Lassan 28 hónapja már Kertész Ákos ominózus cikkének, mely miatt a szélsőjobboldal sikítva követelte annak idején az idős író Kossuth-díjának visszavételét (magyarságát már rég elvitatták tőle), míg a baloldal rezignált meg nem értéssel magára hagyta Kertészt. Újra átolvasva Kertész eredetileg az Amerikai Népszavába szánt nyílt levelét megdöbbenve tapasztalom, hogy mindenről vitáztak azóta az írott és nyomtatott sajtóban csak éppen Kertész gondolatairól nem.

Kertész Ákos

Kertész Ákos

A heves jobboldali reakció és a fanyalgó baloldali visszhang azért is meglepő, mert Kertész maga mondja ki: „nem-igen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. (…) Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testreszabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok –, nem azonos soha az éppen aktuális „pártszocializmussal”, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. És engem ennek a közösségnek a folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs.”
Éppen ezért nem fogok és nem is akarok a jobboldali visszhanggal foglalkozni, ott csupán a megszokott „túlértékelt talmudista”, „trianonista anti-magyar” és „hatvanhatod rangú bértollnok” jelzőkön kívül mással nem találkoznék. Ez egyfelől unalmas, másrészről pedig elkeserítő, mert a balliberális oldal belesodorta Kertészt és hagyta magát is belelovalni a „ki a magyar és ki a még magyarabb” jellegű nótába, melyet 1920 óta nem bírunk megunni.
A baloldalisággal nem vádolható mandiner.hu üdítő színfolt volt, mert egy teljes dossziét szentelt Kertésznek, melyben az összes őt ért bírálat és vele foglalkozó cikk hozzáférhető.
Ami engem érdekel, és amit ebben a cikkben is fejtegetek az Kertész Ákos igazsága. A szovjet őrségváltás (a gyengébbek kedvéért: Gorbacsov reformjai) óta a kádári baloldal – melynél szürkébb és kispolgáribb kevés létezett – nem tudott átalakulni modern, nyugatos baloldallá. Negyed század súlyos deficitje ez, a teljes tanácstalanság és a teljes érdektelenség kora.
Kertész prófétaian mennydörög, mikor keserűen írja: „az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptak, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkréten a baloldal közkatonáit is, mert sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelmére szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át menti a rablott vagyonát és az irháját.”
Azért idéztem ilyen hosszan Kertész leveléből, mert elhíresült mondatain kívül – melyet szeretett gyérhajú honfitársaink nyilvánvalóan félreolvastak, mert az alattvaló nem alávaló, bár ezáltal szélsőjobboldali honfitársaink felhívták figyelmünket a funkcionális analfabetizmus komoly kórtünetére – csak a levél lényegi mondatairól nem folyt érdemi diskurzus. Kertésznek abban van roppant igaza, hogy ismerteti a jobboldal eszmei alapvetését – a Horthy-rezsim teljes rehabilitációja, a nemzeti tragédiák áthárítása külső vagy belső (!) idegenekre, esetleg árulókra. Amit pedig nem lehet menteni, akkor jön a relativizálás, nyilas diktatúra kontra sztálinizmus, komoly statisztikákkal, memoár-kiadásokkal, összehasonlító elemzések pénzelésével, melyben a liberális antikommunisták voltak a legjobb partnereik.
Kertésznek igaza van abban is, hogy a vészkorszakért Magyarország sohasem nem vállalt felelősséget, a szembenézés akár a második világháborúban (vagy a XX. század egészében) elkövetett magyar atrocitásokkal, akár a hazai eseményekkel nem történt meg. A koalíciós időszakban Bibó István fejtegetései belevesztek a diktatúrába, gondolok itt elsősorban az „Eltorzult magyar alkat…” című tanulmányára. A Rákosi-rendszer a múlt felőrlésében volt elsősorban érdekelt, mert – mikként a Kádár-rezsim – a hagyományos és avantgarde intellektuális baloldalban nagyobb ellenséget látott, mint a jobboldali tendenciákban.
A Kádár-rendszerben irodalmi és filmművészeti alkotásokon túl (Hideg napok, Utószezon, Az ötödik pecsét – ebből a szempontból kiemelkedő Fábri Zoltán munkássága) nem volt komoly kísérlet a szembenézésre. A ’70-es években Száraz György írt egy komolyabb esszét (Egy előítélet nyomában), pontosan 30 évvel ezelőtt vitázott a nemzet- és múlttudatról Hanák Péterrel, amúgy semmi. A témához lazán kötődő Szűcs JenőVázlata” és munkássága sokkal inkább reformbaloldali és antikommunista szellemben íródott.
A baloldal, ezen belül is a szocialista gondolkodók mai napig nem adtak egységes múltszemléletet, mely felölelné és összefüggésbe helyezné a magyar történelem minden korszakát.
Részeredmények természetesen születtek és a poszt-sztálini korrekciót is elvégezték, Agárdi Péter és Hajdu Tibor írásai és könyvei ezt teljességgel bizonyítják irodalom- és politikatörténeti vonatkozásban, de kutatásaik csak a XX. század meghatározott részére vonatkoznak, mely nem elegendő. A poszt-marxista Litván György műveiben, akarata ellenére rehabilitálta a Monarchia relatív jólétét, nemzeti és politikai nagyságát, elsősorban a zsidó emancipáció, a demokrácia kiépülése és a politikai közélet szempontjából.
Amit így, itt röviden leírtam még hosszasan lehetne boncolgatni a téma bonyolultsága miatt, de nem teszem, mert 28 hónap után nem hiszem, hogy ebben a szellemben és ilyen jellegű elemzések látnának napvilágot a közeljövőben.
A jobboldal tovább folytatja a kocsmai magyarkodást, az ötödik feles után a zenegépből felhangzik majd a „Kárpátia” és másnapra a zsidókérdést is („véglegesen”) megoldják. A balliberális tollforgatók pedig – Mester Ákossal az élükön – beálltak a jobboldali kórusba és rasszizmussal, magyargyűlölettel, agylágyulással vádolják meg egykori elvbarátukat. Egyértelmű és bátor kiállást a baloldalon egyedül az Amerikai Népszava szerkesztősége, Bartus László, valamint a Munkások Újsága alapítója, a Balpárt elnöke – Kalmár Szilárd – fogalmazott meg Kertész Ákos mellett.