Nemes Péter AMERIGO TOT életrajzi könyvéről

Emlékszem, ahogy első ízben pillantottam meg. A Via del Babuinón jött a járdán a Piazza di Spagna felől. Fesztelenül, nagy erős léptekkel. Apró fekete simléderes sapkát viselt. Fekete inget, fekete mellényt. Nagy feje volt, széles erős arca, amit szemöldöke, mint két bajusz, tömör sűrű foltokkal zárt. Markáns vonásait mintha szobrász formálta volna. Gondolataiból zökkentettük ki, amikor egyszeriben csak ott álltunk előtte, apám, anyám és középkamasz jómagam, afféle nyugaton kalandozó Mézga család.

Amerigo Tot műtermében - Fotó: lenolaj

Amerigo Tot műtermében – Fotó: lenolaj

Amerigo Tottal a találkozót apám hosszú ideje készítette elő. Még Magyarországról vette föl körülményes módon a kapcsolatot a vasfüggöny mögé időnként visszatérő szobrásszal, aki miután Pesten végighúzta maga után a szabadság színes csóváját, kiváltságával élve megint és mindig távozott. Egy napon ott álltunk hát, szegényes vacakul öltözött magyar turisták a Via Marguttán és a kapucsengő neveit bogarásztuk. Ez az utca akkor még nem volt turista célpont. Kirakatai mögött kárpitos és asztalosműhelyek sorakoztak, nem menő galériák. Házfalain nem sorakoztak emléktáblák, hogy itt élt Alberto Moravia, Fellini és Giulietta Massina meg Renato Guttuso. Merthogy akkor még valóban ott laktak. Egy utca volt ez is, mint a többi, semmi meglepőt nem lehetett találni benne, hogy a messzire szakadt nagy magyar szobrász is ebben a bohém milióben forog. Hiába csöngettünk azonban a megbeszélt időben, a kapu nem nyílt ki. Toporgásunk sokadik percében vettük csak észre a kapucsengő mellé becsúsztatott levélkét:
“Kedves Bojárék! A pápához kellett mennem, váratlanul hivatott. Elnézést kérek. Keressenek később ismét. Üdvözlettel. A.T.”

 Koller Galéria Amerigo Tot műterem - Koller Galéria


Koller Galéria
Amerigo Tot műterem – Koller Galéria

Tizennégyéves fantáziámat jócskán megmozgatta a levél, a helyzet, a vis mayor. Bosszúsak voltunk és feldobottak: ilyen kellemetlenség sem esik meg minden nap! Róma a történelmi folyamatosság városa, itt ami kétezer éve vagy régebben történt, jelenvaló; az utcaköveken, homlokzatokon élő évszázadok éppoly aktuálisak és hatásosak ma is. Ezen a tizennégyéves mivoltomban megélt perzselő nyáron Itália eleve a történelem jelenidejűségét kínálta. Alig pár héttel előbb találták meg a Largo di Torre Argentina mellett egy Renault csomagtartójában a regnáló miniszterelnök, Aldo Moro holttestét. A Vörös Brigádok terrorszervezet végzett vele. És általában is, míg Pesten minden ásítóan unalmas, érdektelen és kisszerű volt, itt sisteregve élt a történelem. A valóság sokkal sűrűbb, aromásabb és kézzelfoghatóbb volt, mint hazánk kásás langyos, szürke deformált világa. Mindegynek tűnt hát, hogy a XX. század utolsó negyedében élünk, az hogy a nagy szobrász épp VI. Pálnál tölti a délutánt, bár történhetett volna a X., a XIII., vagy a XVI. században is, most itt és nekünk volt egyszerre meglepő, egyben magától értetődő.

Ott állt hát előttünk a gondolataiból ocsúdva Nemes Péter nemrég megjelent regényes biográfiájának hőse, Amerigo, egy szobrász, aki meghódította Rómát. Mi a belváros felé vissza, ő hazafelé tartott a Vatikánból, hol az ekkoriban már eldöntött kialakítandó magyar kápolna előkészületeit beszélték át Róma pöspökével: a pápával.

