A vereséget vereségre halmozó maradványpártokból és diffúz protopolitikai-posztcivil képződményekből nem maradt más, mint az Orbángyűlölet üres és hisztérikus csapata – amely képes lehet talán, de semmiképpen nem alkalmas a győzelemre.Az antiorbánizmus ugyanis semmivel sem kevésbé hazug ideológia, mint az, amelynek hatalmát meg kívánja törni. Ennek a koalíciónak egyetlen alapja a konszenzus abban, hogy nagyvonalúan szemet huny afölött, ki kicsoda volt korábban és mik ma a nézetei és szándékai. Közben az ellenzék legitimációs krízisének azonban egy másik vonatkozása is szembetűnő. Miután immár ötödik éve azzal vádolja a kormányt, hogy felszámolja a demokráciát, betölti a rendszer által megkonstruált pozíciókat, elfogadja játékszabályait. Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre és a bejegyzésben írt kihívásokra.
„Bár azzal kapcsolatban nincsen semmi kétség, hogy „honnan”, azzal kapcsolatban annál inkább, hogy „hová”. Általános anarchia tört ki a reformerek között, mindegyiküknek be kell vallania magának, hogy semmi pontos elképzelése nincs arról, aminek el kell jönnie…” – írta Karl Marx.
Be kell fejezni a mellébeszélést!

Az a széles koalíció, amely Orbán Viktor ellenségeiből és ellenfeleiből verbuválódott, a legutóbbi időközi választáson győzelmet aratott. Prominensei már egyenesen arról nyilatkoznak, hogy ezzel ráléptek a „kétharmad lebontásának” útjára. Ez azonban minden tekintetben önbecsapás. Önbecsapás, hogy az ideális „baloldali” jelölt nem akar semmit, nem tartozik senkihez és nem rendelkezik személyiséggel. Önbecsapás, hogy a győzelemhez vezető út a kormánypártok folyamatos támadása és amortizációja, melynek célja, hogy a Fidesz szavazói kevesebben maradjanak, mint ahány embert a balliberális oldal mozgósítani képes – mert ez az út nem számol a Jobbik szavazótáborának ezzel párhuzamos relatív erősödésével. Önbecsapás azt gondolni, hogy az ellenzéki szereplőknek van társadalmi támogatottságuk, nem értve meg, hogy szavazóik csak azért vannak még, mert a választók számára nincs senki, akit támogathatnának. És végül: önbecsapás, hogy a populizmus receptje csak azért nem hozott sikert az orbáni hatalom leváltását kívánó tábornak, mert „kommunikációs hibákat követtek el”.

Hiszen a populizmust – amelynek lényege az alul lévők és alárendeltek közösségének megkonstruálása egy felül lévő közös ellenséggel szemben – maga a Fidesz és Habony Árpád hatalmi gépezete az állami-kormányzati apparátus legfőbb elvévé tette. Az „antiorbánista” koalíció saját logikájának fogságába esett. Az elmúlt években az orbáni hatalom összeomlását és a gazdaság rapid válságát várta, ezért saját hosszú távú építkezését, a valódi innovációt, saját demokratizálását és megújítását önmaga halasztotta el és építette le. A vereséget vereségre halmozó maradványpártokból és diffúz protopolitikai-posztcivil képződményekből pedig nem maradt más, mint az Orbángyűlölet üres és hisztérikus csapata – amely képes lehet talán, de semmiképpen nem alkalmas a győzelemre.

Az antiorbánizmus ugyanis semmivel sem kevésbé hazug ideológia, mint az, amelynek hatalmát meg kívánja törni.

