— Szia!
Szia.
Sanyi vagyok.
És? Ki kérdezte?
— Miért vagy ilyen ellenséges?
Utálom a sulit.
— Miért?
Szerintem dög unalmas, semmi értelme.
— Hogy hívnak?
Balázs

Javier López Echegoyen illusztrációja

 — Sanyi! Sanyi gyere már! Ki ez a gyökér?
Neve is van.
— Hogy hívnak, gyökér?
Hagyjál békén…
— Milyen hisztis… Minek lógsz ezzel?
Tök értelmes gyerek. Balázsnak hívják.
— Há’ má’ bocs, de pont nem úgy néz ki, mint aki értelmes. Inkább… mint aki gyökér.
– Nem az a lényeg, hogy néz ki, hanem, hogy miket mond…
— Há’ jól van… De mi biztos nem lógunk vele… Meg veled se. Gyökér. Akarom mondani… gyökerek.
Ám legyen. Nagyon sajnálom.

George Plemper felvétele

Így kezdődött Sanyi és Balázs barátsága. Sanyi korábban agresszív gyerek volt, de nem ő volt a rossz, hanem az a baráti kör, amibe bekerült. Bandáztak, kötekedtek az emberekkel, nem vették komolyan az iskolát. Utcagyerekek voltak. Többüknek már a rendőrséggel is volt dolga, de Sanyinak soha. Nem ő volt a középpontban, nem ő volt a bandavezér, de mindent megtett azért, hogy bent maradjon a csoportban. Mindent megtett nekik, de végig úgy érezte, nem tud feljebb jutni a közlegény szerepnél.

Ahogy idősödtek, egyre deviánsabbakká váltak: loptak, átvertek embereket, megtámadták a környékbeli kisgyerekeket, elszedték a pénzüket, telefonjukat. Aztán szinte természetszerűleg következtek a rossz hírű lányok és a kábítószerek. Sanyi is egyre inkább sodródott velük a társadalom peremére.

Aztán Sanyi „hibázott”. Egyetlen hibát követett el: hallgatott az anyjára. Egyik este, amikor már besötétedett, még mindig kint bóklásztak a városban. Csörgött a telefonja: az anyja volt az. Aggódott érte. Eddig a banda tagjainak kérésére, következetesen „kinyomta” a telefonját, amikor a szülei keresték. Természetesen a legújabb modell a lényeg, hogy minél drágább, minél menőbb legyen. De aznap este felvette: azt mondta az anyja, hogy ha most rögtön nem megy haza, akkor már ne is menjen többé.

Sanyi megijedt. Tudta, ha nem megy haza, akkor szülei betartják az ígéretüket. Ismerte őket, tudta, hogy így lesz. Nem akart gyermekotthonba kerülni. Így hát azt mondta a „barátainak”: ne haragudjatok, nekem most haza kell mennem.
Meg is fenyegették: ha elmész, soha többet nem tartozol közénk.

Két tűz között. Választania kellett…

Barbara Morgan fotográfiája

 

Sanyi hazaindult, keresetlen káromkodások közepette. Most mutatkozott meg igazán, mennyit ért ő a bandában, vagy hogy maga a banda mennyit is ér. Semmit. Összetartozás, barátság, kiállás a másikért — nyoma sem volt ezeknek. Senki sem védte meg közülük. Csak a szitkozódás. Most döbbent rá, mennyire nincs rá szükség és mennyire nincs rájuk szüksége.

Későre járt már. Úgy tűnt, a város fényei haszontalan világítanak: alig egy-egy lélek kószált csak a szinte nappali fénnyel elárasztott utcákon. Sanyi lelke egyszerre volt zaklatott és nyugodt. Örült, hogy megszabadult a bandájától, de félt attól, mi vár rá otthon. Elodázta a hazamenetelt, kerülővel ment haza, ki szerette volna tolni a nyugalmi időszakot. Lassan lépdelt az üres utcákon, a sárgán villogó jelzőlámpák ütemet adtak lépteinek. Nincs rájuk szükségem… — győzködte magát.

Körúti bérház. 2512 kulcs 6566. A számok beírása otthon már jelezte: hazatért. Hallotta is fentről, a második emeletről, hogy ajtó csapódik, amit rohanó léptek zaja követett. Szülei már türelmetlenül várták: mikor meglátták Sanyit, a nyakába ugrottak, csak, hogy aztán rögtön el is távolodjanak tőle:

Mit képzelsz magadról? Hol voltál?!
— Otthagytam a bandát.
Ne hazudj! Már annyiszor megígérted…
— Tudom. De most tényleg.
Hiszem, ha látom, kisfiam… Hiszem, ha látom…

Mészáros Zsuzsanna fotográfiája

 Sanyi is tudta: jogos a harag. Eddig nem volt túl erős az ígéretei megtartásában. A megkönnyebbülés és a bizalmatlanság ellentétes érzései munkálkodtak Sanyiban és szüleiben is. Mi lesz, ha megint behálózzák, mi lesz, ha megint kimarad éjszakára, mi lesz, ha egyszer a rendőrség fog jönni Sanyi helyett?!

Későre járt, szüleinek sem volt már energiájuk elregélni a „példabeszédet”, azt másnapra tartogatták. Egyik szemük sírt, másik nevetett. Sanyi elvonult a szobájába, lefeküdt, majd egyszer csak, számára is váratlanul és kiszámíthatatlanul, zokogásban tört ki. Nem is emlékezett rá, hogy sírt-e volna valaha is. Könnyei között telepedett rá az álomvilág — ezen az éjjelen élete 180 fokos fordulatot vett…

(Folytatjuk. A Szerk.)