Egyik pillanatról a másikra megszüntették a Népszabadság napilapot. „Kedves követőink! A Népszabadság szerkesztősége a nyilvánossággal egyidőben értesült róla, hogy a lapot azonnali hatállyal bezárták. Első gondolatunk, hogy ez puccs. Hamarosan jelentkezünk.” – írta a Népszabadság online a facebook-oldalán 2016. október 8-án. Még aznap este tüntetők ezrei vonultak a sajtószabadság védelmében a Kossuth térre, a Parlament elé. (Forrás:  https://www.facebook.com/nolhu/?ref=ts&fref=ts)


A tüntetésen történtekről Dr. Donáth Ferenc a Nagy Imre Társaság Budapesti Szervezetének (NITBSZ) elnöke írt a facebook-oldalán: Ha annyi rendszeres olvasója lenne a Népszabadságnak, mint ahányan kint voltunk a szerkesztőség, és a sajtószabadság mellett tüntetni, akkor nem lennének anyagi gondjai e napilapnak. Nem az volt a szolidaritás vállalásának oka, hogy elvették, mindennapi olvasmányunkat, hanem a tény, hogy elvették. Nem megrendezett tüntetés volt, hanem csődület, nem hívott oda senki, és amikor befejezettnek nyilvánították, akkor sem mozdult a tömeg nagy része. Nem sírós, panaszkodó emberek gyülevész társasága volt, hanem többnyire fiatalok forrongó csoportjai. Nem ismerősökből; a már sokszor tüntetettekből verbuválódtak a demonstrálók, hanem sok-sok új, ismeretlen arc nézett vissza rám. Nem programra, híres szónokokra mentünk, nem is volt, szóvivő, sem erősítés, csak olyan kézibeszélők, és alkalmi hozzászólók, meg rigmusok, melyek magukkal ragadták a résztvevőket. Ahogy leszállt az esti sötét, hideg is kínzóvá vált. Ami ezután jött az lehet, hogy a közelben állóknak ismert volt, de aki hátul állt, az csak utólag értesült. Egy idősebb férfi, egy nyugdíjas történelemtanár szívroham áldozata lett. (Infó: https://www.facebook.com/ferenc.donath?fref=ts)

A korábban beszédet mondó idős úr lett rosszul - Fotó: Grnák László

A korábban beszédet mondó idős úr lett rosszul – Fotó: Grnák László

Kis Yasmina írta ugyanerről:Elmentem a tüntetésre. Valljuk be, miután láttam, hogy sok ismerősöm,, ki ezért, ki azért, de nem tud eljönni, nekem is lejjebb ment a kedvem, de miután én dobtam fel a kimenetelt, nem lett volna korrekt, ha maradok. Miután február óta, azaz közel nyolc hónapja ver az eső különböző tüntetéseken, hol befagy a…, hol meg bugyiig átázom, úgy gondoltam, hogy tüntetésről nem lehet elkésni, s csak fél 7 magasságában szédelegtem ki, amikor a többség már haza…
Úgy tűnt, nem is maradtam le semmiről. Egymás után szólaltak fel botcsinálta szónokok. Többnyire a hangosbeszélőt sem tudták használni és valljuk be, sok újat nem mondtak, de az “én egy átlagos magyar vagyok és elegem van…” -témájú mondandók szívünkből szóltak. Néha egy-egy szót felkapott a tömeg és zúgott a Kossuth-tér. A “helikopter” erőteljes siker-szó volt, akárcsak a “menjünk be!” valamint az “új kormányt!” Volt sok kutya, néhány gyerek, s a magasban kerengő sirályok úgy világítanak odafent az esti tüntetéseken, hogy már csak ezért is érdemes kimenni…
Minden szép volt meg jó, sőt, nekem sikerült élőben meghallgatnom Mesterházy Attilát, amint az ATV-nek nyilatkozik egy félreeső részen, azután visszamentem a tömegbe ismerőst keresni.
Egy lányt találtam, majd belefutottam még egybe, ám amint beszélgetni kezdtünk, végigharsant a kiáltás a tömegen: “egy idős férfi rosszul lett! Helyet, adjanak helyet!”
Az addig rezzenéstelenül posztoló kormányőrség tagjai berohantak a tömegbe és az emberek osztatlan támogatásától és biztatásától övezve megpróbáltak levegőt biztosítani a bácsinak.A kamerák a bácsi testére irányultak. Azt, hogy orvos került-e a tömegből, senki sem tudhatta akkor, de a mentőt már kihívták. Akkor már senkit sem érdekelt a tüntetés. Az emberek csoportokba verődve beszélgettek és várták a mentőt. Széles folyosót nyitottak középen, hogy a mentőautó egyenesen a bácsiig gördülhessen, ha megjön. Őt már megmozdítani sem merték…

