ÉLETEM LEGJOBB KARANTÉNJA

Életem legjobb karanténja - fotó: Bojár Iván András

Cinikus duma. Mégis, egy panaszos szavam nem lehet. Napi penzumom a napjárás lekövetése, a rügyek és a szél figyelése. Nincs magány, zümmög a Zoom, mosolygó vagy töprengő, intenzív gondolatokat és érzéseket közvetítő arcok vibrálnak napjában többször is a monitoromon. Amíg internet van, minden van. És hát, van.
Annyi a dolgom, hogy amikor reggel kimászom az estétől reggelig nem lankadó melegét ontó kandallókályha mellől, és végiggondolom, mi minden lenne a mai teendőm, évtizedeken át hajszolt városi stresszes életemet idéző reménytelenséggel legyintek: ennyi nem fér egy napba.

fotó: Bojár Iván András
A szerző felvételei

Ma vetni kellett volna. Meg ültetni. A magokat, dugványokat tartalmazó doboz a két nappal ezelőtti pesti postával megérkezett. Hála érte. Csak hát Jani, akitől rendeltem a marhatrágyával kevert földet, nem ért ide. Ez ma elmarad. Évelő virágokat kell átültetnem a kert közepéről, ahol útban vannak, a tavaly kialakított kis festői karókerítés mellé. Metszhetnék szőlőt, de ezek az elöregedett tőkék nem ígérnek sokat többé, lassan egy éve már, hogy a szalonpiálást is elengedtem. Nincs vágyam rá valahogy. Írnom illenék, ezt a bejegyzést ugyebár, meg előkészülnöm nagylélegzetvételű írásokhoz, tanulmányokhoz.

Az országot felkapta a kisvasutasból magát szolgálatbahelyező kiskatonabácsi. Most zihálva szalad, feszülő zubbonya alá gyűrte mind a 93 ezer négyzetkilométert. Övé az egész, bármikor megállhat, a porba lökheti. Így aztán naponta tesz erőszakot rajta. Teszi, mert teheti. Néhányan a bántalmazottból lett bántalmazó bántalmazottjai boldog sóhajtozással, a stockholmszindrómára nem fogékony többség azonban szégyenérzettel vegyes néma dühvel nézi határozottságot mímelő kínos kényszermozgását.

Nem hiszem, hogy mégoly delejezett legszűkebb környezete sem figyeli rémülettel pávatáncnak kamuzott kapkodó lépéseit. Az európai politikai intézményrendszerre mért terheléses támadása révén a vírusvédelem ügyétől alkalmilag elfordulni kényszerülő 14 miniszterelnök, az USA nagykövetsége, a német miniszterelnökhelyettes, a svéd PEN Klub jegyzékekben, nyilatkozatokban határolódnak el penetráns ötleteitől. Ő pedig, neki már minden mindegy alapon, akárha végjátékra felkészült sorozatbűnöző, pszichotikusan önelletmondásos motivációjú Viszkis lenne, a tétek irracionális mértékű emelésével szinte vágyja, kéri, hogy buktassák le már, érjen véget ez a kényszeres játékszenvedély. Maga is odakanyarítja hát nevét az elítélő papírra: micsoda furmány, minő csel! Mint részeg koboldok röhögnek vinnyogva vele hű vazallusai a sasfészekben ilyenkor. Újabb győzelem a normalitás, az erkölcs, a becsület felett. Amíg van mindenen túli cinizmus, van siker is. Nyilván égnek a vonalak Európa fővárosai közt ilyenkor. Ennyi illetlenség, határáthágás, oktalan és ártó tett egyszerűen kezelhetetlen a szégyenpadra szorított nép többségének. Én is az eget nézem inkább, a gyümölcsfáim virágait, amiknek a hajnali fagy az ellenségük igazán.

A @10 millió Fa közösség él és pezseg. Ültetni nem lehet, hisz karantén van. Mi juszt is ültetünk. Ha nem közösségi alapon, ahogy ez a gyakorlat szép és örömteli, akkor egyénileg, magánkertekben. Ültetünk az életért önmagáért, ültetünk a vírus okozta pusztulat ellenében. Áll minden – gondolnánk. Azért közel 1500 fa ezen az elátkozott tavaszon is földbe került a közösségeink jóvoltából. Néhány fácskának én is segítettem kéthetes önkéntes háziőrizetem után. Számosan a kis magyar tulajdonú kertészetek közül, amelyek ilyenkor az egynyári virágok eladásából csinálják meg éves forgalmuk 80 százalékát, szépen sorban a bedőlés határára sodródtak. Most megnézzük, tudunk-e együtt tenni valamit a 10 millió Fa országszerte szétszórt 130 helyi közössége révén. Valamennyire életben tartani egy katasztrófasújtotta ágazatot.