Ennek a koalíciónak egyetlen alapja a konszenzus abban, hogy nagyvonalúan szemet huny afölött, ki kicsoda volt korábban, és mik ma a nézetei és szándékai. Az antiorbánizmus közössége, amely „a diktatúra lebontására” szerveződik, emiatt kettős értelemben is feloldhatatlan legitimációs válsággal szembesül. Először is a „nehogy már azok kérjék számon a korrupciót, akik szétlopták az országot” dakota bölcsesség mentén haladva teljesen hamis az a politikakép, amely szerint az orbáni rezsim legnegatívabb tulajdonságai egyben ismertetőjegyei is. Elegendő visszaolvasni a fél évtizeddel ezelőtti újságcikkeket: 2010 előtt is mindenki evidensnek tekintette az önkormányzati szinten zajló össznépi mutyizást, az uniós pénzek kiszivattyúzását, a média-civil társadalom politikai kolonializációját, a társadalom kettészakadását, a szegények megsarcolását, a korrupciót, a pártok átláthatatlan finanszírozását, az egzisztenciális függőségek rendszerét, a szakszervezetekkel szembeni fellépést, vagy éppen a politikai osztály intézményesített támadhatatlanságát. Akkor is voltak oligarchák és volt urizálás. A mai ellenzék szereplőinek állítása, mely szerint Orbán és rendszere nem az 1989 és 2008 közti időszak terméke és következménye, hanem valami egészen új – merőben gusztustalan és számító. Mintha a miniszerelnök nem azért tehetne meg minden elképzelhetetlent, mert a politika társadalmi kontrollját és alapját már jóval előtte szisztematikusan széjjelzúzták és kiüresítették. Orbán nem tagadása, hanem része azoknak a média, értelmiségi, gazdasági, intézményi és politikai elitcsoportoknak, amelyek az átmenet során a kulcspozíciókat megszerezték.
Az ellenzék legitimációs krízisének azonban egy másik vonatkozása is szembetűnő. Miután immár ötödik éve azzal vádolja a kormányt, hogy felszámolja a demokráciát, tönkreteszi a gazdaságot, korrupciós gépezetté minősíti le az állam által felügyelt források felhasználását és elosztását – betölti a rendszer által megkonstruált pozíciókat, elfogadja játékszabályait. Továbbra is hajlandó érdekalapú alkukat kötni (ez sok esetben azért elég erős eufemizmus) a kormányzattal, vagy annak kiszolgálóival. Az (állítólagos) orbáni diktatúra hivatalos ellenzékének pozíciójára egzisztenciákat, karriereket és ambíciókat gründolni, maga a par excellence cinizmus. Ebben a légkörben minden eszmény és magyarázat, minden radikalizmus, minden valódi változtató szándék és minden demokratikus kezdeményezés üres frázissá fokozódik le, amely elfedi a dolgok valódi tétjét és a szereplők valódi motivációit.
Van azonban valami, ami az elmúlt évben gyökeresen megváltozott.
Nem mehetünk el szó nélkül ugyanis a tény mellett, hogy a 2010 utáni ellenzék legsikeresebb és legnagyobb hatású tömegmozgalma a netadó elleni megmozdulás volt, amely az Erzsébet hídon pásztázó okostelefon-fényáradatban érte el a maga valódi csúcspontját – a feelinget, ami többet ért havi hétszáz forintnál is. A budapesti ősz megszülte idehaza is azt a politikai élcsapatot, amely az arab tavasz, a török, az ukrán, a hong-kongi vagy éppen az Occupy mozgalom legtudatosabb szegmensét is jelentette. Közvetlen társadalmi bázisukat egy új osztály adja, amely minden tekintetben az elmúlt két évtized terméke. A posztmodern kapitalizmus számára mind legitimációs, mind értékesítési-szolgáltatási szempontból lényeges, hogy – a tőke személytelenné válásával és a polgárság háttérbe vonulásával – valaki átvegye a rendszer igazolásának és a kapitalista szellem önkéntes éltetőjének szerepét. A média-, a divatmunkások, a pénzügyi szolgáltatók, az örök egyetemisták és ösztöndíjasok, a kulturális tőkéjüket aprópénzre váltó nemzetközileg integrált csemeték, a kreatív és húzó ágazatok csillogásában lubickolók, a posztmodern kommunikáció, oktatás és szórakoztatás papjai, vagy a megélhetési civilek – azért kapnak kiemelkedő jövedelmet vissza az általuk megtermelt profitból, azért számíthatnak az uralkodó hatalmi-pénzügyi körök támogatására, hogy ezzel megvegyék hűségüket a fennállóhoz, önként és lelkesen termeljenek a vállalkozóknak, egyben reprezentálják általuk a kapitalista nyugat kívánatos és emberarcú mivoltát. A netadó tüntetések kapcsán ez a réteg lépett a politika színpadára idehaza is és ennek az eseménynek kevés jelentősebb hozadéka van, mint hogy az Orbán-ellenes koalíció az ő elégedetlenségükben (a jobboldal által globális pozíciójukat és személyes életvitelüket érezték veszélyben forogni) vélte megtalálni azt az erőt amire rátelepedve az „orbáni maffiaállamot” elsöpörhetik.
