Családi történet a sötét ’50-es évekről és egy feljelentett papról, akit elvittek az Ávósok. 

Kitartott még a téli éjszaka sötétje a reggeli mise után, amikor a két bőrkabátos benyitott a sekrestye ajtaján. Andor atya épp a hátán vaskos aranyhímzésű kereszttel ékes palást alól igyekezett előbújni. Látta a két kalapos férfit korábban. A mise alatt. Hátul ültek le, alighogy a templomba léptek. Ilyenkor hajnalban jobbára ismerős fejkendős arcok jönnek piac előtt, az első sorokban keresnek helyet maguknak. Természetes hogy a liturgia szövegének felmondása közben is átvillant benne, vajon miért is ülhet be Isten házába két istentelen. A cipőket pillantotta meg először, ahogy előrehajolva a palástot hántotta magáról, két pár szinte egyforma barna bőrcipőt. Maga Dr. Sztankay András? – szólalt meg egyikük nyersen, gorombán. Andor atya leemelte fejéről a palástot. Velünk jön! – mordult megint, nem várva választ. 

Sztankay András dr. (1895-1978) - Fotó: byzantinohungarica.com

Sztankay András dr. (1895-1978) – Fotó: byzantinohungarica.com

Andor atya a miseruhát némán az öreg sekrestyeszekrénybe tette, s a mozdulatot folytatva viseltes szürke gyapjúsálat emelt a nyakába, azt hajtotta keresztbe a mellén, majd súlyos kabátba bújt, kalapot vett. A sekrestyés, Farkas Péter az oltár felől, két kezében a kelyhet, apró arany tányért és a szertartás során használt kellékeket fogva toppant a helységbe. E tárgyaknak két mise közt elzárt szekrényben idebent a helyük. Farkas hosszúkás arca méginkább elnyúlt, idegesen pislogott. Még felszólhatok a feleségemnek?, itt lakom a szemközti házban, – kérdezett a pap szárazon. Jöjjön! Mordult ezúttal a másik férfi és megfogta Andor atya könyökét, hogy lendítsen rajta.

Hátrafelé, a Ganz utcának indultak az apró park zavaros bokrai, vaskos csatakos törzsű fái közt. Zsebkendőnyi kopott sáros fűmezőcskéket kerülgettek, hová alig pár évvel előbb, sietve lopva kellett az atyának nemzetiségre tekintet nélkül valahány elveszett lélek porhüvelyét az ostrom idején eltemetnie.

Halványszürke ég ígért új nappalt. Hátramentek, három sötét kabát, három kalap a fakó hajnalban egy járó motorral várakozó krumplibogár formájú szürke autóhoz. Dr. Sztankay András parochust a hátsó ülésre ültették, középre. Míg utaztak a bőrkabátosok közrefogták.

Amint az ávósok kihúzták a lábukat a sekrestyés Péter bácsi átszaladt a szemben álló házba, föl az emeletre, hol a pap és a családja, az én majdani családom élt. A konyhában villany égett, látszott a gangról, ahogy Sárika a nagyanyám a viaszkosvászonnal fedett asztal körül tesz-vesz. Péter bácsi zörgetett. Nagymamám furcsálkozott a sekrestyés korai látogatásán, összehúzta magán a hálóköpenyét, úgy nyitott ajtót. Elvitték Sárika!, épp az imént elvitték az ávósok a tisztelendő urat! – hadarta az idegességtől szinte fuldokolva. Nagyanyám összecsapta a kezét. Jajistenem! Már csak ez hiányzott nekünk. Szegény Bandi. Bántották? – Nem, Sárika, nem bántották, ilyet nem láttam, de tudja milyen ez.

Az ijesztő hajnali vendégeknek és a tisztelendő úr eltűnésének órákon belül híre ment. Természetes, hogy a hívek és a környékbeli lakók magyarázatot kerestek. Ismerték jól a papot, kiterjedt családjának élete nyitott könyv volt előttük. Házuk, a parochia ajtaja ünnepek idején mindenkinek nyitva állt. De a nehezen vánszorgó hétköznapokban is ha gyónni vagy csak tanácsért fordultak hozzá, a nyáj valamennyi bárányát figyelemmel fogadta. Andor atya órák óta ült egy hajdani cselédlépcsőn félig a falnak támaszkodva. Az Államvédelmi Hatóság központja annak ellenére is megőrzött pár vonást egykori pompás bérpalota időszakából, hogy pár évvel korábban a Gestapo is fölfedezte magának. Budapesti központja működött itt célszerűen kialakított cellákkal, irodákkal, vallatószobákkal az egykor volt Andrássy úton.