Szent György-hegyi látkép - fotó: Bojár Iván András
Szent György-hegyi látkép

Sokan nem értik még, a planéta egészsége a sajátunkkal kezdődik. A karanténban megőrzött egyéni fizikai egészségünkkel, de a mentálissal is, hogy nem esünk szét, nem pistulunk bele a magányba, bezártságba, elszigeteltségbe. Hogy a lényegre figyelünk a mégoly bosszantó, ám a Föld és az emberiség sorsa szempontjából lényegtelen csekélységek helyett. A bármilyen növény jó társ lehet, megragadja és az életre fordítja a vírusparába rettent emberek figyelmét. Előre, a holnapra, a vírusutánra. Itt lenne az alkalom, hogy nagyvárosaink gangjai, erkélyei, ablakai, belvárosi ex-bérházaink és paneleink bezöldüljenek. Lakóik a természetből kivetettség helyett az anyatermészet felé fordulva új kapcsolatokat és érzékenységeket alakítsanak ki maguknak.

Vuhan és Kína felett az ég - fotó: internet
Vuhan és Kína felett az ég

A világ legjobb karanténja, ha nem járna temérdek emberi áldozattal, a legjobb üzenetekre és esélylatolgatásokra kínálna alkalmat. Hogyan legyen utána? Most bőven lenne időnk töprengeni ezen. Nemcsakhogy mikrovalóságunk nagy horderejű döntéseit kihordjuk, s utána végre beadjuk az évek óta halogatott válópert, bevalljuk szenvedélyünk tárgyának titkos rajongásunkat, összeköltözzünk azzal, akivel eddig halogattuk a közös életet, beolvassunk rosszakaratú főnökünknek, feladjuk kizsákmányoló munkahelyünket, köszönetet mondjunk mindazoknak, kik felé a hála gesztusát eddig elmulasztottuk megtenni, és belevágjunk évek óta halogatott terveink végrehajtásába. Nemcsak.
Arra is jó ez a mentális diéta, egészséget megalapozó tisztulás, hogy tényleg megteremtsük egy okosabb holnapi élet alapjait. Kicsiben magunknak, és nagyban az egész világ számára. Sokan a hárítással, kármentéssel bajmolódnak. Lépéseik alapvető törekvése a tegnap restaurálása. Gyorsan-gyorsan visszaállítani mindent ahol és ahogy volt. Én erre már nem pazarolnék sem időt, sem gondolatot. Semmi nem lesz ugyanolyan utána, amilyen előtte volt. Most innovációra van szükség, teremtő ötletekre, amik nem a romokkal foglalkoznak, hanem a földrengés helyén keletkező új terekkel.

Március elsején a saját falamra kitettem egy képet az akkor még járványba dermedt Kína kitisztult légköréről. Ott egy hónap múltán hozzávetelőgesen visszatért az élet, újra mocskos a levegő, már megint szén- és nitrogéndioxid tonnák millióit nyomják a gyárak az emberiség közös légkörébe. Gyártják a temérdek mihaszna vackot, amit majd dobozáruházainkból jelentősen emelt áron rövid időre tulajdonunkká, majd kevéske idő múltán örökre szemétté teszünk. S mindezt azért, hogy a tök értelmetlen alkalmazotti mókuskerék-létezésnek cseppnyi önigazoló kielégülést adjunk: vásárolunk, tehát vagyunk. Vagyunk, tehát vásárolunk.

fotó: travelo
Koronavírus gócok világszerte (Forrás: travelo)

Most kellene a nemzetközi szervezeteknek (ENSZ? WHO?) kezdeményezni egy új, a mostani korlátozó körülmények pozitív tapasztalatai alapján megszabott, szűkített szennyezési kvótát. Nem kupeckedni a kvótákkal, ahogy eddig, hanem limitet szabni nekik. Ha egy állam azt átlépi, le kell állítania a termelést. Mint most, amikor a vírus miatt tesszük. Ezzel minden ország, ágazat, gyár termelésoptimalizációra kényszerülne. Nem szociális, hanem planetáris egészségszempontok zaboláznák a profittermelő logika mindenfelettiségét. Ahogy azt Szekér László, a passzívház-tervezés hazai apostola észrevette: a legnagyobb szennyezések helyszínei: Kína, Irán, Észak-Olaszország. És nyilván, Magyarországon belül is az egyetlen komolyabb gócpont: Budapest és Pest megye. S ahogy Kínában sem Peking vagy Sanghaj, hanem egy kisebb lélekszámú város, Vuhan volt a központ, Európában sem okvetlen a legnagyobb lakosságszámú, lakósűrűségű települések tarolnak, hanem az ipari és logisztikai gócok. Hú de meglepő, hogy a vírus épp ezeken a helyeken tizedel.