A korábbi balliberális tábor magába olvasztotta stílusukat, mondandójukat, gesztusaikat és eszközrendszerüket. Ma már maga is azt a nyelvet beszéli, amit Slavoj Zizekposztmodern liberális multikulturalizmusnak” nevez. Ezt a nyugatosság, a szabadság, a demokrácia, a humanitás és a kifinomultság nyelveként jelenítik meg. Heller Ágnes és a tüntetések „minden szar, de nem akarunk politizálni” hangulatban tobzódó trendi szónokai (a „belvárosi hipszterek” – copyright Gagyi Ágnes) link: http://fordulat.net/pdf/14/F14_gagyi_agnes.pdf ezt képviselve karneváloznak és rikácsolnak. Ennek segítségével újítják meg az antiorbánista összefogás posztkádári-liberális-technokrata sablonjait (és szüntették meg a régi nyelv múzeumát, a Sajtóklub műsorát). Ezt használják a média új politizáló celebjei és sajtómunkásai. Így nyilvánulnak meg a melegjogi, nőügyi, hajléktalanügyi, romaügyi és bevándorlóügyi aktivisták (elismerve persze néhány nagyon fontos kivételt), akik szerint ilyesmivel foglalatoskodni igencsak cool dolog. Meg a melegek, hajléktalanok, romák, mai csajok és bevándorlók is coolok. És ennek nevében ragad gitárt Gyurcsány Ferenc, mert korunk szakértői, elemzői és tanácsadói, akiket nyilván azért fizet, hogy segítsenek hülyét csinálni magából, szintén osztoznak a posztmodern liberális multikulti világképben. A reflexió minimumával sem bírva azügyben, hogy stílusuk, nyelvük és mondandójuk nem más, mint a globális kapitalizmus kulturális öntudata, a fennálló szabadságideológiája – ami nevében ugyan lehet támadni Orbán diktatúráját, lehet ostorozni korunk igazságtalanságait, szenvedéseit és mobilizációs problémáit, de ettől még mindez nem lesz „baloldali”.
Zizek véleménye szerint: míg a kapitalizmus első korszakában a nagyvállalatok a nemzetállamokon belül működtek, a második szakaszban a nemzetállami gyarmatosítás során a nagyvállalatok a nemzetállami kultúrával összeforrva kolonializálták a világ más nemzetállamait, napjainkra a cégek elszakadtak a nemzetállamokról és olyan gyarmatosítás hoznak létre, amelyben nincs többé gyarmatosító. A nagyvállalatok célja, hogy felszámoljanak minden ideológiát, minden nemzeti sajátosságot, minden kulturális jellemzőt, hogy valamennyien egyszemélyes banánköztársaság lakójaként bennszülöttek legyünk a hozzánk érkező multinacionális vállalatok számára.
A posztmodern liberális multikulturalizmus azoknak a kulturális öntudata, akiket – már persze az ideológia szerint – a globális kapitalizmus megszabadított a modernitás rabságából és együttműködésre kárhoztatott bennszülöttekké változtatott egy individualizált és sokszínű glóbuszon. Radikalizmusa: a posztmodern kultúrában történő kötöttségektől mentes feloldódás, az élményalapú fogyasztás és az extrém individualizmus szabadosságának követelése, a „határtalanul toleráljatok engem” jelszó nevében – és a felháborodás a világ egyenlőtlenségén és igazságtalanságán azokkal szemben, akik a modernitás nyomorúságából nem tudnak, vagy akarnak kitörni. Az internet ezeknek a (globális) pozícióknak és ambícióknak az eszköze és szimbóluma is egyben ezen csoportok számára. Nem csoda, hogy a tüntetések mezei hada számára az adómentes internet melletti kiállás a mobilizáció, a szegények, az emberi jogok és a minőségi szabad élet melletti kiállás érzetét kínálhatta. Ez a nézőpont valójában mérhetetlenül intoleráns és saját felsőbbrendűségét hirdetve nem tűr meg semmit magán kívül: a vallásosság számára fundamentalizmus, a radikalizmus diktatúra, a kínos kérdések felvetése nem politikailag korrekt, a valódi politika erőszak, a rendszer, a fogyasztás kritikája szabadságellenesség és a tényleges egyéniség és elköteleződés elavult és reakciós.
