mi a jó, és mi a rossz. Ez a közvetett poézis letaglózó, ez a kifinomult beszédmód, ez maga a posztmetafizikus szemérmesség, ahol Paterson a Tisztaság, az Üresség és a Semmi foglalata. Verseit nem az idő múlatására írja, pont ellenkezőleg. Nem a hangkeresés nyűgéről van szó, a jó verseket írok-e dilemmájáról, hanem egy tudatfolyam írásról, amit személyes életéből nyersanyagként bont ki egy egészen hétköznapi nyelv segítségével, mert nem tehet másképp. A szavakkal nem leírja, hanem megalkotja saját valóságát. Magányos megfigyeléseit és azok nyomait azonnal emlékezetté teszi, amikor belekörmöli egy félig titkos füzetbe. Igaza van Szimonidésznek, a költészet beszélő festészet, szürreális képeket szivacsként szívni fel, hogy a semmiből létrejöjjön valami, és mégsem nevezni meg a megnevezhetetlent. Ez a költészet.

Golshifteh Farahani és Adam Driver

EGY ERŐLKÖDÉS NÉLKÜLI ÉLET
Van egy fickó, akinek nincs mobiltelefonja, mégis köze van a valósághoz, nem csinálja a dolgokat szenvedélyesen és feltűnően, mégsem marad le semmiről. Mágikus ez a küzdelem nélküli cselekvés, a szemlélődés és a tettrekészség láthatatlan elegye, és az ego látható hiánya. Paterson azért egy kicsit mindenhol otthontalan, és egy kicsit mindenhol láthatatlan. Jarmusch mintha azt mondaná, mutatok valakit, aki még nincs, de szokjatok hozzá, hogy majd lesz, mert az idő körkörös mozgása mindig visszahoz valamit, vagy valakit a múltból, de mindig másként. Nem kell megjárni a poklot, a boldog embernek is lehet művészete, és hagyjuk azt a művészetfilozófiai gondolatot, hogy a művészi emelkedettséget a szenvedést a fájdalom ellensúlyozza. Paterson a flow világában él, egy sokadik dimenzióban, ahol minden ugyanolyan, mint nálunk, csak kicsit mégis más. Paterson erőforrása az intimitás és a tudatosság, a létezés csodájára összpontosít, tudja, hogy nem a boldogságot kell megkeresni, hanem az autentikus életet, bármennyire is triviális.
Hozzászoktam, hogy filmekben a főhőst és környezetét profilozom, személyiségzavarok után kutatok, pszichés megbetegedések diagnózisát állítom fel hozzáértés nélkül, ellenszenves világnézeteket keresek, és a kulturális nőgyűlölet nyomai után úgy szimatolok, mint egy felajzott vadászkutya. Ezt a narcisztikus táplálékomat most nem kaptam meg. Mondom, ez egy mágikus film.

SZÖVEGEK A FILMBŐL
„Mostanában a zenén gondolkodom, és akkor megláttam ezt a gitárt a Youtube-on. Fekete-fehér gitár. Harlekinnek nevezik. Annyira fantasztikus, hogy azt gondolom, muszáj megtanulnom gitározni, hogy megvalósítsam az álmom.  – Melyik álom is lenne az? – Ne butáskodj, hogy country-énekes legyek. Esetleg nagy sztár. A nagyok egyike.”
„Felolvasod azt, amit úgy szeretek? – A ’Csak azt akarom mondani’-t? Máris. Csak azt akarom mondani, hogy megettem a hűtőszekrényből a szilvát, pedig alighanem a reggelihez tetted el. Bocsáss meg! Felséges volt, olyan édes, olyan hűs – Imádom ezt a verset. Néhány versed pont ilyen jó.”
„Marvin, nem állhatnánk meg egy percre?”
„Bogyó. Én kis bogyóm, időnként szeretek más lányokra gondolni, de az igazság az, ha elhagynál, kitépném a szívem és soha nem tenném vissza. Soha nem lesz olyan senki, mint te. Milyen kínos.”

Megjelent a Holdkatlan Szépirodalmi és Művészeti Folyóirat Filmaláfutás elnevezésű állandó rovatában. Hivatalosan engedélyezett másodközlés. A Szerk.