Évek óta ide, a hegyre vágytam. Itt akartam életet kialakítani magamnak. Nem tudnék város, színház, kávéház, kocsma, mozi, galériák és spontán lett ismerősökkel folytatott rögtönzött beszélgetések nélkül élni, de egzisztenciát itt szeretnék teremteni már. Gazdasági és ontológiai értelemben egyaránt. Hirtelen életformát váltott a világ: iskolák, munkaközösségek kapcsoltak át netes konferenciaműködésre. Hatalmas esély ez egy low/high-tech életmód megteremtésére. Tíz éve még periférián voltam itt, mára éppoly centrum lett a faluszéli házikóm, mint Manhattan szíve. Hálózatban élünk, mégis régi beidegződéssel hierarchizállt struktúrákat igyekszünk reprodukálni. Pedig ha más nem, a vírus szórtsága megmutatja, bárki kapcsolatra léphet a vuhani denevérrel.

Soha ilyen jó karanténem nem volt. A járvány elmúltával sokakban marad majd nosztalgia a mai mindennapok után. És hát éppen ezt lenne jó elérni. Hogy az elkerülhetetlen durva veszteségek és következmények mellett megőrizzük a mostani helyzet valamennyi járulékos előnyét, segítő tapasztalatát, hogy pár hónap után ne találjuk újra a teljesen ostoba és unalomig ismert életvezetés kellős közepén magunkat.

Author: Bojár Iván András

BOJÁR IVÁN ANDRÁS (Budapest 1964) művészettörténész, művészeti szakíró, kurátor, közel kétezer cikk, interjú, esszé, tanulmány, novella, memoár és néhány kötet szerzője, vagy szerkesztője. 1989–1994: A Magyar Narancs című lap alapító szerkesztője, 1990–91 során főszerkesztője; 1989–1999: szerteágazó tevékenység az elektronikus média kulturális, művészeti és építészeti műsoraiban. Magyar Televízió: Mezítláb, Kultúrember, Mélyvíz, Múzsa, Kézirat, Repeta, Lyoni omnibusz, Hello Magyarország, Záróra, Publikum c. műsorokban munkatárs, szerkesztő, műsorvezető; 1992–2000: a Café Bábel című társadalomtudományi folyóirat szerkesztője; 1992–1997: óraadó, majd adjunktus a Színház- és Filmművészeti Egyetem Film Tanszakán; 1998–2016: az OCTOGON architecture&design folyóirat alapítója és főszerkesztője; 1999-ben létrehozza az OCTOGON Építészetkritikai Műhelyt (OÉM) ; 2003-ban az általa főszerkesztett OCTOGON Pulitzer-emlékdíjban részesült; 2004-ben munkásságáért a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt kitüntetéssel díjazzák; 2004-ben megalapítja a Szeretem Budapestet Mozgalmat; 2005-ben a Budapest2010 Európa Kulturális Fővárosa projekt igazgatója; 2006–2009: az OCTOGONart Galéria megalapítója és működtetője; 2007–2009 között az OCTOGONart Galériával párhuzamosan működteti a Körzőgyár nevű kiállítóhelyet; 2006–2011: Budapest Főváros Közgyűlésének városarculati tanácsnoka, képviselő, majd főpolgármesteri főtanácsadó; 2009–2010: Rádió Café: Építő kritika – a kiskanáltól a villákig című beszélgetőműsor szerkesztője és műsorvezetője; 2013-tól kezdve művészeti írói tevékenysége mindinkább a fotó felé fordul. Cikkeket,tanulmányokat publikál, előadásokat tart fotótémában; 2015-től tevékenysége a szépirodalomra fókuszál, novellákat, irodalmi esszéket, visszaemlékezéseket ír; 2018–2019: az Építészfórum internetes újság főszerkesztője; 2019 júliusában létrehozza a 10 millió Fa környezetvédelmi szervezetet, aminek a vezetője. Számos könyv szerzője. Emellett kiállításokat rendezett a Bartók 32 Galériában, a Műcsarnokban, a Balassi Intézet külföldi helyszínein (Bécs, Párizs, Berlin etc.), a Deák Erika Galériában, a FUGA-ban, az ENSZ székházában Bécsben, valamint közel száz (köztük fotó-) kiállítást az OCTOGONart Galériában és a Körzőgyárban, valamint művészeti vásárokon. Legutóbb, 2016 áprilisában a Mai Manó Házban rendezett kiállítást Hauer Lajos fotográfus számára. 2018-ban édesapja, Bojár Iván életművét mutatta be a 2B Galériában, és Budapest Bizarre címmel csoportos tárlatot rendezett a B111 Loftban. DÍJAI: 1996: Suvenir-díj; 1997: Tell Vilmos-díj, MTV Képzőművészeti Szerkesztőség; 1998: Magyar Lajos-díj, Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MUOSZ); 1999: Ezüst szög-díj. * FŐBB MŰVEI: • Új magyar építészet (kiáll. kat.), 1998 • Preisich Gábor (monográfia), • Építészek-Vallomások, Budapest, 1999 • Virág Csaba (monográfia), • 100 ház Budapesten a kilencvenes években, Budapest • Kortárs magyar építészet, Budapest. * Káli Nagy Könyv (2018)

Vélemény, hozzászólás?