A 2014 őszi események azért jelentettek új fejezetet a magyar ellenzék történetében, mert velük véget ért a balliberális korszak. Véget ért az 1989 kulisszái között zajló álradikális pszeudorendszerváltás politikája, amely a liberális-technokrata gazdasági és politikai elitcsoportok feltétlen integrációs és „eredeti tőkefelhalmozó” gyakorlata számára kívánta megteremteni az alulra szorult társadalom politikai többségét. Az elmúlt évtizedben a hazai politika globális kontextusa megváltozott, vagy ha tetszik (tudtán kívül) a korábbi balliberális oldal minden tekintetben részévé vált a korszakot uraló politikai logikának. Ahogyan az ország egyre inkább elhelyeződött a globális térben, a politikai pozíciók meghatározó elemévé úgy lépett elő a múlthoz és az integrációhoz való viszony helyett a nemzetközi status quo-hoz, tehát globális „belülhöz” való viszony. Márpedig a korábbi balliberális oldal éppen ebben a kontextusban teljesen kritikátlan és pozíciói éppen ebben a leginkább problémásak és támadhatók. A fordulat váratlanul érte a „baloldalt”, amely nem hajlandó észrevenni (vagy nem akarja persze), hogy a politikát konstruáló logika a globalizáció korában már nem az alul/fölül (állam/civil, hatalom/polgár, gazdag/szegény, erős/elesett, tőkés/munkás stb.) dualitás mentén szerveződik, mert ezt keresztbe metszik és felülírják a kívül/belül logika által konstruált kontextusok. Erről beszél Bauman híres metaforájában a turisták és csavargók „osztálya” kapcsán, a nemrég elhunyt Ulrich Beck az inside/outside mentén állandóan újratermelődő deterritorizációk fluid világaként, vagy éppen Wallerstein legtöbb követője (az Eszmélet, vagy a Helyzet Műhely) a centrum/periféria viszony politikai konklúzióinak leírásakor.

2014 ősze a „belül lévők” koalícióját szülte meg, hogy március idusára világossá váljék: a bázis az utcán kószálás helyett újra a világhálón barangol inkább, az ambiciózusak meg megtalálták számításukat a hajdani balliberális oldalon, mint az antiorbánizmus eladhatatlan portékájának trendi és fiatalos ideológiai csomagolópapírjai. A netadó kérdése nem lett a populista ellenállás közös alapja. Nem lett az utolsó csepp a pohárban. Nem lett a hatalom cinizmusának, erőszakosságának és korruptságának következtében létrejövő demokratikus mozgalom szülőhelye. Nem mozgósította a kiábrándult és passzív tömegeket. Nem lett belőle semmiféle forradalom – főleg olyan nem, amely alkalmat teremtett volna a 2010 előtti status quo helyreállítására.
Az Orbán Viktor és hatalmi-társadalmi rendszere elleni koalíció mai formájában azonban nem lehet már más, mint a nyugatias, globalizált és (kulturális)tőkés „generációs élcsapat” és az előző Magyar Köztársaság gazdasági-politikai és értelmiségi elitmaradványainak kényszerszövetsége (kiegészítve egy jó adag pozíciólesővel) egy olyan kurzus ellen, amely alapjában sérti érdekeiket és eszményeiket.
Levonható néhány fontos tanulság mindebből.
Ha meg akarjuk ugyanis érteni a magyarországi politikai felállást, akkor a kívül/belül konstellációk (globális) logikájának nézőpontjából két olyan sajátosságot is találhatunk, amely a hazai politikai folyamatok elsődleges mozgatórugójaként tűnhet fel – és amelyekkel az antiorbánista koalíció (beleértve annak legradikálisabb „független civiljeit” is) képtelen mit kezdeni.
Az egyik, hogy a belül/kívül logika a magyar társadalmi térben már egészen a rendszerváltás időpontjától markánsan jelen van és a korábbi neoliberális és nemzeti középosztályi elveket valló politikai elitek nagy erőkkel támogatták azok érvényesülését. Az átmenet Magyarországát olyan léghajóként képzelték el, amely csak azon az áron szállhat a magasba, hogy megszüntetik túlsúlyos voltát, tehát a társadalom többségét a földön hagyják. Valójában ezen alapul az új korszak általános liberális világképe és versengő-egoista individualizmusa mifelénk.