Az egykori egykori ungvári kispaptársak 1927 körül - Balról jobbra: Szemerszky János, Sztankay András, Szklár Jenő, Turzán József, Bába Miklós, Mitró János, Bodnár Béla és Ruttkay Sándor - fotó: byzantinohungarica.com

Az egykori egykori ungvári kispaptársak 1927 körül – Balról jobbra: Szemerszky János, Sztankay András, Szklár Jenő, Turzán József, Bába Miklós, Mitró János, Bodnár Béla és Ruttkay Sándor – fotó: byzantinohungarica.com

Kár lett volna ezeket a drága megoldásokat veszni hagyni. A népi demokráciát őrző államvédelem ezért találta meg számításait e falak között. A tisztelendő úr nem volt egyedül. Fölfelé és lefelé is hosszan sorakoztak a szűk csigalépcsőn, várva a kihallgatást. Melósok, orvosok, mérnökök, gazdák faluról, egy-egy ismertebb arc is a politika vagy a művészet világából. Még néhány asszony is. Volt, aki előző este óta ült a lépcsőn várva, hogy kihallgatói behívják végre. Közben ette magát, a szája szélét, és spekulált, mérlegelt. Volt, aki alvásba menekült, elgyűrt arccal támaszkodott az öklére. S ahogy teltek az órák, úgy vágyta minden jelenlévő mindinkább, hogy essen végre túl az egészen. Tudja meg miért is hozták be, mit akarnak tőle. Az emeleti folyosókról jajgatások hangzottak. Dulakodás, ütések hangjai. Néha egy-egy egyenruhás irodista sietve fel vagy leszaladt a lépcsőn. Olyankor, akár az orgonasípok, egymás után ugráltak fel az emberek, hogy a fontos ávós zavartalan siethessen országos súlyú ügye intézésében. Aztán olykor egy-egy nehezebben alakult kihallgatás következményeként két kisávóstól megragadott félholtra vert alanyt húztak végig a folyosón. A lépcső lassan cserélődő népe elzöldült arccal figyelt ilyenkor.
Elment a délelőtt. Elmúlt a déli mise és az ebéd ideje. A tisztelendő urat friss követelőző éhség kínozta. És felelősségérzet a felborult miserend miatt. Nem tudhatta, hogy segédkáplánja gyakorlatias lendülettel vette kézbe a dolgokat: míg a helyzet tisztázódni fog mondta, átvette a tisztelendő úr miséit.

További órák teltek, mintha váltás is történt volna a személyzetben. A kihallgatások új lendülettel zajlottak. A tisztelendő úr éhsége arra a szintre fokozódott, ahol az rendszerint átbukik egy értelmezhetetlen, lassan kihunyó tompa fájdalomba. Pár lépcsőfokot haladt csak a felső emelet felé, kiszámíthatatlan volt mikor kerülhet sorra, amikor fényes szíjakkal, kikeményített zubbonyban és szapora léptekkel fekete hajú kormosszemű fiatal ávóstiszt érkezett s indult el a csigalépcsőn fölfelé. A tisztelendő úr elnyűtt volt, kimerült és szorongó. Alig vetett ügyet rá. Bandi bácsi! Tisztelendő úr! – csattant fel egyszercsak egy őt megszólító kiáltás. Az ávós tiszt állt előtte. Egy őrnagy. Első látásra is tudható: fontos ember. Bandi bácsi, mit tetszik itt keresni? – faggatózott a tiszt. Andor atya koncentrált, igyekezett értelmezni a helyzetet. Lassan felderengett számára egy kép: Gáborka, Rosenfeld Gábor! Te vagy az? – ocsúdott. Radó, Bandi bácsi, már Radó a nevem. Mit csinálsz itt édesfiam? – örült meg régi ismerősének a tisztelendő atya. Itt a házban dolgozom. Én vezetem az esti műszakot. Mit tetszik itt csinálni? Miért hozták be? – kérdezte. Azt én nem tudom édesfiam. Hajnalban értem jöttek a kollégáid, behoztak, de azóta egy lélek sem szólt hozzám. A tiszt körbefuttatta tekintetét a cselédlépcső népén és szigorúra váltott: Várjon itt kérem, utánanézek. Tíz perccel később két ávós érkezett, nevén szólították a tisztelendő urat. Kivették a sorból. Andor atya némán követte őket egy üres folyosóra, ahol az egyik kisávós ajtót nyitott neki.