Az Amerigo formálisan a jeles alkotó biográfiája, dokumentumokra, alkotói interjúkra építkező életrajza, melyben a könyv vezéralakja egyes szám első személyben meséli el pályája fordulatait. Szakmai és a magánéleti fordulatokat egyaránt. Önéletrajz tehát. Melyet Nemes Péter vetett papírra – a történészi eszközökkel egybegyűjthető tények és a karakter hiteles megrajzolásához elengedhetetlen beleélés, intellektuális és szakmai belehelyezkedés módszerével. Mint Bruno Ganz a Bukás című filmben, a megtalált feladatul kapott diktátor karakterével Nemes is, szinte egybelényegülve, úgy éli és jeleníti meg Tot figuráját. A szerepbe, személyiségberejtőzés azonban a könyv jelentései közé önkéntelenül új réteget von. Számomra talán, maradva a Ganz féle Hitler-alakítás hasonlatánál, a legérdekesebbet. Hiszen a Bukásban sem Hitler már jól ismert históriája kínált nóvumot, hanem a mód, ahogy a színész a személyiségfejlődés állomásait megrajzolta.

Amerigo Tot - Párhuzamos konstrukciók - Fotó: ludwigmuseum.hu

Amerigo Tot – Párhuzamos konstrukciók – Fotó: ludwigmuseum.hu

Ha van mégis lényegi különbség a műformákon túl, amely a két alak megjelenítésében döntő, talán tényleg ez: Amerigo Tot, avagy a Fehérvárcsurgón 1909-ben született, majd viszontagságos és dicsőséges fordulatokban gazdag életet élő Tóth Imre, noha életművének eredetisége okán akár világhírnévre is számot tarthatott volna, széles körben mégiscsak ismeretlen maradt. Nemes Péter könyve az elmaradt elismerés pótlását kívánja szolgálni. Az általa megteremtett hang ezért lesz a szobrász hangjává. S ez a hang szólal meg a szobrász belső monológjaiban, tűnődéseiben, egy-egy jól adatolt konkrét esemény leírása közeibe vetett hasonlataiban, kommentjeiben. Azokban a motívumokban, melyekben a megjelenített Tot a leginkább önmaga, nos épp ezek azok, melyekben az írói eszközökkel élő Nemes munkája, hozzáállása és szándéka érthető meg.

Volt honnan a szerzőnek merítenie. Interjúk, levelek maradtak hátra, melyekben nemcsak Tot látásmódja, művészetfilozófiája rögzült, de jellegzetes hasonlatai, szóhasználatának stiláris elemei. Nemes ezekből építkezett, teremtett egységes világot.

Huzamos ideje létezik az irodalmi művészéletrajzok hagyománya. Hasonlóan a később induló filmes életrajzok belső vívódásokat drámai külsőségekkel ábrázoló elbeszélésmódjához, az írásos változatok is rendkívül nehéz feladatra vállalkoznak. Megfestik egy korszak történelmi, társadalmi és szellemtörténeti tablóját, amelyben a kiválasztott hős, a legnépszerűbb ilyen szerző, Henri Perruchot esetében például Manet, Cézanne vagy Van Gogh személyisége bolyong, küzd, utat keres. Ám az Amerigo szerzője maga is szobrász. Nemes Péter éppoly jól ismeri a agyag, a gipsz, a viasz, a bronz működését, mint figyelme fókuszában élő hőse. Belső megértéssel követi tehát nyomon Tot művészetének stiláris és korfordulatait. Épp az ezekben megmutatkozó újító eredetiség, vagy míves konzervativizmus értékeit tudja a helyén értékelni, láttatni, kezelni. Komoly teljesítmény ez, amihez szükség volt arra a tucatévnyi kutatásra, és kitartó figyelemre, ami a könyv megszületéséhez vezetett. Temérdek interjú, véletlenül fellelt és kutatott dokumentum áttekintése és rendszerezése során épült fel a szerző előtt először Tot alkotói pályaíve, majd ezek szinte hézagmentes összefüggései láttán döntött a személyes elbeszélőmód formája mellett.

fotó: Nol.hu

fotó: Nol.hu

Amerigo Tot pályája valóban érdemesült az alaposabb figyelemre. A kor is, amelyben Rómában élt. Figurájának vonzásához alighanem az is hozzájárul, hogy a háború utáni évtizedek olasz fővárosa a történelem alighanem legjobb korszakának talán legjobb helyszíne volt. Rendkívül pezsgő. Művészeti és társadalmi úkereséseiben izgalmas konfliktusok feszültségeivel telített. Provinciális és a világ közepe egyszerre, ahol a Cinecitta révén a legnagyobb amerikai filmcsillagok és sleppjük lakta be a várost, s ahol a művészet, irodalom nemzetközi közösségének nagy alakjai is időről időre megfordultak. Hol volt még ekkor Milánó primátusa? A könyv erénye, hogy Tot figurája ebben a korban és környeztében kap plaszticitást. Művészetének problematikái sem elszigetelt klinikai jelenségek, hanem kulturális kereszthatások következményei.

