EMILY PÁRIZSBAN / NETFLIX

Tíz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, hogy a me too mozgalmat vagy a szexizmust tartalmilag és mondanivalóként fókuszba helyezze egy sorozat. A me too is olyan volt, mint a COVID, egyszer csak lecsapott, szinte a semmiből. Persze, mindennek van előzménye, csak sokáig nem vesszük észre.

Ma már több sorozat is e témákra épül, az egyik legjobb a The Morning Show, amit az Apple TV+ mutatott be 2019-ben. A 2014-es Golden Globe-díjas A viszony/The Affair című sorozat utolsó évadában olyan párbeszédet kanyarítanak az írók két fiatal lány, Audry (Sarah Ramos) és Withney (Julia Goldani Telles) köré, hogy leesik az állunk. Az a körülbelül hét és fél perc − enyhe túlzással − jelentősebbnek tűnik, mint a mai magyar kortárs irodalom fele. Milyen újszerű ez a perspektívaváltás, hogy nagyon fiatal, tanult, középosztálybeli nők mondanak okosakat, és a mondanivalójukkal teljes mértékben azonosulni lehet. Itt vannak ezek a fiatal nők, és végre elérkezett az idő, hogy ők is értékeljék a világot. Ez az Emily Párizsban című sorozat legnagyobb erénye.

Emily Párizsban / Emily in Paris, 2020, Darren Star – Jelenet a filmből

Emily Coopert (Lily Collins), a boldogságpotenciállal teli fiatal, hetyke, ambiciózus chicagói lányt munkahelye Franciaországba küldi, hogy az amerikai marketing szemléletet képviselje egy Savoir nevű párizsi ügynökségnél. A cég nagyon francia főnöke a középkorú Sylvie Grateau (Philippine Leroy-Beaulieu) nem szimpatizál az amerikai lánnyal, de legalább nyíltan teszi. Elitista ethoszt képvisel, megveti az amerikai módszereket, főleg a nagyon amerikainak tartott social médiát, pont azt, amire Emily a marketing ötleteinek többségét építi. Emilynél van a nagyobb érzelmi tét, mert szegény azt szeretné, hogy mindenki kedvelje. Sylvie-t ez az elvárás egyáltalán nem nyomasztja, saját kultúrájában magabiztosan mozgó attraktív, cinikus és asszertív nő. Emily magánélete és munkája természetesen elválaszthatatlanul összegabalyodik majd a sorozat tíz része alatt, viszont felbecsülhetetlen élettapasztalatra tesz szert, miközben ideje nagy részében önmagát mikromenedzseli.

Nem a jelmeztervezőn spórolt a sorozat − ugyanaz a Pat Field kreálja Emily naponta változó szettjeit, mint aki a Szex és New York sorozat ruhakölteményeit is kitalálta. Kérdezhetnénk, nem túlzás ez? Ökológiai szempontok is vannak, nem csak esztétikaiak. A világon felhalmozott, hegyekben álló, és szemétbe kerülő ruhákról született már szívszorító és a lelkiismeret felébresztésére szolgáló poszt a social médiában, csak ezeket Emily Cooper még biztosan nem látta. Igenis túlzás, mindennap másik öltözetben elmenni otthonról, műanyag szívószállal inni a narancslevet a Café de Flore teraszán, és azt még nem is tudjuk, miből van a fogkeféje, és hány percig tusol reggelente. De Emily még nagyon fiatal, ne vegyük el tőle a fejlődés lehetőségét.

A sorozat egészét Franciaországban forgatták, a távoli és közeli képek olyan lenyűgözőek, hogy minimum a harmadik epizód után az ember rákattint a Google-ra, hogy megnézze, mennyibe kerül egy Budapest-Párizs repülőjegy, (kicsivel több, mint 9000 HUF, ha nincs szezon) vagy a környezetkímélőbb vonatjegy (nagyjából 80 ezer HUF). Persze, azt is érezni, hogy a pezsgő, a bor és a parfümök, ezek a franciás attribútumok legalább olyan fontos szereplői a sorozatnak, mint Emily Cooper, az öntudatos amerikai lány, aki sosem keveredik méltatlan helyzetbe, és mindig helyén van az esze. Mivel Emily tényleg nagyon fiatal, követ el hibákat, és nem az a legsúlyosabb, hogy a táskáján rózsaszín szív alakú mütyür lóg mini Eiffel-toronnyal, hanem hogy kétszer is beleszalad a Van barátom Chicagóban, aki hamarosan eljegyez narratívába, amikor meghívják egy italra. Viszont nem szenveleg, nem álmodozik, nem epekedik, érzelmi életét a demokratikus szerelem eszméje (Anthony Giddens modernizációs elméletének egyik eleme) szervezi, nem az ásatag, egyenlőtlen romantikus érzelgősség.