Csoportkép a papszentelés után a Központi Papnevelő Intézetben 1953-ban - fotó: byzantinohungarica.com - Balról jobbra: Nagy Béla, Budapest-Rózsák terei parókus, Galla Ferenc, a KPI rektora, Körte Ferenc, Bacsóka Pál, Fodor István, Dudás Miklós megyéspüspök, Mosolygó Marcell, Kriskó György, Sztankay András Budapest-Budai paróchus, Tótin Pál káplán

Csoportkép a papszentelés után a Központi Papnevelő Intézetben 1953-ban – fotó: byzantinohungarica.com – Balról jobbra: Nagy Béla, Budapest-Rózsák terei parókus, Galla Ferenc, a KPI rektora, Körte Ferenc, Bacsóka Pál, Fodor István, Dudás Miklós megyéspüspök, Mosolygó Marcell, Kriskó György, Sztankay András Budapest-Budai paróchus, Tótin Pál káplán

Üljön le Bandi bácsi! Andor atya leült az asztal elé állított székre. Nem lesz semmi baj. Soha nem felejtem el, hogy ha maga nincs, én és a szüleim nem kerülhetjük el az internálást. Aztán ki tudja, bármelyikünk megúszta volna. Az osztálytársaim, akik Auschwitzba kerültek, mind odalettek. Magának köszönhetem, hogy élek, hogy apám ágyban halhatott meg tavaly. Emlékszik édesanyámra, ugye? Andor atya bólintott. Sári, mint a maga felesége. Megvan még, hálaistennek. Jó erőben van ő is. A vészkorszak után kiköltözött Kispestre a nővére mellé. De nagyon kérem Bandi bácsi, – váltott témát Radó őrnagy, – szépen kérem, ne hallgassa hangosan a Szabad Európát! Értem, hogy egy pap nem gondolkozhat másként, de ha baja van velünk, a népi demokráciával, nagy társaságban ne hangoztassa kérem. És tudja mit tisztelendő úr? Mondok még valamit: vigyázzon a segédkáplánjával. Az jelentette föl magát.

Dr. Sztankay András parochus összehúzta magán a nagy télikabátot, amikor az épületből kilépve kifordult a Népköztársaság útjára. Jeges szél szánkázott végig a házfalak, a sugárút fái közt. Egy pillanatra megállt. Lehunyta a szemét. Nem volt az szabályos ima. Inkább csak egy érzés. Egy lassú sóhaj.

(Bojár Iván András)

 

*

SZTANKAY ANDRÁS DR. (1895-1978)

Csékén (Zemplén vm., ma Lácacséke) született 1895. október 2-án Sztankay Endre és Laurischin Mária gyermekeként.
Érettségit az Ungvári Főgimnáziumban szerzett. Teológiai tanulmányait Ungváron (1914–1918) végezte. A Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karán doktori címet szerzett (egyháztörténelem és kánonjog, 1931).
Miklósy István megyéspüspök Máriapócson szentelte a Hajdúdorogi Egyházmegye papjává 1920. július 20-án.
Sátoraljaújhelyen hitoktató-s.lelkész (1920–1921), Bodrogolasziban h.lelkész (1921–1932), Budapest Rózsák terén s.lelkész (1932–1940), Budapest-Budán parókus (1940–1970). 1970-től nyugdíjas. Püspöki tanácsos (1941), tb. kanonok (1966).
1978. szeptember 2-án Székesfehérváron hunyt el, sírja Budapesten a Farkasréti temetőben található.

Felesége: Smóling Sarolta (†1973), gyermekeik: Klárika (1920), András (1921), Tibor, Tamás, László (1925), Ágnes (1933), István (1936).