Jó néhány éve már, hogy Horváth Győző kifogyhatatlan inspirációt merítve a Kisüzem mindenéjszakáiból, folyamatosan fotózza a kocsma életét. Embereket, arcokat, szituációkat: testek és lelkek viszonylatait, érzelmeket. Rengeteg szép nőt, karakteres arcokat. Most is van egy kiállítása épp ugyanitt, a Kisüzem főfalán.

Győző olyan képeket tett ki, amiken az esték során fényképezése ellen valamiképpen tiltakozó emberek láthatók. Többségében olyan vendégek, akik miután észlelték a kamerát, eltakarták az arcukat. A sok rejtőzködésből aztán a képeken keresztül kialakult egy viselkedési mintázat, amelynek analízise ez a mostani tárlat. Nyilvános helyen intimitásukat őrző emberek, akik e gesztussal körbe is írják a hely jelentését: a kocsma nyilvános tér, amit hártyavékony fal választ el érzelmekkel és szenvedéllyel fűtött intim zónánktól, akár a hálószobától.

Fra Bartolomeo és Horváth Győző képe

Fra Bartolomeo és Horváth Győző képe

Végignézve a kiállítást az a gondolat kezdett motoszkálni bennem, vajon mitől olyan otthonosak a képek, miért működnek ezek az ellopott pillanatok, s egyáltalán az értelmezésen túl, miért olyan jó kocsmába járni?
Már, ahogy távolodtam a képekkel teli faltól, azonnal beugrott néhány képi referencia, amelyek úgy érkeztek Győző optikájára, hogy az eredeti képekről talán fogalma sem volt. Nem is kellett fogalma legyen, ugyanis más korok más kontextusaiban született művekről van szó.
Azok pusztán remek illusztrációi annak, hogy nézni és látni nem spontán fiziológiai kérdés, hanem tanult. És tanított.
A látás módjában, tartalmában jelentős új elemeket az európai vizualitás közös tudásához és tapasztalataihoz elsősorban festők, tettek hozzá. Megalkottak egy-egy festményt és azzal megoldottak valamiféle látványproblémát, a képen keresztül megragadtak egy sajátos, mással nem felcserélhető atmoszférát, életérzetet, amely onnantól kezdve elválaszthatatlanul a közös “látnitudás” része lett.
Ilyen a reneszánsz Fra Bartolomeo profilportréja Savonaroláról. A szerzetesi ruha csuklyájába bújt ideológus és diktátor most ott ül Győző képén fröccsére várva a Kisüzem pultjánál. A fotós odafordult és rögzítette a látványt, ami jó ötszáz éve már létrejött. Ám itt és most újraéled. Új helyzet, új kontextus, de ami a vallástörténeti, vagy történelmi háttérismeretek nélkül a Savonarola képben is esszenciális és egyetemes, ugyanúgy működik most is.

Szent Jeromosok

Szent Jeromosok

Hasonló a helyzet a kocsma tulajának sötétből előbukkanó portréjával. Kerestem Rembrandtnál, Zurbaránnál az előzményt, mert az agyam hátsó szegletében ott bizsergett a látványemlék, csak nem ugrott be elsőre, hogy honnan. Caravaggio “Szent Jeromosa” volt az! Sötét háttérből éles kontúrral kibontakozó hosszúszakálas töprengő alak, aki az emberlét nagy kérdésein, élet és halál kérdésein filozofál magában. S óhatatlan ezt az ontológiai mélységet sugallja Győző fotója is, pedig lehet, hogy csak egy fáradt embert látunk zárás után.

Manet és Degas

Manet és Degas

Voltak pillanatok az európai vizualitás történetében, amikor egy nemzedék alatt cserélődött le a látás mibenléte. Ismert tény, a színek robbanását hozó 1850-60-as évektől kibontakozó francia új festészet időszaka volt az, amit sokszor az impresszionizmussal azonosítunk.
Nem minden ekkori forradalmi hatású festő és mű volt impresszionista, de tény: ők együtt, új látásvilágot hoztak. Manet “Folies Berger bárja” képe a mindenkori kocsmapult látványok előképe. És méginkább Degas képei, akinek “Abszintivója” nem véletlenül simul be Győző fotói közé.
Degas maga is a fotóból inspirálódott. Az akkor még nagyon friss médium nyitotta rá szemét a dekompozícióban rejlő új kifejezési lehetőségekre. Képén is éppúgy “szabálytalanul” és durván van belevágva a férfialakba, ahogy Győző fotóin ma már magától értetődően megtörténhet ez, ám Degast megelőzően elképzelhetetlen volt. Az ő kocsmaképei szinte a Kisüzemben készültek.

Toulouse Lautrec a Kisüzemben

Toulouse Lautrec a Kisüzemben

Vagyis – és itt a válaszom, a miért olyan jó kocsmába járni? dilemmára – a Kisüzem, mint alkalmi szereplők alkalmi, egyestés színpada ágyazódik bele mélyen egy kétszáz éves közéleti tradícióba. Mintha, a Kisüzem jelenetei játszódnának Degas vagy Toulouse Lautrec képein.
Az ő kocsmáik is mind otthonos kocsmák, melyekben épp ugyanaz zajlott, ami ma is történik esténként, hála Horváth Győző nagyszerű fotóinak az örökkévalóságba megörökítve, itt lent a lakásomhoz legközelebbi sarkon, természetes élőhelyemen, a Kisüzemben.