Ennek következményeként elementáris erővel jöttek létre és kövesedtek meg a belül és a kívül társadalmi színterei és valóságos térbeli konfigurációi. A budapesti agglomeráció külső és belső gyűrűi, a magyar kistelepülések zsákvilága és a trendi falvak új beköltözői, a lakópark gettója a városon belül és a cigánysoré a falun kívül, az informatikus proletár boxa és a vidéki munkás gépsora, az egymás mellett élő Bulinegyed és Józsefváros, a multicéges irodaház és a szociális szféra mindennapjai, a magán és az állami kórház, az Erasmus ösztöndíjas és a londoni szállodai takarítónő realitása, az internetország és a tévéország, a nyugat és a kelet, vagy éppen a pláza és az utca – mindennek csak olyan makroszintű megjelenése, ami nem feledtetheti, hogy ma már a mindennapi élet minden szintjén működnek és falakat emelnek ezek a megosztottságok. A nyolcvanas évekből itt felejtett ország az új évezred zárványként működő mozaikdarabjaival. Az új falak bebiztosítását pedig mi sem szolgálja jobban, mint hogy ellensúly nélkül hatni engedik azokat a társadalmi mechanizmusokat, amelyek célja a belül lévők védelme, reprodukciója és előnyeik kihasználása. Ráadásként erre jött rá a globalizáció minden áldása és átka, amennyiben a politikai elitek nem fáradoztak máson az elmúlt évtizedekben (és ez így van az orbáni gazdaságpolitika esetében is), hogy hátrányunkból és nyomorunkból versenyelőnyt kovácsoljanak – nem számolva azzal, hogy ezzel konzerválják, és társadalomszerkezeti szerephez juttatják a már kialakult kettéosztottságot. Mindez azért fontos, mert nem nehéz belátni, hogy a hazai balliberális oldal maradéka és a felemelkedő új politikai bázisa minden tekintetben a belül világát reprezentálja ebben az ügyben. A globális „belül” lakóparkjában az EU és konform elitje a házmester, a NATO pedig a biztonsági őr, akik kiebrudalással fenyegetik azokat, akik megszegik a házirendet – amit a (neo)liberálisok írtak.
A másik, amit mindenképpen figyelembe kell vennünk a hazai politikai helyzet analízise során, hogy miközben Orbán jelenlegi ellenzéke mind kulturális, mind ideológiai, mind politikai-társdalmi pozícióit tekintve a „belül” világában ragadt, aközben a kormányzati kommunikáció és az orbáni hatalmi struktúra kiépítése egészen a kezdetektől Magyarország „kívül” világának és színtereinek gyarmatosításán fáradozott. A Fidesz kormánya társadalmilag és hatalmilag újraszervezte, gazdaságilag pedig lassan újraalapozza a kívül Magyarországát, amit a baloldalnak nevezett képződmény elárult és sorsára hagyott. A rezsicsökkentés, a látványberuházások, a közmunkaprogram, a trafik-, bolt-, tűzifa- és földosztás, a közigazgatás átszervezése, az újraiparosítás projektje, a korkedvezményes nyugdíj és az iskolai étkeztetés ingyenessége, vagy éppen a szociális rendszer bevitele az önkormányzatok alá mind azt a politikai üzenetet szolgálja a kívül rekedtek és erre berendezkedettek világában, hogy „ott, kívül is van élet”. Az orbáni hatalom megvéd a belül kihívásaitól és teljesíthetetlen kényszereitől, a kívül nyomorúságos élete az igazi magyarok élete. Az oktatás, az egészségügy, a szociálpolitika reformja lényegében nem más, mint ezen alrendszerek felosztása két, alig átjárható részrendszerré: egy a belül, egy a kívül lévők számára. Az orbáni hegemonikus reartikuláció (Ernesto Laclau) a „zemberek”, a „magyarok”, a „rendesen dolgozók”, a „családok”, vagy éppen a „NER” fogalmai mentén egy képzelt közösségbe rántja az alulgloblizáltak mérhetetlen nagyságú és sokszínű tömegeit. A kívül Magyarországának megszervezése és öntudatának kiépítése már évtizednyi ideje zajlik, félfeudális és gyakorta giccses nacionalizmusának pedig csak egyetlen ellenfele van: a Jobbik konzervatív radikalizmusa. A Jobbik már akkor megvalósította a „politikailag inkorrekt”, az „illiberális demokrácia” és a „keleti nyitás” politizálását, amikor Orbán még meg sem hirdette azt.