Emily párizsi tartózkodása az Alice Tükörországban legújabb verziójaként is értelmezhető, ahol úgy tűnik valóban minden fordítva van, és Emilynek tényleg néhány enyhén súlyos kulturális trauma szervezi a mindennapjait. Persze, nyelvtudás nélkül kicsit minden körülményesebb, bár úgy tűnik, a sorozatban minden középosztálybeli francia anyanyelvi szinten beszéli az angolt. Két világ ütközik, két kultúra versenyez, és egyik sem jobb vagy rosszabb, mint a másik. A sorozat domináns retorikája a felturbózott irónia, és a kultúrtörténeti adalékok halmaza, mert van, aki nem tudja például, hogy a pezsgő kifröcskölése eredetileg a Forma 1-es pilóták privilégiuma volt, és mint a divat, ez is szépen lassan lecsorgott a mosdatlan tömeghez.

Sokan a szemére hányják a sorozatnak, hogy előnytelen, laza sztereotípiák mentén mutatja a franciákat, de egy sorozat nem lehet politikailag korrekt kommentár egy félig romantikus történethez. Igen, amikor Mindy Chen (Ashley Park), Emily újdonsült barátnője azt mondja, hogy a francia férfiak akár egész nap bírják, ez biztosan sztereotípia, egy nevetséges általánosítás, ugyanezt mondják az olasz férfiakról is, biztosan azért, mert a két ország szomszédos. Érdekes, hogy elsősorban Mindy-vel, a Párizsban élő kínai csajjal, a tulajdonképpeni idegennel mondatják ki a sértődésre okot adó kulturális általánosításokat, de legalább bátran megkérdőjelezhető, mert ezek inkább triviális, humoros és ironikus beszólások, nem kell komolyan venni őket. Mert mégis, mit lehet mondani, amikor Mindy a következőt mondja: Nem éled meg Párizst, amíg nincs legalább egy, teljesen elfogadhatatlan viszonyod. Vagy amikor azt próbálja elmagyarázni, hogy a francia férfiak miért tartanak szeretőt.

Abban viszont semmi sajátosan francia nincs, hogy Emilyt a munkahelyén enyhén súlyos szexuális zaklatás éri, ugyanis két férfi kollégája elmagyarázza neki, mit jelent az Eiffel-torony, ha nem Gustave Eiffel mérnök alkotásáról van szó. Nem kell Párizsban lenni, hogy a parfümreklámba kódolt szexizmusról (meztelenül sétáló kelet-európai modell) Emilynek ne a vágy, hanem a társadalomban működő beteg reflexek, a kulturálisan determinált férfiasság javíthatatlan téveszméi, a male gaze (tárgyiasító férfi tekintet) jusson az eszébe, amit ki is fejt a parfümcég tulajdonosának (William Abadie). Kérdezhetnénk, hogy az elméletileg felvértezett, és a gyakorlatban helyesen cselekvő Emily Cooper miért elégíti ki nap, mint nap öltözködésével (miniszoknya/magassarkú) ezt a bizonyos férfi tekintetet? Azért teszi, mert elméleti és gyakorlati tudása révén a hatalom nála (is) van, és nem az őt állandóan megkörnyékező férfiaknál.

Ez a sorozat olyan, mint Emily Cooper maga. Kompakt, skatulyából előhúzott, világos, szabályos, rendes dramaturgiai íve van, a rendezői ígéret végig be van tartva, ami azért nem veszi túl komolyan önmagát. Itt nincs semmiféle overpromise of performance (teljesítmény túlígérés), mint annyi más sorozatnál, minden szereplő élő, karakteres, hihető figura, mindegyik önmagában is érdekes, mindenkinek tart valamerre az élete, és ha elkanyarodna egyik szereplő felé a sztori, nem lenne hiányérzetünk. A főszerepet játszó Lily Collins, Phil Collins (Genesis) hétszeres Grammy-díjas zenész lánya, és nagyon tehetséges. A sorozat 4. és 5. részét pedig Zoe Cassavetes rendezte, aki nem más, mint Gena Rowlands és John Cassavetes lánya. Nincs ezen mit szégyellni, Agnieszka Holland, vagy Mike Figgis is besegített A viszony egy-egy epizódjába.

A filmsorozat Bechdel-tesztje pozitív, azaz van benne legalább két nevesített női szereplő, akik másról is tudnak egymással beszélgetni, mint a férfiak vagy a szerelem.

***

Engedélyezett másodközlés. Eredeti forrás: Litera−Túra Művészeti Magazin

Author: Nagy Mari Anna

Elbeszélései, könyv-recenziói és filmkritikái 2017 óta jelennek meg rendszeresen.

Vélemény, hozzászólás?