És hogy mindezt könnyebben érthessük, számos olyan Tot környezetét alkotó nagy jelentőségű művész, író, filmes figurája kerül elő, akik segítenek őt művészetszociológiai értelemben is a kor térképén elhelyezni. Moráviától Salvador Daliig, Viscontitól, Coppoláig és Al Pacinoig egy sor akár ma is aktív művész játszik Tot személyiségét értelmező mellékszerepet ebben az életrajzban. S ha előképzettségünk okán Tot szobrászművészetének megértéséhez vagy megítéléséhez nem is rendelkeznénk elegendő tudással, a kötet lapjain felsorakozó találkozások, barátságok, Tot életét meghatározó szerelmek históriái mindenképp egy irigylésreméltóan gazdag, nagyívű merész életet rajzolnak körül a számunkra.

Salvador Dalival, Amerigo Tot műterem - fotó: kollergaleria.hu

Salvador Dalival, Amerigo Tot műterem – fotó: kollergaleria.hu

Két korszak, a korai németországi évek, valamint a Tot számára pécsi múzeumot teremtő aczéli kultúrpolitika éveinek feltárása hordozza a könyv legtöbb jelenre vonatkoztatható tanulságát. Nemes vitathatatlan érdeme, hogy jó arányérzékkel és tárgyilagosan láttatja a puhuló, a Nyugat elfogadó legitimitásáért kultúrpolitikai fronton küzdő Kádár rendszer belső ellentmondásait: korlátait és erényeit. Azt a kort, amelyben én is találkoztam az itthon már akkor is világhírű szobrásszal.

Miután a kishíján elmaradt látogatás mégiscsak összejött, fölmentünk Tot műtermébe. A Via Margutta házsorában nyíló kapun át hátra kijutva, az udvarról hegyoldal indult: a Pincio meredek zöld oldala. Keskeny és hosszú lépcső vitt fel onnan egy apró szobrokkal tömött teraszig, – épp olyan, mint az egyébként közeli szomszéd házhoz, ahol a Római vakációban elcsavargó hercegnő az amerikai újságíró karjai közé omlik. Ott ültünk le családostul, vártuk meg, amíg Tot körbevitt a műteremben, majd olasz vacsorát készített. Most, amikor Nemes Péter könyvére ráfordítom a hátsó borítót, azon kiemelve jelenik meg Picasso Totról megfogalmazott jellemzése, mely máig bennem maradt kamaszkori emlékemre rímel.

Amerigo Tot - fotó: Dívány.hu

Amerigo Tot – fotó: Dívány.hu

El voltam ragadtatva Tottól. Inspirált a helyszín, a műterem minden apró szegletében vibráló kreativitás, a személyiség formátuma, szellemi szabadsága, Tot döntéseinek életbátorsága, s elragadtatásomat nem tudtam másként, mint csetlő-botló fontoskodással kifejezni. Vacsora közben vörösbort vett elő. Bal kezében tartotta a zárt palackot, a dugóhúzó hegyét félig a parafába fúrva magállt, úgy beszélt hosszan a szüleimnek. Percek teltek el, a dugóhúzás nem akart haladni. Hol őt, hol a moccanatlan dugót figyeltem. Míg végül türelmemet vesztve a szavába vágtam: segíthetek? Ekkor ocsúdott. Rám nézett, 14 éves földig érő pálcikakarú gyerekre. Elhallgatott. Maga elé tette a bort, a dugóba félig behajtott eszközzel. Kifordította két hatalmas és erős tenyerét, majd mosolyogva a markába, utána rám nézett: szerinted én ezzel nem tudom kinyitni?

Gyönyörű szobrász kéz volt az övé. Amivel az anyagot formálta, s amit az anyagok formáltak rendkívül erőssé. “Ha a Mindenható szobrásszá változtatna, – mondta vele kapcsolatban Picasso, – Arp szemét kérném tőle, Moore rajzkészségét, és azt az erőt, ami Tot hüvelykujjában van.”

(megjelent a Jelenkor januári számában)

Nemes Péter kötete

Nemes Péter kötete