A Jobbik mindenki másnál korábban ismerte fel ugyanis, hogy ideje volna dekódolni azt a közvélekedést, mely szerint ezek ott fönt csak dumálnak (az alul/felül régi nyelvén) a rasszizmus problémájáról, a szegények felemeléséről, a munkanélküliségről, a nők elnyomásáról, a bűnözésről és az emberi jogokkal kapcsolatos kérdésekről – miközben elit iskolákba járatják a gyerekeiket, a Rózsadombon laknak, asszonyverés helyett inkább elválnak, bejárónőt tartanak, nem rabolják ki őket a cigányok, ellenben ők mindent ellopnak – főleg a napot a romkocsmákban. Magyarán szólva: a kívül/belül logika szerint ők azok, akik az ellenség, akik nem ismerik a mi életünket, akik igazából tojnak a fejünkre, a „zsidók”.
Valódi ellenzék csak akkor lesz, ha válaszolni tudunk ezekre a kihívásokra.
Ezért állítom, hogy valódi magyar ellenzék tehát csak a „kívül globális baloldalának álláspontjáról” kiindulva hozható létre.
Ennek legfontosabb sajátossága, hogy tudja: nem ígérheti azt, hogy mindenki részesül a „belül” világának áldásaiból és hogy felszámolja a „kívül” helyzetek nyomorúságát. Ezzel kísérletezett az alterglobalizációs mozgalom, amikor úgy vélte, egy globális politikai közösség megszervezése alkalmas lehet arra, hogy a globális folyamatokon változtassanak, a negatív következményeket enyhítsék, az eredményeket igazságosabbá tegyék és az erősek és hatalmasok önkorlátozását kiharcolják – mainstream változata a Scheiring Gábor által a Dinamón felvázolt zöld szociáldemokrácia”, a de facto globális reformizmus.
Az alterglobalizációs program illúzióját, hogy a „belül” és a „kívül” világa között hidak hozhatók létre, könyörtelenül zúzta szét a 2008-as válság politikai következménye: a „belül” társadalmainak tagjai és pozícióinak birtokosai arra ébredtek rá, hogy egész világuk éppen azoknak a folyamatoknak, következményeknek és igazságtalanságoknak az elválaszthatatlan része és eredménye, éppen azokat a játékszabályokat és ígéreteket köszönhetjük neki, amikre az ő életük alapszik. Valójában ebben a kudarcban semmi meglepő nem volt egy olyan globális szituációban, ahol a „belül” globális pszeudovilága a „kívül” nyomorúságát és szenvedését követeli és tartja fenn. Üdvözlet a valóság sivatagában!
Ebben a helyzetben a kívül/belül dichotómiák felszámolását a belül kiterjesztésével ígérő „baloldali” politika előtt csak a nacionalizmus álszolidaritása és a cinikus neolib szociális demagógia útja állhatna. A Szirizának valószínűleg nem fog sikerülni olyan szocialista stratégiát végigvinnie, amely a görögök szerencsés helyzetéből adódó (tudniillik, hogy félperifériás helyzetük ellenére a kívül/belül világai még nem érvényesülnek a maguk nyersségében) önvédelmi harcot egy globális baloldali (szocialista és demokrata) harccá fordítja át. (Alex Callinicos) A Sziriza ugyanis éppen azt kritizálja a Trojka, a neoliberálisok viselkedésében, hogy a tőlük várt reformok jótéteményeiért cserébe a kívül/belül globális dimenzióinak kiépülését követelik tőlük. Mi már egy brosúrával előrébb járunk.

Guy Debord 1967-ben leírta, hogyan vált a Nyugat a technikai fejlődés hatására a túlélésért folytatott harc világából a dúskáló bőség világává – aminek persze új típusú depriváció és nyomor lett a következménye. Ma már tudjuk, hogy a nyugat bősége a „globális kívül” nyomorát és deprivációját feltételezi és okozza.
Az emberiségnek pedig már rendelkezésére állnak azok az eszközök, amelyek segítségével az egész glóbuszon a jólét, a szabadság, az értelmes élet valamilyen formája elterjeszthető volna – az új évezred szocializmusát éppen ezért az a belátás fogja megszülni, hogy ez csak egy egészen más jólét, szabadság és értelmes élet lehet, mint amit ma annak tartanak.
(Forrás: DINAMÓ)