A rendőrök lepedőkkel takarják el az idős urat - Fotó: Grnák László

A rendőrök lepedőkkel takarják el az idős urat – Fotó: Grnák László

De nem jött. Egy perc, két perc, három perc, öt perc… A tömeg ekkor felkiáltott és dühödten zúgni kezdte az egyik skandálást, csak most tárgyesetben: “Helikoptert!” “Helikoptert!” De a helikopter nem jött. És a mentő sem. Megjelent viszont egy echte magyar ember: lobogó fehér ing és lobogó fehér gatya, nyakában hatalmas kosár, szájában ízes magyar szó. És elkezdte kínálni a perecet. Ha nem látom, nem hiszem el… Újabb feszült perc, majd még egy… és megpillantottuk a fényeket az Alkotmány utcában. (Ugye, még így hívják?) Kosaránál arrébb rángattam az árust, mások a bicikliseket és a tömeg várakozva szétnyílt. De nem volt miért. A kormányunk és reménységünk által megálmodott betonkockák és a mi a f. -nak a Kossuth-térre medence, amibe már a felavatáskor is csak a lábukat borotválták a turisták, megakadályozta, hogy begördüljön. Végül mégiscsak megérkezett. Nem hallottam, mit beszéltek, a közelben állók mondták, hogy a meghalt, újraélesztett majd újra halott bácsihoz érkező mentőorvos nem beszélt magyarul. Mert a magyar orvosok, drága vezérünk, már rég elmenekültek innen.

Mentő gördült a Kossuth térre - Fotó: Grnák László

Mentő gördült a Kossuth térre – Fotó: Grnák László

Úgyhogy tolmács is kellett. És végre megkezdhették az idős úr újjáélesztését. Happy end-ben reménykedve lestem át a vállak között, majd néztem leguggolva át a lábak között. Ment az infúzió és egy lélegeztető gép. Nem volt “üssük ki!” meg hasonlók: egy zöld pumpa járt fel-alá, s a bácsi mellkasán úgy lebegett a bőr, mint amikor közelről mutatják a pilóták arcát 300 felett… De ennél is borzalmasabb volt a karjának a látványa. Mert az mozdulatlanul hevert a teste mellett. Guggoltam, lestem reménykedtem: de a bácsi már valahonnan magasról nézett le az érte aggódó tömegre. Felegyenesedtem és az ismerős lánnyal együtt elindultunk: el a térről, el a tragédiától, el a diktátor legújabb áldozatától.
Sokáig gyalogoltunk, majd beültünk egy török étterembe egy forró teára. Testünk-lelkünk átfagyott. Szerettem volna sírni, de már azt sem tudtam. A netet néztük, hogy megtudjuk: küzdenek-e még? És akkor egyszer csak azt olvastuk egy bejegyzésben: “sikerült! Most indul el a mentő! A tömeg megtapsolta.”
Egymásra néztünk, hitetlenkedtünk, örültünk. Bánom, hogy olyan hamar feladtam a szurkolást. Bánom, hogy nem hittem benne, hogy közvetlenül a cél előtt a bácsi nem fogja feladni.
De azt, hogy a térről távozóban beleköptem abba a rohadt medencébe… azt nem bántam meg.”